Kedves Montanusom!

Mint levelemből már biztosan tudod, a minap figyeltem fel Pallas síremlékére, melyen a következő felirat áll: „Az elhunytnak, pártfogói iránt tanúsított hűsége és odaadása elismeréséül, a senatus praetori címet szavazott meg, valamint tizenötmillió sestertiust, de ő ennek névleges odaítélésével is beérte.”

Utóbb felötlött bennem a gondolat, hogy érdemes volna előkeresni a senatusi határozat szövegét. Meg is találtam: terjengős és áradozó, az a fellengzős felirat hozzá képest szerénynek, sőt alázatosnak hat! Csak próbálnának megmérkőzni, versenyre kelni vele nem mondom, nem a régiek, egy Africanus, Achaicus, Numantinus, de a közelmúlt nagyjai, Marius, Sulla, Pompeius, hogy ne is folytassam a sort tovább: az ő kitüntetéseik eltörpülnének Pallaséi mellett! Tételezzem fel, hogy a határozat szerzői gúnyolódtak? Vagy azt, hogy nyomorult senkik? Hiszen mondhatnám, hogy gúnyolódtak feltéve, ha a senatushoz illene a gúnyolódás; mondhatnám, hogy nyomorultak -, de hát nincs az a nyomorult, akit ilyesmire rá lehetne venni! Akkor törtetés és felkapaszkodási vágy? Ugyan ki az a kötözni való bolond, aki a maga és a köz csúfjára akar feljebb kapaszkodni? Különösen olyan államban, ahol a legtekintélyesebb tisztségből egyedül az a haszna, hogy elsőnek magasztalhatja Pallast a senatusban?!

Hagyján, hogy a szolgarendű Pallasnak praetori címet ajánlottak fel, elvégre a felajánlók maguk is szolgák voltak; hagyján, hogy határozatba foglalták, miszerint „nemcsak felszólítani, egyenesen kötelezni kell az aranygyűrű viselésére”, mert sértette volna a senatus tekintélyét, ha egy praetori rangú senator vasgyűrűt visel. Mindez apróság, szót se vesztegessünk rá.
Az ellenben már meghökkentő, hogy a senatus Pallas nevében és ettől a szennytől meg se tisztították utána a tanácsházát! -, mondom, Pallas nevében a senatus „háláját fejezi ki a császárnak, hogy személyesen is a legnagyobb elismerés hangján emlékezett meg róla, s a senatusnak is módot adott bebizonyítani iránta való jóindulatát”. Mi is lehetett volna dicsőbb feladat a senatus számára, mint az, hogy kellőképpen hálásnak mutatkozzék Pallas iránt! És hozzáfűzik: „hogy Pallas, akinek a maguk részéről, bevallják, valamennyien lekötelezettjei, elnyerhesse kivételes hűsége és kivételes ügybuzgalma sokszorosan megérdemelt jutalmát”.

Azt hihetnéd, legalábbis kiterjesztette a birodalom határait, egész hadseregeket mentett meg az államnak! Még meg is indokolják: „mert a senatus és a római nép keresve se találhatna örvendetesebb alkalmat bőkezűsége gyakorlására, mint most, amikor a császári kincstár példásan önzetlen és hű őrének vagyonát adatik meg gyarapítaniuk”. Az volt hát akkoriban a senatus szíve vágya, az a nép legfőbb gyönyörűsége, az a „legörvendetesebb alkalom a bőkezűségre”, ha „megadatott”, hogy a közkincstár kifosztása árán Pallas vagyonát „gyarapíthatják”...

De mi következik ezután! A senatus határozatba kívánta foglalni, hogy adományozzanak neki a kincstárból tizenötmillió sestertiust, s „minthogy az efféle vágyak idegenek a lelkétől, nyomatékosan kérik a haza atyját, kötelezze őt, hogy engedelmeskedjék a senatusnak”. Épp csak ez hiányzott! Egy Pallasra az állam tekintélyével igyekeznek hatni, egy Pallashoz esengenek, hogy engedelmeskedjék a senatusnak, s a császár személyes pártfogását hívják segítségül dölyfös „önzetlensége” ellen, csak hogy a tizenötmillió sestertiust vissza ne utasítsa! És visszautasította! Hogyisne, mikor ezt az óriási összeget a köz ajánlotta fel neki, és így de csakis így! még nagyobb arcátlanságot követhetett el, mint azzal, hogy elfogadja.

