Kedves Macerem!

Jóleső érzéssel tölt el, hogy szorgosan bújod nagybátyám könyveit, buzgalmadban valamennyit meg szeretnéd szerezni, s az iránt érdeklődsz, melyek összes művei. Leszek hát élő katalógus, még arról is felvilágosítlak, milyen sorrendben íródtak: tudásra szomjas embernek ezt sem árt megismernie.

Hajítófegyverek használata a lovasságnál, egy könyv: ötletes és egyben alapos mű, katonaévei alatt mint lovassági praefectus írta. Pomponius Secundus életrajza, két könyv: ezzel tulajdonképpen kegyeletes tartozást rótt le egy olyan barát emlékének, aki kivételes szeretettel viseltetett iránta.
A germaniai háborúk, húsz könyv: ebben sorra veszi a germánok ellen viselt összes háborúnkat. Germaniában, katonaévei alatt fogott hozzá, egy éjszakai jelenés hatására; álmában Nero Drusus jelent meg előtte, aki győztesen végigharcolta Germaniát, s ott is halt meg: emlékezetébe ajánlotta magát, és kérve kérte, ne hagyja, hogy igaztalanul elfelejtsék. Szónok leszek, három könyv, de terjedelme miatt hat kötetre oszlik: ez a leendő szónokokat vezeti el a szónoklás ábécéjétől a szónoklás magasiskolájáig.
A kétértelmű beszéd: nyolc könyvét Nero utolsó éveiben írta, mikor az elnyomás légköre minden, csak egy kicsit is szabad és önálló kutatást kockázatossá tett. Aufidius Bassus művének folytatása, harmincegy könyv. Fejezetek a természettudományból, harminchét könyv: sokrétű, tudós alkotás, ezerarcú, akár a természet.

Bizonyára csodálkozol, hogy elfoglalt ember létére ilyen szépszámú és sok esetben igen kényes témájú kötetet hagyott hátra; még inkább elcsodálkozol majd, ha megtudod, hogy valamikor peres ügyeket is vitt, ötvenhat esztendős korában már elhunyt, s férfiéveit a legmagasabb hivatalokban, princepsek barátjaként, feladatok és kötelezettségek közt élte le. Csakhogy éles volt az esze, hihetetlen a munkabírása, sosem lankadó a figyelme!

Vulcanus ünnepétől kezdve sötét éjszaka, mécs világnál látott munkához, korántsem a kedvező előjel miatt, hanem tudásvágyból; télen hét, legkésőbb nyolc órakor, de gyakran már hatkor. Igaz, aludni mindig tudott, nemegyszer könyvei mellett szunnyadt el, és ébredt újra. Pirkadat előtt rendszerint Vespasianus császárhoz ment (aki szintén az éjszakát fordította munkára), aztán kezdett hozzá a rábízott feladatokhoz. Hazatérve maradék idejét kutatásainak szentelte.
Nyári napokon, ha egyéb dolga nem akadt, mihelyt elköltötte ősi szokás szerint könnyű és egyszerű reggelijét, legtöbbször kifeküdt napozni, könyvet olvastatott fel, jegyzetelt és kivonatolt. Minden olvasmányát kivonatolta: az volt a szavajárása, hogy nincs az a csapnivaló könyv, aminek ne volna néhány tanulságos részlete. A napozás végeztével általában hideg fürdőt vett, harapott valamit, és szunyókált egyet; aztán, mintha új nap virradt volna rá, egészen vacsoráig dolgozott. Étkezés alatt ismét könyvet olvastak fel neki, s ő jegyzeteket készíttetett, de csak nagyon futólag.

Nem felejtem el, valamelyik barátja egyszer félbeszakította a felolvasót, mert valamit hibásan ejtett ki, és az egész helyet megismételtette. Nagybátyám rászólt: „Értetted, igaz?” S mikor az illető bólintott, ezt mondta neki: „Akkor miért szakítottad félbe? Legalább tíz sort mulasztottunk közbeszólásod miatt!” Ennyire takarékoskodott az idővel. A vacsorától is hamar felkelt, nyáron még fényes nappal, télen az éjszaka első órájában, szinte törvényszerűen.

Mindez a hivatali kötelességek és a város lármája közepett. Ha vidékre vonult, csupán a fürdés idejére függesztette fel tanulmányait; ismétlem, a fürdés idejére, de ezzel csak a komolyabb tanulmányokra célzok: mialatt dörgölték és szárították, mindig olvastatott vagy diktált valamit. Utazás közben, mintha egyéb gondja nem volna, egyedül írói munkájával törődött: mellette könyvvel és viasztáblákkal felszerelt írnok, akinek kezét télen kesztyű védte, hogy még a zord idő se rövidíthesse meg a kutatásokra szánt időt; Rómában szintén ezért vitette magát hordszéken. Emlékszem, egyszer felelősségre vont, miért sétálok. „Nem kellene így elfecsérelned ezeket az órákat” mordult rám, mert az ő szemében időfecsérlés volt minden perc, amit nem tanulmányainak szentelt az ember.

Ilyen megfeszített munkával írta meg sok-sok kötetnyi művét, s még szemelvényes kommentárokat is hagyott rám, százhatvan tekercset, ráadásul mindkét oldalon apró bolhabetűkkel teleírva: ha ezeket is figyelembe vesszük, művei számát akár meg is sokszorozhatnánk. Többször említette, hogy hispániai procuratorsága idején négyszázezer sestertiusért adhatta volna el kommentárait Larcius Liciniusnak pedig akkor még jó néhány el sem készült!

Ha elgondolod, mennyit írt, mennyit olvasott, fel tudnád tételezni, hogy valaha hivatalt viselt, és a princepsszel állt barátságban? És fordítva: ha azt hallod, milyen tömérdek munkát fektetett kutatásaiba, mernéd állítani, hogy eleget írt, eleget olvasott? Hiszen mi mindent meg nem gátolhatnak a hivatali feladatok, másrészt mi mindent el nem érhetünk lankadatlan kitartással! Ezért nevetek én mindig, mikor egyesek szorgalmasnak neveznek engem, aki vele összehasonlítva a világ lustája vagyok! De vajon egyedül én? Akit hol az állam, hol a barátaim iránti kötelességek foglalnak le? Némelyek egész életükben könyvön kotlanak, s mégis: melyikük ne vallhatná be pironkodva, hogy álmodozó és naplopó hozzá képest?!

Kicsit hosszabbra sikerült a levél, pedig csak arról akartam írni, ami iránt érdeklődtél: hogy melyek hátrahagyott művei. De azért bízom benne, hogy ez a többlet ugyanolyan szíves fogadtatásra talál nálad, mint maguk a könyvek: talán nemcsak az olvasáshoz csinál kedvet, hanem ahhoz is, hogy a becsvágy ösztökélésére valami hasonlót alkoss.


Minden jót!



(Szepessy Tibor)