Kedves Maximusom!

Emlékezz csak vissza: gyakran olvashattad, milyen szenvedélyeket kavart fel egykor a választási törvény, és mennyi dicséret, illetve gáncs érte megalkotóját. Most ugyanazt a legcsekélyebb ellenvetés nélkül mint kitűnő tervezetet fogadta el a senatus: a választás napján már mind kérték a szavazótáblákat! Való igaz, ama bizonyos nyílt és szóbeli szavazásoknál még a népgyűlések szertelenségeit is felülmúltuk.
Megadott időben beszélni, fegyelmezetten hallgatni, vagy akár csak tisztességtudóan ülni ezzel senki sem törődött. Körös-körül fülsértő zsivaj, mindenki furakodott előre a jelöltjeivel, középütt csupa tülekedő, csupa csoportosuló ember, egyszóval szégyenletes zűrzavar: ennyire elrugaszkodtunk őseink szokásától, akiknél a rend, a fegyelem, a higgadtság mindig megóvta az ülésterem tekintélyét és méltóságát.

Él még néhány öreg, tőlük szoktam hallani, mi volt a választások menete. Felolvasták a jelölt nevét, halálos csend támadt, aztán maga a jelölt emelt szót magáért. Beszámolt életéről, megnevezte tanúit és ajánlóit vagy parancsnokát, aki alatt katonáskodott, vagy azt, akinek quaestora volt, vagy ha tehette, mindkettőt -, majd felsorolt egy-kettőt pártfogói közül is; azok meg tömören és megfontoltan hozzászóltak. Többet ért ez minden könyörgésnél! Olykor a jelölt kifogásolta riválisainak származását, korát, sőt jellemét, amit a senatus „censori szigorral” hallgatott végig. Így aztán gyakrabban érvényesülhetett a rátermettség, mint a személyi varázs.

Most, hogy a mértéktelen népszerűség hajhászás miatt ez a választási rend csődbe jutott, ellenszerként a titkos szavazáshoz folyamodtak, ami egyelőre csakugyan ellenszer, mert új és szokatlan. Mégis, attól tartok, egy idő múlva éppen ez az „ellenszer” szül majd visszásságokat, hiszen fennáll a veszély, hogy a titkos szavazás nyomán jellemtelenség kap lábra köztünk.
Ugyan hány ember akad, aki csakúgy ad a tisztességre önnönmaga, mint a nyilvánosság előtt? A közvéleménytől sokan, saját lelkiismeretüktől vajmi kevesen félnek! De ne vágjunk az események elé: a szavazótáblák jóvoltából egyelőre azok lesznek a tisztviselők, akik valóban megérdemlik. Ezen a választáson ugyanis, akárcsak a reciperator-perekben, pillanatok alatt, szinte kapásból kellett döntenünk, s így pártatlan bírák lehettünk.

Miért írtam meg ezt? Először is azért, hogy valami újdonságot írjak, aztán meg, hogy néhanéha politikai kérdésekről is ejtsek szót; nekünk sokkal ritkábban nyílik alkalmunk ilyesmire, mint a régieknek, tehát annál kevésbé szabad elszalasztanunk. És különben is: az isten szerelmére, hát örökké az az elkoptatott „mit csinálsz?”, „remélem, jól vagy?!”. Legyen a mi leveleinkben is egy s más, ami nem lapos, nem semmitmondó, és nem korlátozódik a magánéletre! Igaz, mindenben egyedül az dönt, aki a köz javáért valamennyiünk gondját-baját a vállára vette, de az egészséges elosztás folytán hogy képletesen szóljak abból a bővizű forrásból felénk is csörgedezik néhány patakocska, ahonnét mi is meríthetünk, és távollevő barátaink szomját is olthatjuk legalábbis levélben.


Minden jót!


(Szepessy Tibor)