logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Egy fiatalember halálára.

Kedves Marcellinusom!

Tanulmányaimat, hivatali dolgaimat, szórakozásaimat mind-mind elvette, elűzte, elragadta a Iunius Avitus halálán érzett mélységes mély fájdalom. Az én házamban öltötte fel a senatori togát, az én szavazatom segítette tisztségei elnyerésében, s hozzá olyan tisztelettel és szeretettel volt irántam, hogy jelleme formálójának, úgyszólván tanítójának tekintett. Bizony, ritka eset a mai fiataloknál! Mert hányan ismerik el, hogy valaki akár évei számánál, akár tekintélyénél fogva fölöttük áll? Ők azonnal bölcsek, azonnal tudnak mindent, senkit nem tisztelnek, senkit nem óhajtanak követni, maguk szolgálnak saját maguk mintaképéül.

Nem ilyen volt Avitus. Különösen azért volt nagyon bölcs, mert másokat még bölcsebbnek tartott, s azért nagyon művelt, mert élt benne a tanulási vágy. Mindig kikérte tanácsomat, akár tanulmányairól, akár az életben adódó kötelességekről volt szó, s mindig abban a hitben távozott tőlem, hogy jobbá vált. Csakugyan azzá is vált, nemcsak attól, amit hallott, hanem már attól is, hogy kérdezett. Milyen tisztelettel viseltetett Servianusszal, a pontosság mintaképével szemben!
Mikor Servianus legatus, ő pedig tribunus volt, annyira megbecsülte és meg tudta őt nyerni, hogy mikor Germaniából Pannoniába vonultak, nemcsak mint bajtársa, hanem mint meghitt híve és útitársa utazott vele. S ügybuzgalmával, szerénységével consulai mellett (mert több consula is volt) nemcsak rokonszenvesnek és kedvesnek, hanem nagyon hasznosnak is bizonyult. Mennyi utánjárással, milyen fáradhatatlanul igyekezett elnyerni az aedilisi méltóságot is, amelynek elfoglalása előtt ragadta el a halál. S éppen emiatt ütött rajtam oly nagy sebet a miatta érzett fájdalom. Mert felrémlik előttem a sok hiábavalónak bizonyult fáradozás, az ő meghiúsult kérései, s maga a tisztség, amelynek csupán a megérdemléséig jutott el.

Szinte látom, amint ott áll házamban, magára öltve a széles szegélyű togát, s eszembe jut legelőször és legutoljára reá adott szavazatom, s minden beszélgetésünk, minden neki adott jó tanácsom. Gyötör a bánat, mert olyan fiatal volt, gyötör a szeretteit ért csapás miatt. Idős édesanyja volt, felesége volt, akit egy esztendeje vett el mint fiatal lányt, s itt volt nemrégen született kislánya. S annyi örömet, annyi reményt egyetlen nap az ellenkezőjére fordított! Csak most nevezték ki aedilisnek, s a fiatal férj, a fiatal apa itt hagyta el se foglalt tisztségét, magányos anyját, elözvegyült feleségét, csecsemőjét, aki még fel sem ismerte apját. Még szaporítja könnyeimet, hogy távol lévén nem értesültem a szerencsétlenség közeledtéről, s egyszerre hallottam meg betegségének és halálának hírét. Így nem volt időm, hogy a legsúlyosabb csapásra felkészüljek.

Ilyen gyötrő érzések között írom ezeket, s csak erről írok. Mert most képtelen vagyok másra gondolni vagy másról beszélni.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)