Kedves Calvisiusom!

Mostanában minden időmet írótáblák és könyvek között, a legédesebb nyugalomban töltöttem. Kérdezed, hogy és mint volt erre lehetőségem a Városban?

Éppen folytak a circusi játékok, s az effajta látványosság cseppet sem köt le. Nincs benne semmi új, semmi változatos, semmi, amit ne lenne elég egyszer végignézni. Annál megdöbbentőbb számomra, hogy emberek ezrei újra meg újra oly gyerekes kíváncsisággal bámulják a vágtató lovakat meg a kocsiban álló hajtókát. És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme; de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, azt emide helyeznék át, a rokonszenv és a biztatás is átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat, bár eddig messziről rájuk ismertek, folyton az ő nevüket harsogták! Ekkora közkedveltségben, ekkora tekintélyben áll egy silány tunica hagyján, hogy a tunicánál is silányabb csőcselék, de néhány komoly ember előtt is! És valahányszor eszembe jut, micsoda olthatatlan szomjúsággal ülnek végig egy ilyen lapos, szellemtelen és egyhangú szórakozást, némi gyönyörűséget érzek, hogy ehhez a „gyönyörűséghez” nekem nincs érzékem.

Így hát pár napon át legnagyobb örömömre! az irodalommal tölthetem üres óráimat, melyeket mások a lehető legüresebb szórakozásokra fecsérelnek.


Minden jót!


(Szepessy Tibor)