A klasszikus kor irodalmának jellemzői közé tartozott a műfajok zártsága (kivételnek tűnik, hogy az Alkésztisz sokkal inkább kelti tragédia, mint szatírjáték benyomását, vagy az Ión „kergetőzései” már az újkomédia felé nyitnak távlatot), s az írók is választott műfajukhoz kötődtek (elméleti síkon folyik Szókratész és Arisztophanész vitája a Lakomában arról, hogy a jó tragédiaköltőnek a komédiában is jeleskednie kell-e).
Az i. e. IV. században kezdett oldódni ez a műfaji és személyi zártság, például Antimakhosz és Erinna munkásságában, a hellenizmusban pedig meggyorsul és természetessé lesz a kettős irányú folyamat: olykor csak a forma indokolja egy-egy korábban öntörvényű műfaj – például a disztichon mértékű elbeszélő elégia és a hexameterben íródó kiseposz – elhatárolását, máskor – akár az elégiában, akár a himnuszköltészetben – az epikus és lírai elemek kulcsolódása határozza meg a műfaj átmeneti (epiko-lírai) jellegét. Ugyanez a közelítés vagy elmosódás fejeződik ki a költők sokirányú érdeklődésében és munkásságában, abban, hogy szinte kötelességüknek érzik a más-más műfajokban való csillogást. A bravúr, az írói mesterség fortélyainak csillogtatása, a költőtársak s a kulturált közönség elismerése kormányozza az ihletet.

Az ősi időkben még siratódalként funkcionáló elégia témái s hangulatai az i. e. VII–VI. századi költészetben bűvöltek ki – harcra buzdító, politikai és bölcseleti tárgyú, szerelmi és elbeszélő verseket egyaránt írtak disztichonos mértékben: A műfaj mozgékonysága természetszerűleg nyerte meg a hellenizmus kori költők rokonszenvét: egyszerre találtak benne lehetőséget a kisebb epikai témák játékos vagy érzelmes megformálására, de arra is, hogy – mivel az elégia és az epigramma között sosem tornyosult elvi fontosságú választék – epigrammatikus tömörséggel verseljék meg szubjektív érzéseiket.

A „csacsogó bús panaszok dalosa”, a Kósz szigetén született Philétasz teremtett költői iskolát az i. e. IV. és III. század fordulóján. Hermészianax, Kallimakhosz, Theokritosz tanítója volt, s a szerelmi elégia, a rejtélyességgel kacérkodó díszítgetés és a szerepjátszó epekedés mesterének tekintették, akinek minden közönségességtől viszolygó érzelmességét a századokkal későbbi latin költészet is visszhangozta. Hexameter formájú kiseposzai is a finom megmunkálás, a hagyományos mítoszokat rejtett célzásokkal újjáköltő ügyeskedés révén váltak népszerűvé a tudós költők körében. Műfaji sokoldalúsága s az elbeszélő elégiát és kiseposzt közelítő kompozíciós megoldásai az i. e. III–II. század legjelesebb költőinek munkásságában folytatódtak.

Antimakhoszhoz hasonlóan a kisázsiai Kolophón szülötte volt a hellenizmus első évtizedeiben élt Hermészianax, az elbeszélő elégia másik tudós művelője. Ő már ironikusabban játszik a mitologikus szerelmekkel. Leontion című költeményének harmadik könyvében katalogikus szűkszavúsággal sorolja fel az Erósz legyőzhetetlen hatalmát illusztráló példákat – Orpheusztól s más mitikus költőktől kezdve saját kortársaiig. Kedves álnaivitással halmozza a pár soros történetkéket, érzelmes-erotikus „racionalizálással” konstruálva képet a költészet folyamatosságáról és a költők sorsáról.

A katalógusforma persze csak játék, mint ahogy másutt is tréfásan locsogó pletykákkal borítja el a kultúrtörténeti „adatokat”: Euripidészt egy makedón cselédlány rajongójaként, Szókratészt meg Aszpasziának – Periklész híres kedvesének – csöppet sem filozófus tartású hódolójaként mutatja be... Az áltragikus, ártatlankodva csúfondáros felsorolást az elődök és pályatársak iránti tisztelet ragyogja be.

