Kedves Praesensem!

Most már megszakítás nélkül hol Lucaniában, hol Campaniában akarsz időzni? „Magam Lucaniából való vagyok mondhatod erre , feleségem pedig Campaniából.” Ez elegendő indok arra, hogy hosszasabban maradj távol, de arra nem, hogy örökké.
Hát soha nem térsz már vissza a Városba, ahol méltóság, megbecsülés, a fő és közrendűek barátsága vár? Meddig kívánod még ott az uralkodót játszani? Meddig akarsz még virrasztani, amikor tetszik, s addig aludni, amíg kedved tartja? Meddig nem óhajtasz még sarut nem hordani, a togát szegre akasztani, s egész napoddal tetszésed szerint rendelkezni? Legfőbb ideje, hogy újra lásd a mi hajszás városi életünket, ha másért nem, azért, hogy ne fogjon el a csömör az ottani örömöktől. Járj látogatóba, hogy annál jobban örvendj a viszontlátogatá soknak; taszigáltasd magad az emberáradatban, hogy annál több örömöd leld megint a magánosságban.

De miért riasztom vissza ilyen együgyűen azt, akit ide szeretnék csalogatni? Hiszen ily módon éppen arra biztatlak, hogy még nagyobb kedvvel bújj el magányodba. De nem is akarom, hogy teljesen elbúcsúzz tőle, csak azt, hogy hagyd ott kis időre. Olyan ez, mintha lakomán az édes fogásokat keserű és csípős ízűekkel vegyíteném, hogy az előbbiektől eltelt és eltompult gyomor étvágyát megint felcsiklandozzam. Éppígy buzdítlak, hogy mostani nagyszerű életmódodat időnként keserű élményekkel tedd még kívánatosabbá.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)