Kedves Tiróm!

Szörnyű veszteség ért, ha ugyan a veszteség szó ki tudja fejezni, mit jelent elválni egy ilyen férfitól. Eltávozott közülünk Corellius Rufus, s ami fájdalmamat még súlyosabbá teszi, maga kereste a halált. S akkor a leggyászosabb a halál, ha látjuk, hogy nem a természet törvénye, nem az elkerülhetetlen végzet okozta. Mert a haldoklónak mindenképpen nagy vigaszt nyújthat az a tudat, hogy nem történhetett másképpen. De ha valaki maga vet véget életének, gyógyíthatatlan fájdalommal tölt el a gondolat, hogy még mennyi ideig élhetett volna. Corelliust az értelem végső parancsa késztette erre az elhatározásra, mert a bölcsek sorsát ez irányítja a végzet helyett.
Pedig mennyi oka volt, hogy tovább éljen: nyugodt, tiszta lelkiismerete, makulátlan híre, általános tekintélye, ezeken kívül lánya, felesége, unokája, nővérei s az élethez kapcsoló sok kötelék mellett még az őszinte barátok serege is. De oly hosszú és kibírhatatlan betegség kínozta, hogy az élet minden vonzó örömével szemben erősebbnek bizonyultak a halál érvei.

Mint nekem is elmondta, harminchárom éves korában lába elköszvényesedett. Apai örökség; mert az utódok, sok egyébbel együtt, a betegségeket is örökölni szokták. Amíg jó erőben volt, tartózkodással és önmérséklettel uralkodni tudott betegségén. Újabban azonban, hajlott korában, ismét rátört a kór, egyre súlyosbodva, s olyan kibírhatatlan fájdalmakkal, hallatlan kínokkal, hogy csak a legnagyobb lelkierővel volt képes elviselni. A fájdalom most már nemcsak lábát kínozta, mint előbb, hanem minden tagjára kiterjedt. Ekkor látogattam meg, Domitianus uralkodása alatt, betegágyán, Rómához közel fekvő nyaralójában.
A szolgák mint meghitt baráti látogatáskor szokták kimentek a szobából, s még egyébként minden titkába beavatott felesége is magunkra hagyott. Körülnézett, majd így szólt: „Mit gondolsz, miért tűröm én olyan sokáig ezeket a rettenetes kínokat? Azért, hogy, ha egyetlen nappal is, de túléljem ezt a haramiát.” S ha teste annyira erős, mint a lelke, végre is hajtja, amit oly nagyon óhajtott.

De valamelyik isten meghallgatta kívánságát, s amikor ez beteljesült mint aki már nyugodtan és szabadon halhat meg -, hiába fűzte annyi szál az élethez, mind eltépte, ezek sem tudták visszatartani. Betegsége egyre súlyosbodott. Előbb önuralommal próbálta elviselhetővé enyhíteni, majd szilárdan elhatározta, hogy megszabadul tőle. Elmúlt két, három, négy nap, s nem nyúlt az ételhez. Ekkor felesége, Hispulla elküldte hozzám közös barátunkat, Caius Geminiust a végtelenül szomorú hírrel: Corellius elhatározta, hogy meghal, s ebben a szándékában sem felesége, sem lánya könyörgése nem képes megingatni. Én vagyok az egyetlen, aki rábeszélésemmel megmenthetem az életnek. Rohantam hozzájuk. Már odaértem a ház elé, mikor Hispulla elém küldte Iulius Atticust azzal, hogy most már én se tehetek semmit, a beteg elhatározása annyira szilárd és megmásíthatatlan. Az őt étellel kínáló orvosnak ezt mondta: κèκρικα. Olyan kijelentés ez, amely lelkem egyként töltötte el ámulattal és irigységgel.

Elgondolom, micsoda barátot, milyen igazi férfit veszítettem benne. Hetvenhét évet élt. Olyan kor ez, amely még a legerősebb szervezetű embernél is hosszú életidőnek számít. Ezt jól tudom. Azt is nagyon jól tudom, hogy ezzel megszabadult gyógyíthatatlan betegségétől. Tudom, úgy ment el, hogy családja egészséges volt, s az állam, mindennél kedvesebb gondja, ismét virágzásnak indult. S mégis olyan gyász tölt el, mintha ifjan, élete virágában halt volna meg. Gyász tölt el (lehet, hogy gyengének fogsz tartani) saját magamért is. Elvesztettem, jaj, elvesztettem, aki életem tanúja, irányítója, mestere volt. Hadd idézzem, amit első fájdalmamban Calvisius barátomnak mondtam: „Félek, ezután sokkal értelmetlenebbül fogok élni!”

Próbálj valahogy megvigasztalni, de ne olyasmivel, hogy „már úgyis öreg, gyenge volt” (ezt mind tudom), hanem olyan új, emelkedett szavakkal, amelyeket sose hallottam, sose olvastam. Mert amit valaha hallottam vagy olvastam, az úgyis mind eszembe jut, de fájdalmam túl nagy ahhoz, hogy tőlük megenyhüljön.


Minden jót!



(Muraközy Gyula)