Kedves Octaviusom!

Milyen türelmes, vagyis inkább kemény szívű, sőt mondhatnám könyörtelen ember vagy te, hogy nagyszerű műveidet oly sokáig visszatartod! Hát meddig irigyeled magadtól a legnagyobb dicsőséget, tőlünk a legnagyobb élvezetet? Engedd ki őket, hadd jussanak el az emberek ajkára kerülve mindenhová, ahová csak a római nyelv eljutott. Éppen elég nagy és hosszú volt a várakozás, kielégítését nem halogathatod, nem odázhatod el.
Néhány versed már megszökött tőled, közismertté vált, s akaratod ellenére kitört börtönéből. Ha nem dugod őket vissza a többihez, majd mint a szökött rabszolgák találnak valakit, aki hajlandó gazdájuknak vallani magát. Gondolj arra, hogy halandó vagy, s hogy ettől csak ez az emlékmű szabadít meg. Mert minden egyéb akárcsak az ember halandó és mulandó; eltűnik, megsemmisül.
Erre, szokásod szerint, így szólsz: „Majd barátaim felkarolják műveimet.” Kívánom is, hogy akadjon sok olyan hűséges, művelt, serény barátod, aki ezt a nehéz, fáradságos munkát elvállalja és képes is elvégezni. De mérlegeld, nem túlságosan bizonytalan dolog-e másoktól remélni, amit magadnak sem akarsz megcsinálni.

A kiadásról dönts, ahogy akarsz, de legalább olvass fel, hogy kedvet kapj a kiadáshoz, s érezd az örömet, ami engem helyetted és nem ok nélkül előre eltölt. Hiszen máris szinte látom, milyen népes közönség, milyen elragadtatás, milyen zajos tetszés, sőt milyen csönd fogad. Csönd, amely nekem, ha felolvasok, a tetszészajnál nem kisebb boldogság, ha telve van feszültséggel, érdeklődéssel, s a lelkes vággyal, hogy többet is halljanak. Ne foszd meg műveidet örökös vonakodásoddal a biztos, nagy sikertől! Mert ha túl soká tart e habozás, félő, hogy nem tétlenség és lustaság, hanem gyávaság lesz a neve.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)