Kedves Calvisiusom!

Elő egy ast, és legyen tiéd ez az aranyos történet, vagyis inkább történetek, mert a legfrissebbről néhány régebbi is eszembe jut egyre megy, melyikhez fogok hozzá legelőször.

Verania, Piso leánya, nagybetegen feküdt azt a Pisót értem, akit Galba fogadott örökbe. Regulus31 elment hozzá. Eleve arcátlanság tőle, hogy egyáltalán elment, hiszen a férjnek halálos ellensége, a betegnek is engesztelhetetlen haragosa volt. De az még hagyján, ha elmegy; csakhogy ő ráadásul szorosan a beteg ágya mellé telepedett, és kifaggatta, milyen napon, milyen órában született. Mihelyt megtudta, gondterhelt arcot vág, meresztgeti a szemét, ajkát mozgatja, ujjait billegeti, számol: csend. Miután már jó ideig feszült várakozásban tartotta a szerencsétlent, így szólt:
„Kritikus időszakban vagy, de át fogod vészelni. S hogy ezt még világosabban lásd, egy béljóshoz fordulok, akinek tudásáról volt alkalmam többször is meggyőződni.” Nem is vesztegeti az időt, áldozatot mutat be; bizonygatja, hogy a béljóslás eredménye egybevág a csillagok híradásával. Erre a veszélyben forgó, tehát hiszékeny Verania tüstént előhozatja a végrendeletet, hagyatékot írat Regulusra. Később mind rosszabbul lesz, végül meghal, hangosan átkozva ezt az „alávaló, kétszínű, esküszegőnél is hitványabb” embert, aki fia életére esküdött neki hamisan… Mert így tesz a Regulus, s amilyen elvetemült, ugyanolyan gyakori dolog nála, hogy a nap nap után tanúul hívott és galádul becsapott istenek haragját a boldogtalan gyerek fejére zúdítja!

A gazdag Velleius Blaesus volt consul nagy kínok közt már a végét járta, s szeretett volna változtatni a végrendeletén. Regulus, aki nemrég vetette ki rá a hálóját, és némi reményeket fűzött az új változathoz, ostromolja, kérve kéri az orvosokat, hogy bármi módon, de hosszabbítsák meg a beteg életét. Mihelyt a végrendelet aláírása megtörtént, nyomban szerepet cserél, hangot vált, s mi több, ugyanazokkal az orvosokkal szemben: „Meddig kínozzátok még szerencsétlent? Miért irigylitek tőle a békés halált, ha egyszer az életnek úgysem tudjátok visszaadni?!” Blaesus nemsokára meghalt, s mintha mindent hallott volna, Regulusra egy árva fitying sem marad…

Elég ez a két történet? Vagy egy harmadikat is óhajtasz, ahogyan az iskolában szokás? Van a tarsolyomban! A köztiszteletben álló hölgy, Aurelia, éppen végrendeletét készült aláírni, s legszebb tunicáját vette fel. „Kérlek mondta neki Regulus, mikor megérkezett az aláírásra -, ezt hagyd rám.” Aurelia azt hitte, tréfál, de ő komolyan gondolta, és nem tágított: egy szó, mint száz, szinte kényszerítette az asszonyt, hogy végrendeletét kinyissa, és rá hagyja a rajta levő tunicát; még szemmel is tartotta írás közben, oda-odapislogott, vajon csakugyan beírta-e. Aurelia ma is él, ő mégis kényszerítette rá, akár egy haldoklót… És ez az ember örökséghez, ez az ember hagyatékokhoz jut, mintha legalábbis megérdemelné!

Abban a városban, ahol a hitványság és a gazság már régóta nemhogy kisebb, de nagyobb jutalomra számíthat, mint a tisztesség és a becsület? Vedd csak Regulust: koldusból és senkiből bűnös üzelmeivel dúsgazdaggá küzdötte fel magát. Saját szájából hallottam: amikor megjósoltatta, milyen hamar gyűjthet össze kerek hatvanmillió sestertiust, egyszerre két májat talált, annak jeléül, hogy majdan százhúszmilliója lesz. És meglesz neki, csak folytassa úgy, ahogyan kezdte, a félrevezetésnek azzal a leggaládabb módszerével, hogy vadidegen embereknek a saját végrendeletüket diktálja.


Minden jót!


(Szepessy Tibor)