Kedves Capitóm!
Rábeszélsz, hogy írjak egy történeti művet, s nem te vagy az egyetlen, aki rábeszél: már többen buzdítottak, s én kész is vagyok reá. Nem mintha olyan biztos volnék abban, hogy sikerülni fog, ez elbizakodottság is volna, amíg meg nem győződött róla az ember. Kiváltképpen szép feladatnak tűnik azonban előttem nem hagyni feledésbe merülni azokat, akiket megillet az örökkévalóság, s mások hírnevével a magunkét öregbíteni. Engem ugyanis semmi sem foglalkoztat annyira, mint a halhatatlanság heves vágya, ami a legméltóbb az emberhez, különösen ahhoz, aki feddhetetlensége tudatában nem retteg az utókor emlékezetétől.
Éppen ezért éjjel-nappal töprengek, „hátha valahogy én is fel tudnék emelkedni a porból.” Ez ugyanis teljesen kielégíti a vágyamat. S még annál is több „győztesként élni az emberek ajkán”. Bár... De elég annyi, hogy úgy látszik, ezt csak a történetírás tudja biztosítani. A szónoklatnak és a költeménynek nincs nagy sikere, legfeljebb, ha a legtökéletesebben csiszolt; a történeti műveket viszont, akármilyen is a stílusuk, tetszés fogadja. Az emberek ugyanis természetüknél fogva kíváncsiak, és már a tények puszta ismertetése is megragadja őket úgy, hogy még a locsogáshoz és mendemondákhoz is vonzódnak.
Engem azonban családi példa is ösztönöz erre a tudós foglalatosságra. Nagybátyám, egyben örökbe fogadó atyám, maga is írt történeti műveket, mégpedig igen megbízhatókat. Én pedig azt olvastam a bölcseknél, hogy nagyon is dicséretes dolog őseink nyomdokait követni, ha helyes úton jártak. Akkor hát miért habozom? Jelentős és komoly perekben mondtam beszédeket. Ezeket kívánom átdolgozni, bár sokat nem várok tőlük; mégis, egykori fáradozásom gyümölcse ne semmisüljön meg velem együtt, ha ezt a még hiányzó csiszolást elmulasztom. Mert az utókor szempontjából, amit nem fejeztek be, az annyit ér, mintha hozzá se kezdtek volna. Azt mondod, hogy egyidejűleg átírhatom beszédeimet, s kidolgozhatom történeti munkámat? Bár úgy lenne! De mindkettő olyan nagy feladat, hogy éppen elég az egyiket elvégezni.
Tizenkilenc éves koromban kezdtem szerepelni a Forumon, s még ma sem látom világosan, mi is a szónok feladata. Hát ha ehhez a teherhez még egy újabb járul? Van ugyan a szónoklásnak és a történetírásnak számos közös vonása, de még több eltérő, méghozzá éppen olyan vonatkozásban, ami közösnek látszik. Elbeszél az egyik is, elbeszél a másik is, csakhogy különféleképpen. A szónoklat többnyire szerény, hitvány kis hétköznapi ügyekkel foglalkozik, a történetírásban minden választékos, pompás, emelkedett. Ahhoz inkább csontok, izmok, idegek kellenek, ehhez daliás termet és szinte harci sisak illik. Amaz leginkább az erővel, elszántsággal és harciassággal arat tetszést, emez részletességével, lebilincselő, sőt gyönyörködtető mivoltával. Végül más a szókincsük, más a hangjuk és a mondatfűzésük. Mert (mint Thucydides mondta) alapvető különbség van a κτῆµα és egy ἀγώνισµα között; az utóbbi a szónoklat, az előbbi a történetírás.
Ilyen okokból nem szánom rá magamat, hogy ezt a két teljesen eltérő és éppen a legfontosabb vonatkozásokban különböző dolgot összekeverjem-kuszáljam, s hogy aztán mint egy forgatagban megzavarodva ott tegyem azt, amit itt kell tennem. Ezért egyelőre hogy a magam jogi szóhasználatánál maradjak engedélyt kérek a felkészülésre.
Te azonban már most gondolkozz rajta, milyen korszakot válasszak ki. Régit, amiről már mások is írtak? Könnyű az anyaggyűjtés, de nyomasztó az összehasonlítás az elődökkel. Vagy még feldolgozatlan és újabb kort? Súlyos neheztelés, kevés köszönet lehet az eredmény. Mert azonkívül, hogy ekkora emberi vétkek közepette több a kárhoztatni, mint a dicsérni való, a dicséretben fukarnak, a hibáztatásban túlzónak fognak mondani akkor is, ha az előbbiben bőkezűen, az utóbbiban roppant tartózkodóan jártál el. Ez azonban nem tartóztat fel engem: elég bátorságom van ugyanis az igazság kimondásához.
Kérlek, készítsd elő, válogasd ki az anyagot ahhoz, amire buzdítasz, nehogy mikor már elszántam magam az írásra, ismét jogos indokom támadjon a habozásra és halogatásra.
Minden jót!
(Maróti Egon)
