Kedves Cerialisom!

Milyen szomorú és könyörtelen végzet ragadta el Helvidius két nővérét! Mindkettő szülésben, mindkettő egy kislány világrahozatala után halt meg.

Lesújt a fájdalom, ha nem is jobban, mint kell: olyan szomorú a gondolat, hogy két ilyen tiszteletre méltó fiatal asszony élete virágjában termékenysége áldozata lett. Gyötör a gond a csecsemők sorsáért, akik születésük pillanatában vesztették el anyjukat, gyötör a nagyszerű férjekért, s kínoz saját magamért is. Hiszen az elhunytak apját még haló poraiban is lankadatlan ragaszkodással szeretem, ezt róla szóló beszédem és írásaim is bizonyítják. Három gyermekéből már csak egy él, a fia. S a nemrég még több oszlopon nyugvó háznak most, mély bánatba merülve, ő az egyetlen támasza és fenntartója.

Bánatomban igen megvigasztalna, ha a sors legalább őt őrizné meg erőben és egészségben, hogy méltóvá válhassék kiváló atyjához, nagyapjához. Éppen azért aggódom nagyon egészségéért, erkölcseiért, mert most már ő maradt meg egyedül. Ismered szívemet: ellágyulva, aggályoskodva tud szeretni. Annál kevésbé kell csodálkoznod, hogy annyira féltem ezt az ifjút, éppen azért, mert annyit várok tőle.


Minden jót!



(Muraközy Gyula)