Kedves Sabinusom!

Jólesik unszolásod, hogy ne csak sűrűn írjak, hanem kiadósan is. Igaz, némileg szófukar voltam leveleimben, de részint foglalkozásod iránti tiszteletből, részint mert engem is erősen igénybe vett a munkám, többnyire unalmas feladatok, melyek lekötik, s egyben fel is őrölik az embert. Azonkívül téma sem akadt, hogy bővebben írjak. Mert az én helyzetem nem azonos ám M. Tulliuséval, akit példaképül állítasz elém! Őt színes képzelete és a képzeletéhez illő hol tarka, hol sorsdöntő események bőven ellátták anyaggal; hogy én milyen szűk korlátok közé vagyok szorítva, azt akár hallgatagságomból is kiolvashatod hacsak nem akarnék iskolás, és hogy úgy mondjam, a szoba hűvösén fogant leveleket küldeni neked. De hát mit sem tartok visszásabbnak, valahányszor ütközeteid és katonaéleted, más szóval, valahányszor a kürtszó és trombitaharsogás, a por, a veríték és a tűző napfény jut eszembe.

Íme a mentségem. Azt hiszem, jogos mentség, csak afelől nem vagyok biztos, vajon szeretném-e, hogy elfogadd. Elvégre mély és bensőséges vonzalom jele, ha valaki nem hajlandó kurta leveleket engedélyezni barátainak, noha tudja, hogy okkal írnak röviden.


Minden jót!



(Szepessy Tibor)