Kedves Severusom!

Már jó ideje itt rostokolok Rómában, s szinte kábulatban élek. Annyira aggaszt az én mindenekfelett tisztelt és szeretett Titus Aristóm hosszú és makacs betegeskedése. Nincs nála szilárdabb jellemű, feddhetetlenebb, műveltebb ember, s úgy érzem, hogy betegségével most minden tudomány, minden nemes művészet is súlyos veszedelemben forog. Mily csodálatosan tájékozott a közés a magánjogban! Mennyi történelmi adat, mennyi példa, a régi dolgok mily alapos ismerete gazdagítja tudását! Nem vágyódhatsz olyanra, amire ő ne tudna megtanítani. Legalábbis nekem, ha valami nehezen elérhető adat után kutatok, ő az igazi kincsesbányám.
Milyen alapos, méltóságteljes az előadása, milyen szerény, mennyire hozzáillő a tartózkodása! Van-e valami, amit ne tudna megmondani azonnal? Mégis, többnyire magába merülve vizsgálgatja a különféle okokat, melyeket átfogó ítéletével eredetükig, közvetlen forrásukig feltár, megítél és mérlegel.

S milyen szerényen étkezik, milyen egyszerű egész megjelenése. Szobájára, fekvőhelyére mindig úgy szoktam nézni, mint a régi, tisztes egyszerűség példájára. Mindezeken túl legfőbb dísze lelki nagysága, mely a külső ragyogás helyett egyedül a belső értékeket nézi, s jó cselekedetének jutalmát nem a róla mondott dicséretben, hanem magában a cselekedetben látja.
Egyszóval azok között, akik mindent elkövetnek, hogy külső megjelenésükkel is kifejezzék a filozófia iránti rajongásukat, nem egykönnyen találsz őhozzá hasonlót. Ő nem szaladgál a gymnasiumok és a csarnokok táján, hogy hosszú beszélgetésekkel űzze el a maga és a mások unalmát; nem, ő togát öltve a közügyekben serénykedik, sok embernek nyújt védelmet, még többnek jó tanácsot. S mégis, erkölcsi tisztaságban, nemes gondolkodásban s férfias helytállásban senki sem teheti kétségessé elsőségét amazokkal szemben.

Ámulni fogsz, ha meghallod, milyen türelemmel hordozza ezt a betegséget is, miképpen küzdi le fájdalmát, hogyan állja meg, hogy ne igyék, s hogyan tűri mozdulatlanul, betakarva a hihetetlenül magas lázat. Nemrég néhány meghitt barátjával együtt magához hívatott, kérdezzük meg orvosát betegsége felől. Mert ha gyógyíthatatlan a baj, önként megválik az élettől, ha azonban csak súlyos és elhúzódó, kitart és megküzd vele. Mert tartozik annyival felesége könyörgésének, leánya könnyeinek s nekünk, barátainak is, hogy reményeinket, ha nem egészen alaptalanok, ne csúfolja meg önkéntes halállal. Én azt hiszem, csodálatra méltó ez az önuralom, és minden magasztalást megérdemel! Mert sokan mernek pillanatnyi felindulásukban vagy a szenvedélyektől elragadtatva szembenézni a halállal, de nyugodtan mérlegelni a kényszerítő okokat, és az értelem döntése alapján szavazni az életre vagy a halálra: erre csak az igazán nagy lélek képes.

Az orvosok mindenesetre jó reménnyel biztattak; s most csak azt kell remélnünk, hogy e kedvező ígéreteket az ég valóra is váltja, s engem is megszabadít a kínzó aggodalomtól. Akkor azután majd felszabadulva keresem fel Laurentumomat, azaz: könyveimet, írótáblámat, tudós nyugalmamat. Mert nem vagyok képes addig egy sort sem írni vagy elolvasni, amíg az ágya mellett ülök, vagy a szorongás gyötör.

Most már tudod, milyen félelem és remény közt hányódom, s hogy mit tervezek a következő napokra. Írd meg viszont te is, mit csináltál, mit csinálsz, s mit óhajtasz majd csinálni, de az enyémnél sokkal derűsebb levélben. Mert megrendült lelkemnek igen nagy vigaszára szolgál, ha legalább neked nincs panaszolnivalód.

Minden jót!


(Muraközy Gyula)