Kedves Tacitusom!

Elolvastam könyvedet, és tőlem telhetőleg gondosan feljegyeztem, hol tartanék javítást, hol törlést szükségesnek. Elvégre: én is őszintén szoktam beszélni, te is zokszó nélkül meghallgatsz mert hisz a bírálatot senki sem fogadja türelmesebben, mint az, aki a legtöbb dicséretet érdemli.

Most az én könyvemet várom tőled a te megjegyzéseiddel. Ó, de jóleső, ó, de dicséretes együttműködés ez! Micsoda gyönyörűség arra gondolnom, hogy az utókor, ha csak kicsit is törődik velünk, mindig és mindenütt emlegeti majd, milyen egyetértésben, bizalomban, meghittségben éltünk! Ritka és nevezetes esetként fogják számon tartani, hogy volt két férfi, korra és rangra alig különbözők, irodalmi téren sem egészen ismeretlenek (szerényebben kell szólnom rólad, mert magamról is szólok), akik kölcsönösen szívükön viselték egymás munkáját.

Kamaszkorom óta, mikor téged már hír és dicsőség övezett, az volt a vágyam, hogy a te nyomdokaidon haladjak, hozzád legyek a világ szemében is „legközelebb, bár jókora távolságban”. Akadt ugyan számos ragyogó tehetség, de én követhető és követendő példaképet (természetünk hasonlósága hozta így) egyedül benned láttam. Annál nagyobb az örömem, hogy valahányszor irodalmi kérdések kerülnek szóba, együtt említik a nevünket, s hogy an-
nak, aki rólad beszél, tüstént eszébe jutok én is. Vannak persze, akiket kettőnk elébe helyeznek. Minket viszont összekapcsolnak egymással, s nekem édes mindegy, hogy az irodalmi ranglétra melyik fokán: nekem az a legmagasabb rang, ami a tiéd után következik. És a végrendeletekben sincs másként! Vehetted észre: ugyanazt kapjuk, még egyenlő arányban is, hacsak valamelyikünk egészen közeli barátságban nem áll az örökhagyóval.

Mindez arra int, szeressük egymást mind bensőségesebben, hiszen irodalmi törekvéseink, jellemünk, hírnevünk, sőt az emberek végső akarata is ezer meg ezer szállal fűz össze bennünket.


Minden jót!


(Szepessy Tibor)