logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Verginius Rufus halála.

Kedves Romanusom!

A római nép hosszú évek után ismét nagyszerű és feledhetetlen látványosságnak lehetett szemtanúja: Verginius Rufus, a nagy hírű, kiváló s éppily szerencsés polgár nyilvános temetésének.

Ez a férfi harminc évig élvezte dicsőségét, olvasta a róla írt verseket, a tetteit megörökítő tör ténelmi műveket, s mintegy részese lett saját utókorának. Három ízben volt consul, s így feljutott a magánember számára elérhető legmagasabb csúcsra, minthogy császár nem akart lenni. Kerülte a Caesarokat, akiknek gyanúját vagy gyűlöletét erényeivel felkeltette. Csak a legjobb, őt leginkább kedvelő császár élt tovább nála, szinte csak azért, hogy neki a nyilvános temetés tisztességét lerója.
Nyolcvanhárom éves korában halt meg, teljes nyugalomban, általános megbecsüléstől övezve. Jó egészségnek örvendett, csak néha remegett a keze, bár nem fájt. Csak a halála volt hosszadalmasabb és kegyetlenebb, de így is dicsőséges. Éppen a beszédre készült, mellyel mint consul, köszönteni akarta a császárt. Szobájában állva egy nehezebb könyv után nyúlt, de a súlyos tárgy kicsúszott az öreg ember kezéből. Utánakapott, hogy felemelje, de a síkos padlón, egyensúlyát vesztve, elesett, s csípőcsontját törte. S a rosszul összeillesztett csont az öregkor gyenge ellenálló képessége miatt nem akart összeforrni.

Ilyen kiváló ember végtisztessége nagy dicsősége a császárnak, nagy a kornak, nagy a Forumnak és a szószéknek is. Cornelius Tacitus consul méltatta, s az volt e szerencsés élet tetőpontja, hogy a kiváló szónok búcsúzott el tőle. Évektől és megtiszteltetésektől roskadozva távozott, beleértve azokat a tisztségeket is, amelyeket el sem fogadott. Úgy kell őt siratnunk és gyászolnunk, mint egy régi kor megtestesülését, különösen nekem, aki benne nem csupán az államférfit szerettem és csodáltam, mert földiek voltunk, szülővárosunk szomszédos, földjeink és birtokaink határosak.
Ezenkívül ő lett kijelölt gyámom, de valójában apám. Ha állásra pályáztam, az ő szavazata tüntetett ki, ha valamilyen tisztségbe beiktattak, ő még akkor is Rómába sietett, amikor egyébként már régen visszavonult az efféle nyilvános kötelességektől. S amikor a papi testületben ki szokták jelölni a papságra legméltóbbakat, akkor is mindig rám adta szavazatát. S mikor megrendült egészsége miatt el akarta kerülni, hogy beválasszák az ötös bizottságba, melyet a senatus küldött ki az állami kiadások csökkentésére, bár annyi idősebb, consulságot viselt barátja volt, mégis engem, a sokkal fiatalabbat jelölt maga helyett, méghozzá e szavakkal: „Még ha fiam volna, akkor is neked adnám ezt a meg bízatást!”

Ezek az okok is kényszerítenek, hogy kebledre borulva úgy sirassam meg, mint aki idő előtt ment el, ha ugyan sirathatunk és halálnak nevezhetünk olyasmit, ami ilyen kiváló férfiúnak nem az életét, csupán halandó mivoltát zárja le. Hiszen él ő, és mindig is élni fog, s miután eltűnt sze münk elől, egyre hatalmasabbá nőve jelenik meg majd az emberek emlékezetében és szavaiban.

Sok másról is akartam még neked írni, de lelkemet csupán egyvalami, a róla való elmélkedés tölti el. Verginiusra gondolok, Verginiust látom, Verginius szól hozzám a már szétfoszló, mégis annyira élő árnyalakok közül, őhozzá beszélek, őt karolom át. Lehet, hogy van vagy lesz néhány olyan polgárunk, aki felér vele erényben, de olyan, aki dicsőségben, soha!


Minden jót!


(Muraközy Gyula)