Kallimakhosz – a hellenizmus legnagyobb és legsokoldalúbb költője – i. e. IV. század végén született, és i. e. 240 táján halt meg. Előkelő kürénéi családból származott, egy ideig mégis külvárosi tanítóként tengette életét – csakhogy már Alexandria külvárosában. Élete egybeesett az egyiptomi főváros gyors felvirágzásával, a királyi könyvtár és múzeum alapításának és tudományos fellendülésének évtizedeivel.
Vezető munkatársként vett részt a Muszeion tevékenységében – bár az igazgatói rangot nem sikerült elérnie –, s különösen a régi korok irodalmi hagyatékának katalogizálásával szerzett nagy érdemeket. A klasszikus kor szellemi kiválóságaihoz – Démokritoszhoz, Arisztotelészhez, Theophratoszhoz – és saját tudós kortársaihoz hasonlóan, Kallimakhosz is bámulatosan széles körű tudományos munkásságot végzett; az irodalmon kívül a néprajz, mitológia, természetrajz, fizika problémái foglalkoztatták. Költői termése csak töredékesen maradt fenn. Fő műve, a négy könyvre osztott, Okok című elégiagyűjtemény is csaknem teljesen elveszett.

Ünnepek, népszokások, elnevezések, templom- és városalapítások eredetét („okait”) dalolta meg ebben a munkájában, miután a prológusban élesen szembeszállt a nagyepika „alattomos ördögeivel”. Tudatos sokszínűség jellemezte az Okokat, mind az egyes részletek arányát, mint az előadásmódot tekintve. Kallimakhoszt is – akárcsak egykor Hészidoszt – a helikóni múzsák ajándékozták meg tudással és költői erővel – meséli el a prológus után –, de ez a kapcsolat már nem a kiválasztott ember és a mindenen uralkodó istenek viszonya, hanem az öntudatos ember tréfás, ironikus konstrukciója.
Kérdések és válaszok halmazából állt a költemény, témáról témára csapongott az előadás. A harmadik és negyedik könyvben már elhalványult az oknyomozó (aitiologikus)tendencia: lekerekített kis verses novellák következtek egymás után, belső kapcsolat nélkül. Kallimakhosz úgy adta elő a különböző forrásokból vett elbeszéléseket, hogy tematikai, hangulati átcsoportosítással, stílusának ötvösművészetű eredetiségével és a verselés ritmikai bravúrjaival törekedett alkotói önállóságra. Olykor a tárgy titokzatossága és érzelmes romantikája vonzotta.

Egyetlen példán is könnyű felismerni, hogy témaválasztása, bonyolításmódja és hangvétele milyen közelien rokon a „milétoszi novelláéval” – egyáltalán a hellenisztikus és késő-antik elbeszélő prózáéval:

A III. könyv egyik elégiája Akontiosz és Küdippé szerelmének történetét meséli el. Artemisz ünnepén látja meg a deli ifjú a szép leánykát, de különböző községek szülöttei, s így aligha nyerhetnék el a szülői támogatást. Akontiosz egy almába karcol néhány szót – de nem akármilyet: „Artemiszre esküszöm, hogy férjhez megyek Akontioszhoz” –, s a leány lába elé dobja az almát. Az felveszi, s mint az ókoriak általában, hangosan olvassa el a rejtélyes karcolást. Ettől a pillanattól kezdve azonban eskünek számít a szava, hiszen vallási ünnepen ejtette ki a szerelmi csel szövegét... Ismeretlenül kell mégis elbúcsúzniuk, sőt Küdippének már-már a szülei által kiválasztott vőlegényhez kell férjhez mennie. A mennyegző előestéjén azonban súlyosan megbetegszik, s végül a delphoi jósda nyitja fel az apa szemét: Artemisz küldte Küdippére a bajt, esküjének megszegése miatt – nincs hát mit tenni, Akontioszhoz kell hozzáadni...

Egy hosszabb töredék és késő-antik prózai átdolgozások érzékeltetik ennek az elégiának az atmoszféráját. Gyors szituációváltásokkal, a stílus színes variálásával – tudós adalékoktól közvetlen csevegésig, szerelmi pátosztól könnyed ironizálásig – s az érdeklődéskeltés megannyi más eszközével keresi Kallimakhosz az eredetiséget. Céltudatos és büszke, de mindig előkelően mértéktartó, semmiféle alantas vagy szokványos megoldást nem alkalmaz. Fölényes biztonsággal teremti meg – nemcsak az Akontiosz-elégiában, hanem mindenütt – az egyes epizódok keretét, s ebben is a későbbi novellisztika példaképe lesz. Írásművészetét azonban – hogy bonyodalmasan cizellált mondatokkal is természetesnek és frissnek hasson, s egyszerre legyen fennkölt és játékos – senki nem tudta utánozni.

