Kedves Mauricusom!

Mi mással kötelezhetnélek le inkább, mint azzal, hogy tanítót keresek fivéred gyermekeinek. Mert így neked köszönhetem, hogy visszatérek az iskolába, s mintegy újra átélem életem e legédesebb korszakát. Leülök a gyerekek közé, mint egykor, s azt is kipróbálom, mekkora tekintélyem van előttük, mint tudós embernek. Mert múltkor történt, hogy midőn beléptem egy zsúfolt előadóterembe, ahol a mi rendünkhöz tartozó ifjak hangosan tréfálkoztak, mind elhallgattak.
Meg se említeném az esetet, ha nem volna hízelgő nem annyira énrám, mint inkább rájuk nézve, s ha nem akarnám megerősíteni reményeidet, hogy unokaöcséid kiváló nevelést kapnak.

Egyébként, ha minden nyilvánosan előadó iskolamestert végighallgattam, megírom róluk a véleményemet, s azon leszek, hogy olyan hiteles képet kapj róluk már amennyiben ez levélben lehetséges -, mintha magad is meghallgattad volna őket. Mert ennyi figyelemmel tartozom neked, és tartozom elhunyt fivéred emlékének, kivált ha ilyen fontos dologról van szó. Mert mi lehet számotokra fontosabb, mint hogy e gyermekek (azt mondanám: gyermekeid, ha nem szeretnéd őket még ennél is jobban) méltók legyenek a kiváló apához és nagybácsihoz. Ezt a gondot még akkor is vállalnám, ha nem kérsz föl rá. Nem tudom, mennyi nehézség áll utamban, míg a tanítókat kiválasztom, de fivéred fiaiért nemcsak minden kellemetlenséget, de minden neheztelést is oly nyugodtan vállalok, mint apa az övéiért.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)