A senatus azonban, színleg panaszkodva ugyan, ezért is egekig magasztalta, éspedig a következő szavakkal: „Mivel a kegyes princeps, a haza atyja, Pallas kérésére törölni kívánta a határozatnak azt a részét, mely a közkincstárból neki adományozandó tizenötmillió sestertiusra vonatkozik, a senatus ünnepélyesen kijelenti, hogy ámbár annak idején örömest és méltán szavazta meg Pallasnak ezt az összeget, akárcsak a hűségét és buzgalmát jutalmazó egyéb kitüntetéseket, princepse óhajának, mellyel szembehelyezkedni, úgy véli, más esetekben sem szabad, ez esetben is engedelmeskedik.”

Képzeld el Pallast: szinte vétót emel a senatus határozata ellen, lefarag saját kitüntetéseiből, elhárítja magától a tizenötmillió sestertiust, amit sokall, de elfogadja a praetori címet, mintha az holmi csekélység volna; képzeld el a császárt: a senatus füle hallatára teljesíti szabadosa kérelmét, vagyis inkább parancsát mert ha a szabados a senatusban kér valamit pártfogójától, az már parancsnak is beillik; képzeld el a senatust: ország-világ előtt ünnepélyesen kijelenti, hogy „annak idején méltán és örömest szavazta meg Pallasnak ezt az összeget, akárcsak egyéb kitüntetéseit”, s emellett nyilván ki is tart, ha nem kell „engedelmeskednie princepse óhajának, mellyel szembehelyezkedni semmilyen esetben sem szabad”! Szóval ahhoz, hogy Pallas ne kapja meg a kincstártól a tizenötmillió sestertiust, az ő szerénységén kívül a senatus engedelmességére volt szükség, pedig a senatus ez alkalommal biztosan nem engedelmeskedik, ha csak egy kicsit is „úgy véli, szabad némely esetben nem engedelmeskednie”!

Azt hiszed, ezzel vége? Várj csak, most jön a java! Hallgasd: „Mivel üdvös, hogy a princepsnek az arra érdemesek kitüntetésében és jutalmazásában oly készséges jóindulata nyilvánosan is bizonyítást nyerjen mindenütt, de főként ama helyeken, ahol az ügyeinek intézésével megbízott tisztviselőket utánzásra serkentheti, továbbá mivel Pallas példája, az ő kipróbált hűsége és feddhetetlensége felkeltheti egy ilyen nemes versengés vágyát, a kegyes princeps folyó év január 25-én, a nagy tekintélyű testület előtt tett nyilatkozatát, valamint az e tárgyban hozott senatusi határozatot ércbe kell vésetni, és az érctáblát ki kell szegezni a megboldogult Iulius mellvértes szobra mellett!”

Nem elégedtek meg azzal, hogy a tanácsház ilyen iszonyatos szégyennek lett tanúja: nem, kiválasztották a legforgalmasabb helyet, és közszemlére tették a szöveget, hadd olvashassák a kortársak, hadd olvashassák az utódok! „Jónak látták” érctáblán megörökíteni egy undorító rabszolga összes kitüntetését, hogy mi mindent utasított vissza, s ha a határozat szerzőin múlik mi mindent nyerhetett volna el! Bevésték, örök időkre szóló, hivatalos okmányba foglalták Pallas praetori kinevezését, mint hajdan a szerződéseket és szent törvényszövegeket!

Elképesztő a princepsben, elképesztő a senatusban, elképesztő magában Pallasban az a... szavakat se találok rá, mi, ahogyan Pallas az arcátlanságát, a császár a tehetetlenségét, a senatus a meghunyászkodását nyíltan az emberek szeme elé tárta! És nem restelltek még magyarázatot is kiagyalni erre az ocsmányságra; mondhatom, emelkedett, gyönyörű magyarázatot: hogy Pallas megjutalmazásának példája majd „a versengés vágyát kelti” másokban. Ide silányultak az állami hivatalok, azok is, melyeket Pallas nem tartott méltóságán alulinak. Mégis akadtak néhányan, jó nevű családok sarjai, akik vágytak és pályáztak ezekre a tisztségekre, pedig láthatták, hogy szabadosnak is megadják, szolgának is kilátásba helyezik!

Boldog vagyok, hogy nem ebben a korban jöttem a világra, hiszen most is úgy éget miatta a szégyen, mintha benne éltem volna! Biztosra veszem, hasonlóan vélekedsz magad is, s amilyen érzékeny, nemes léleknek ismerlek, könnyen meglehet, hogy te, habár felháborodásom hellyel-közzel talán túlcsapott a levélben megengedett határokon, haragomat nem sokallni, inkább kevesellni fogod.


Minden jót!


(Szepessy Tibor)