Kedves Tacitusom!

Örvendek, hogy szerencsésen megérkeztél Rómába. Ha valaha, most igazán vágyódtam utánad. Én még néhány napig Tusculanumban leszek, hogy a megkezdett munkát befejezzem. Félek, hogy ha buzgalmam most a végén alábbhagy, később nehezen fogok újra dolgozni. S nehogy sietségemből valami kár származzék, most előzetesen, levélben kérek tőled egy szívességet, amelyet majd személyesen, szóban is előadok. Először azonban hallgasd meg kérésem indokait!

Mikor legutóbb szülővárosomban időztem, felkeresett az egyik földim fia, aki még szegélyes togát hordott. Megkérdeztem tőle: „Tanuló vagy?” „Igen” felelte. „És hol tanulsz?” „Mediolanumban.” „S miért nem itt?” Atyja, aki a fiút hozzám elhozta, és szintén jelen volt, így válaszolt: „Mert itt nincs tanító.” „De hiszen nektek, apáknak mert szerencsére többen is hallották beszélgetésünket az volna a legjobb, ha gyermekeitek itt tanulhatnának. Hol is tartózkodhatnának szívesebben, mint pátriájukban? Hol lehetne erkölcseiket jobban megőrizni, mint szüleik szeme előtt, és kevesebb költséggel, mint otthon? Nagyon kis fáradságba kerülne összeadni a pénzt, és egy tanítót fogadni.
Azt az összeget pedig, amit most szállásra, útiköltségre s minden egyébre idegenben kiadtok, mert ott mindenért fizetni kell, a tanítónak adnátok. Én magam, bár gyermektelen vagyok, hajlandó lennék a közösségért mint gyermekemért vagy szülőmért, egyharmadát vállalni az általatok felajánlott összegnek. Vállalnám az egészet is, ha nem félnék, hogy adományomat rossz célra használják fel. Mert sok helyen látok erre példát, ahol a tanító hivatalos fizetést kap. Ezt a visszásságot csak úgy kerülhetjük el, ha a szülők joga lesz, hogy a tanítót kiválasszák, így a hozzájárulás kötelességével együtt jár a kényszer is, hogy helyesen válasszanak.
Mert a máséból könnyen gazdálkodnak, a sajátjára viszont mindenki sokkal jobban ügyel, s akkor nézi meg jól, hogy az én pénzemből valóban megfelelő embert fizetünk-e, ha ehhez ő is hozzájárult. Jussatok hát egy véleményre, beszéljetek össze, buzduljatok fel az én példámon, s nekem forró vágyam, hogy a lehető legtöbbet kelljen felajánlanom. Nem adhatok többet gyermekeiteknek, kedvesebbet hazátoknak. Itt neveljék azt, aki itt született. Szokja meg gyermekkorától a szülőföld szeretetét, s tartózkodjék szívesen itt. S bárcsak olyan kiváló tanítókat hoznátok, hogy a szomszéd városokból is úgy sereglenének ide tanulni, mint ahogy most a ti fiaitok mennek máshová.”

Jónak láttam alaposan, mintegy az első lépésektől előadni az egészet, hogy annál jobban lásd, mennyire leköteleznél, ha teljesítenéd kérésemet. Azzal bízlak meg és arra kérlek, a dolog súlyának megfelelő nyomatékkal, hogy válassz ki néhány tanítót a művelt emberek nagy seregéből, akik köréd sereglenek csodálni kiváló szellemedet.
Olyanokat, akiket tanítóul alkalmazhatunk, de azzal a feltétellel, hogy én egyiknek se kötelezhetem le magam. Mert a szülőknek mindenben szabad kezet adok. Ők döntsenek, ők válasszanak, én csak a gondot és költséget tartom fenn magamnak. S ha akad a jelöltek között, aki bízik tehetségében, menjen le hozzájuk, de úgy, hogy semmi biztosat nem visz magával, csak önbizalmát.


Minden jót!



(Muraközy Gyula)