Kedves Romanusom!

Láttál te M. Regulusnál gyávább, meghunyászkodóbb alakot Domitianus halála óta? akinek uralkodása alatt egyébként nem kisebb gaztetteket követett el, mint Nero idejében, csak éppen kevésbé feltűnően?! Újabban attól fél, hogy gyűlölöm; és eltalálta, valóban gyűlölöm! Az ő lelkén szárad Rusticus Arulenus veszte; még ujjongott is a halálán, úgyannyira, hogy nyilvánosan felolvasott és közzétett egy Rusticust pocskondiázó iratot, melyben „sztoikus majomnak” bélyegzi, azzal tetézve, hogy „vitelliusi heg éktelenkedik rajta”. Ez Regulus stílusa, hiszen ismered. Ócsárolta Herennius Seneciót is, olyan minősíthetetlen szavakkal, hogy Mettius Carus végül ráförmedt: „Mi bajod az én áldozataimmal? Én se háborgatom Crassust vagy Camerinust!” Őket ugyanis Regulus vádolta be Nero alatt... Egyszóval Regulus feltételezte, hogy emiatt neheztelek, és meg sem hívott, mikor irományát felolvasta.

Mellesleg arra is emlékezett, milyen csúnya kutyaszorítóba kergetett jómagamat is a centumvirek előtt. Timon feleségét, Arrionillát védtem, Arulenus Rusticus megbízásából; Regulus a vádat képviselte. Mi a tárgyaláson egyebek közt Mettius Modestus egy nyilatkozatával érveltünk; ez a kiváló férfi az idő tájt számkivetésben volt, Domitianus űzte el. Nos, Regulus nekem szögezte a kérdést: „Mi a véleményed Modestusról, Secundus?” Beláthatod, milyen kockázatos lett volna azt válaszolnom, hogy „nagyon jó”, s milyen szégyenletes azt, hogy „rossz”.
Nem mondhatok mást: ezekben a pillanatokban az istenek oltalmaztak. „Majd válaszolok rá így én -, de előbb döntsenek ügyünkben a centumvirek.” Újra megkérdezi: „Mi a véleményed Modestusról?” Mire én: „Eddig csak vádlottak ellen volt szokás tanúkat kihallgatni, elítéltek ellen soha.” „Hát jó szólal meg harmadszorra -, akkor nem Modestusról, hanem Modestus megbízhatóságáról kérdezlek; erről mi a véleményed?” „Te azt kérdezed, mi a véleményem vágok vissza -, de szerintem elítélteket még szóba hozni is törvényellenes!” Befogta a száját; felém meg áradt az elismerés és a gratuláció, hogy nem hoztam szégyent a nevemre egy talán hasznos, de becstelen válasszal, s a fondorlatos keresztkérdések hálójába sem hagytam magam becsalogatni.

Most aztán gyötri a bűntudat: elcsípi Caecilius Celert, később Fabius Iustust, megkéri őket, engeszteljenek ki iránta. Ez sem elég, amilyen hitvány, csúszó-mászó alak, ha fél, végül Spurinnához megy rimánkodni: „Kérlek, holnap reggel látogasd meg otthon Pliniust (de már kora reggel, mert nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot), és bármi módon, csak eszközöld ki, hogy ne nehezteljen rám!” Éppen felébredtem; küldönc Spurinnától: „Elmegyek hozzád.”
„Inkább én tehozzád.” Útban egymáshoz, Lívia oszlopcsarnokában futunk össze. Spurinna
tájékoztat Regulus kívánságáról, hozzáfűzi saját kérését, mint afféle talpig becsületes ember, ha szöges ellentétét pártfogolja illő szűkszavúsággal. Mire én: „Belátásodra bízom, milyen üzenetet vigyél Regulusnak. Előtted nincs miért köntörfalaznom: Mauricusra várok” (még nem jött meg a száműzetésből), „ezért nem adhatok neked se igenlő, se nemleges választ. Azt teszem majd, amit ő jónak lát: úgy illik, hogy ebben az ügyben ő döntsön, én pedig alkalmazkodjam hozzá.”

Néhány nappal később Regulus személyesen keresett meg a praetor beiktatási ünnepélyén; addig folyton a nyomomban volt, s kikönyörögte, hogy négyszemközt találkozhassék velem. Attól tart, magyarázkodott, hogy nagyon a szívemre vettem, amit valamikor, egy centumviri tárgyaláson, válaszbeszédében mondott nekem és Satrius Rufusnak: hogy „Satrius Rufus nem verseng Ciceróval, korunk ékesszólásával is meg van elégedve”. Tehát rosszindulatú célzás volt, feleltem; most már értem, mert maga vallja be, egyébként akár dicséretnek is felfoghattam volna. „Mert én jelentettem ki igenis Ciceróval versengek, korunk ékesszólásával cseppet sem vagyok megelégedve, és úgy vélem, falrengető ostobaság nem a legjelesebbet választani példaképül. De ha erre a tárgyalásra emlékszel, miért felejted el azt a másikat, amikor megkérdezted, mi a véleményem Mettius Modestus megbízhatóságáról?!” Örökké sápadt arca egy árnyalattal még sápadtabbra vált. Ezt dadogta: „Igen, megkérdeztelek, de nem neked, hanem Modestusnak akartam ártani.” Lám, a lelketlen gazfickó: nem is leplezte, hogy ártani akart egy számkivetettnek! És sietve hozzáfűzte, mint cáfolhatatlan indokot: „Egy levélben, melyet Domitianus előtt olvastak fel, azt írta, hogy »Regulus minden kétlábú lény leghaszontalanabbja«.” Pedig milyen igazat írt Modestus!

Ezzel körülbelül véget is ért beszélgetésünk; nem akartam tovább feszíteni a húrt, hogy Mauricus megérkezéséig teljes cselekvési szabadságomat megőrizhessem. És azt sem tévesztem szem elől, hogy Regulus dúsgazdag, befolyásos, sokan udvarolják körül, még többen félnek tőle, ami általában nagyobb hatalom, mint a közkedveltség. De azért nem lehetetlen, hogy mindez egy csapásra szertefoszlik: a becstelen emberek népszerűsége ugyanolyan ingatag, akár ők maguk...
A lényeg azonban, hadd ismételjem, az, hogy Mauricust várom. Komoly, megfontolt, tapasztalatokban edzett férfi, aki a múltból ki tudja következtetni a jövendőt: hogy rászánom-e magam valamire, vagy nyugton maradok, azt teljesen az ő döntésétől teszem függővé... Erről azért írtam neked, mert kölcsönös szeretetünk okán joggal elvárhatod, hogy ne csak szavaimról és cselekedeteimről, de a terveimről is értesülj.



Minden jót!



(Szepessy Tibor)