Kedves Tacitusom!

Megjövendölöm, s e jövendölésem nem csal, hogy történeti könyveid halhatatlanná válnak. Éppen ezért szeretnék (bevallom őszintén) helyet kapni bennük. Mert ha gondunk van arra, hogy a legjobb művész ábrázolja arcvonásainkat, miért ne kívánhatnók, hogy tetteinket olyan író és szónok örökítse meg, mint te? Így eléd terjesztek egy esetet, amely minthogy az állami iratokban megtalálható nyilván nem kerülte el figyelmedet, mégis eléd terjesztem, hogy annál jobban meggyőzzelek, milyen jólesnék nekem, ha cselekedetemnek, amelynek értékét még fokozza a vele járó veszély, a te tehetséged, a te tanúságod adna dicső fényt.

A senatus engem jelölt ki Herennius Senecióval együtt a baeticaiak ügyvédjéül Baebius Massa ellen indított perükben, s Massa elítélése után úgy döntött, hogy vagyonát vegyék állami kezelésbe. Mikor Senecio kipuhatolta, hogy lehetőség van rá, hogy a kérelmezők a consulok elé járuljanak, hozzám jött, és így szólt: „Éppen olyan egyetértésben, mint ahogy a
vádat képviseltük, járuljunk a consulok elé, azzal a kéréssel, hogy a vagyont ne engedjék elherdálni, akiknek a kezelésére rábízták!” Így feleltem: „Minthogy minket a senatus ügyvédi feladattal bízott meg, fontold meg, vajon a senatusi döntéssel nem fejeződött-e be a mi megbízatásunk is?” Erre ő: „Te olyan határt szabhatsz magadnak, amilyet akarsz, hiszen előbbi szolgálatodon kívül semmi kapcsolatod nincs a provinciával, én azonban ott születtem, és ott voltam quaestor.” Mire én: „Ha olyan szilárd az elhatározásod, akkor megyek veled, nehogy az egész harag, amit felidézel, egyedül rád zúduljon.”

Elmentünk a consulokhoz, Senecio elmondta, amit kellett, én pedig néhány szóval kiegészítettem. Alig fejeztük be, Massa panaszt emelt, hogy Senecio vele szemben nem az ügyvéd szent hivatása szerint, hanem elkeseredett ellenségként viselkedett, s ezért kéri, hogy emeljenek ellene felségsértési vádat. Általános felhördülés támadt. Én azonban ezt mondtam:
„Félek, tiszteletre méltó consulok, hogy Massa, hallgatásával, a hivatalos hatalommal való visszaélés bűnébe esett, mert engem nem vádolt be.” Szavaimat azonnal nagy tetszéssel fogadták, s még később is széltében dicsérték.

Még az isteni Nerva is (aki akkor még mint magánember, figyelemmel kísérte a nyilvános tárgyalások jogszerű eljárásait) nagyon megtisztelő levélben szerencsét kívánt nemcsak nekem, hanem ennek a századnak, amely így írta az ősökhöz méltó példával szolgált.

Nos, akárhogy van is, te az esetet közismertté, fényessé, nagyobbá teheted. Persze ezzel nem azt mondom, hogy többet mondj, mint amennyi valóban megtörtént. Mert a történetírás ne lépje túl a valóság határait, s a nemes tettekről éppen elég a valóság.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)