Kedves Macrinusom!

Jelenvolt barátaim és a közönség általános véleményéből arra lehetett következtetni, hogy helyeslik eljárásomat, mégis rendkívül érdekel a te véleményed is. Nagyon szeretném tudni, hogy te, akitől egy-egy döntésem előtt tanácsot szoktam kérni, mit gondolsz most, amikor már túl vagyok a döntésen.

Mint kincstári elöljáró, hivatalomból szabadságot kaptam, s Etruriába utaztam, hogy ott saját költségemen középületet emeljek. Ekkor küldöttség érkezett Baetica provinciából, hogy feljelentést tegyen Caecilius Classicus proconsul ellen. Azt kérték a senatustól, hogy engem bízzon meg ügyük képviseletével. Kiváló s velem nagymértékben rokonszenvező hivatalnoktársaim, rengeteg hivatalos kötelességemre hivatkozva, meg akartak menteni attól, hogy ezt az ügyet elvállaljam. Számomra nagyon megtisztelő senatusi határozat született: én képviseljem a provinciát, feltéve, ha én magam is beleegyezem.
Mikor visszaérkeztem Rómába, újból megjelent a követség, s felkért, legyek ügyvédjük, s képviseljem őket olyan hűséggel, mint annak idején Massa Baebius elleni perükben. Arra hivatkoztak, hogy azóta igényt tartanak szolgálatomra. A senatus olyan egyhangúan szavazott, mint határozathozatal előtt szokott. Én ezt mondtam: „Atyák és összeírottak! Úgy érzem, nem elég nyomósak a mentségek, amelyekkel e megbízatás elől ki akartam térni.” Beszédem szerény és megfontolt hangja nagy tetszést aratott.

Nemcsak a senatus egyhangú határozata késztetett erre a megfontolásra (bár ez volt a legfontosabb indíték), hanem több más, kisebb ok is. Eszembe jutott, hogy elődeink, minden felhívás nélkül, vádlóként léptek fel akkor is, ha csak egyetlen vendégbarátjukat érte sérelem. Így annál gyalázatosabb dolog volna, gondoltam, ha egy egész tartomány vendégbarátságát venném semmibe. S azt se felejtettem el, milyen veszélyeknek tettem ki magam, mikor előzőleg védtem a baeticaiak ügyét, s hogy e régi szolgálatért nyert elismerést új szolgálattal kell megerősítenem. Mert úgy van az, hogy lerontjuk régi jótetteinket, ha újabbakat nem halmozunk rájuk. S ha mégoly sokszor lekötelezzük is az embereket, de egy kérésüket megtagadjuk, csak arra emlékeznek, amit megtagadtunk.

Az is befolyásolta döntésemet, hogy Classicus már meghalt. Tehát nem kellett attól félnem, ami ilyen esetekben a legszomorúbb, hogy egy senator kerül veszélybe. Úgy láttam, ügyvédi szereplésemért éppannyi hála illet, mintha ő is élne, anélkül, hogy akárki gyűlöletét magamra vonnám. Végül is arra az eredményre jutottam, hogy ha most harmadszor is vállalom a meghívást, sokkal könnyebb lesz lemondanom, ha majd olyasvalaki ellen kérnek fel, akivel szemben nincs reményem sikerre. Mert minden szívességnek megvan a maga határa, s bizonyos fokú engedékenységgel tehetjük magunkat legjobban szabaddá.

Íme, felsoroltam elhatározásom okait. Most pedig te nyilatkozz, hogy a két lehetőség közül melyiket tartod helyesnek. S éppen olyan jólesik, ha ellentmondasz, mintha teljes tekintélyeddel helyesled döntésemet.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)