Kedves Severusom!

Nemrégiben valamilyen örökségből egy corinthusi ércszobrot vásároltam; kicsi ugyan, de kedves és csinos munka, már amennyire meg tudom ítélni, én, aki ugyan más egyébhez sem, de ehhez aztán végképp nem értek. Ám ezt a szobrot talán még én is méltányolni tudom. Csupasz figura, így nem rejti el esetleges hibáit, s nem túlozza el értékeit. Álló öregembert ábrázol; csontjai, izmai, inai, erei, sőt ráncai is olyanok, mintha élne.
Haja ritka és kócos, homloka széles, az arca töpörödött, nyaka vékony, karjai petyhüdten lecsüngnek, melle lapos, gyomra beesett. Hátulról ugyanolyan öreget mutat. A szobor ércanyaga színe után ítélve valódi antik alkotás. Egyszóval minden részletében olyan, hogy lebilincseli a műértőt, s elgyönyörködteti a hozzá nem értőt is.

Éppen ez csábított engem arra, bár kezdő vagyok az ilyesmiben, hogy megvásároljam. Nem azért vettem meg, hogy hazavigyem (hiszen eddig még egy corinthusi szobor sincs a házamban), hanem hogy felállítsam szülővárosom egyik előkelő helyén, lehetőleg Iuppiter szentélyében. Azt gondolom, az ajándék méltó lenne a templomhoz, méltó a templom istenéhez. Arra kérlek, hogy amint minden kérésemnek eleget szoktál tenni vállald el ezt a gondomat is.
Készíttess a szobornak talapzatot a márványt te válaszd ki -, s ha te is úgy gondolod, véssék bele nevemet és tisztségeimet. A szobrot vagy elküldöm valakivel, aki szívesen vállalja, vagy amit nyilván jobban szeretnél magam viszem el. Szeretnék leruccanni hozzátok, ha hivatalom megengedi. Tudom, örömmel hallasz látogatásom híréről, de összeráncolod homlokodat, amikor hozzáteszem, hogy csak néhány napra mennék. Mert az utazásomat most teljesen meggátló körülmények azt sem tűrik, hogy hosszasan távol maradjak.


Minden jót!



(Muraközy Gyula)