Kedves Genitorom!

Fájlalom, hogy mint írod elvesztetted legszebb reményekre jogosító tanítványodat. Hogyne tudnám, hogy betegsége és halála hátráltatott a munkában, amikor olyan rendkívül kötelességtudó vagy, és akit értékelsz, határtalanul szereted.

Engem itt is utolérnek a városi teendők: bírónak vagy békéltetőnek hívnak; ehhez járulnak a parasztok panaszai: ilyen hosszú idő után joggal tartanak igényt figyelmemre. Közeledik a földek bérbeadásának roppant kényelmetlen kötelezettsége is: olyan ritka a rendes bérlő.

Ilyen körülmények között csak alkalomszerűen tudok dolgozni, azért mégis dolgozom: írok is valamit, meg olvasok is. Amikor azonban olvasok, az összehasonlítás alapján érzem, mily gyengén írok. Te ugyan bátorítasz, mikor Helvidius elégtételszerzéséről írott munkámat Demosthenes κατà Μειδίου beszédével hasonlítod össze.
Igaz, forgattam ezt, amikor a magamét írtam, nem azért, hogy versenyre keljek vele (szerénytelenség és szinte elvakultság volna ez); de mégis, hogy utánozzam és kövessem, már amennyire az ő roppant nagy és az én igen szerény tehetségem különbsége és a tárgy eltérő volta engedi.


Minden jót!


(Maróti Egon)