Valószínűleg az Okok IV. könyvének volt egyik epizódja a Bereniké hajfürtjéről szóló elégia. Kallimakhosz – aki másutt is dalba szőtte a Ptolemaiosz királyokat – III. Ptolemaiosz feleségéről, a hozzá hasonlóan kürénéi származású királynéről mesél itt: a király hadba száll Szíria ellen, Bereniké pedig egy hajfürtjét áldozza fel urának szerencsés hazatértéért; az áldozat azonban nyomtalanul eltűnik a templomból, míg végre egy asztronómus felfedezi az égbolton – csillagkép formájában. Maga a hajfürt meséli el a bájos történetet, amely ízléses közvetettséggel fejezi ki a költő alattvalói hódolatát. A stílus és kompozíció keresettsége mégis titokzatosnak tetszik: a kallimakhoszi epikának talán legsajátosabb rejtélye, hogy hol végződik, mely ponton csap át távolságtartó iróniába a fenséges pátosz, hol „idegenedik el” a költő saját szavaitól. Több húron játszik egyszerre, de a harmóniát mindig – a lírában is – a tervszerűség varázsolja elő. Ez a tudatos önkontroll sorakoztatja egymás mellé a tartalmi, hangulati és stiláris ellenpárokat – ugyanúgy, mint a himnuszokban.

Ugyanígy fűzi össze – a formai különbség ellenére – a szemléleti és hangulati rokonság az Okokat és Kallimakhosz kisepikáját. A Hekalé című, ugyancsak töredékesen ismert kiseposzban ért csúcspontjára Kallimakhosz verselő művészete: a hexameterek szigorú belső tagolása, a sormetszetek kiszámított és mégis rejtett játéka, a nyelv élénk újszerűsége s a mondatok felépítésének választékossága érzékelteti – az ősi epika hagyományos formuláinak mellőzésével együtt – a korszakos változást. Mindenekelőtt azonban a kompozíció: az epüllion ugyanis nemcsak abban különbözik a homéroszi-antimakhoszi eposzoktól, hogy kisebb a terjedelme, hanem főképp abban, hogy a hagyományos mítoszok előadásában a költő eleve lemond a teljességről, néhány – inkább színes vagy kiszínezhető, mint eszmeileg vagy tartalmilag fontos – epizódot választ ki, s minden mást mellőz vagy csak futólagosan érint.

A Thészeusz-monda érzelmes, intim hangulatú mozzanatait választotta Kallimakhosz a Hekalé témájául. Őt már nem vonzotta a rege hősi pátosza, a Médeia rontása elől menekülő athéni királyfi harca a marathóni szörnybikával, sokkal inkább a hagyománynak az a kevésbé ismert és mellékes motívuma, amely a címszereplő anyókának és Thészeusznak szinte édesanyai-fiúi kapcsolatáról szólt. Hekalé ugyanis megható gyengédséggel fogadta be ütött-kopott kis kunyhójába a hőst, amikor a szakadó eső beverte hozzá, s megfogadta, hogy ha Thészeusz legyőzi a szörnyet, áldozatot mutat be Zeusznak.
Thészeusz valóban diadalmasan tér vissza a kis kunyhóba, de Hekalét közben már elragadta a halál, s a királyfi versenyjátékokat rendez az anyóka emlékére. „Antiheroikus” nemcsak a tárgyválasztás, hanem a részletek kidolgozási módja is: Hekalé otthonának és vacsorájának szűkösségét, a vendéglátás érzelmes szívélyességét és a viszontlátás szívfájdító szomorúságát tekinti a költő részletezésre igazán méltónak, nem az élethalál-viadal vadságát. S a megható ábrázolásba tréfásan és gúnyosan épít be más szokványellenes mozzanatokat is, olyan váratlan kitérőket, amelyek önmagukban is kis egészet képeznek – mint például egy éjszakai madárdialógust, amelynek egyik szereplője, egy vén holló, a múltról mesél és megjósolja a jövőt.

Kallimakhosz valamennyi kiseposza s elbeszélő elégiája között a Hekalénak volt a legnagyobb hatása. Azok a római költők is, akik az alexandriai irodalomban találtak indítást, ebben látták a kisepika klasszikus csúcsát. – Jellemző Kallimakhosz sokoldalúságára – de a kor irodalmi világára is –, hogy legsajátosabb műfajain kívül szinte kötelességszerűen próbálta ki erejét más ágazatokban is; epigrammái és iamboszai is tanúsítják tehetségét.
Philétasz, Hermészianax és Kallimakhosz epiko-lírai irányzata mind messzebb távolodott a „hősi költészettől”, s például is szolgált. A kiseposz legnépszerűbb művelője a Szeleukidák ázsiai birodalmának – s természetesen a királyi udvarnak – költője, az i. e. III. századi Euphorión volt. A fennmaradt töredékekből sejteni is nehéz, milyen alkotói sajátságok alapozták meg két-három évszázad múltán is eleven hírét. Csupán annyi bizonyos, hogy a téma rövid exponálása, a kitérők „kallimakhoszi” díszítése, a szerelmi epizódok bensőséges bája, a homályosságig tudálékos célzások sűrítése, a dallamos és könnyed verselés – megannyi hatásos elemnek tűnt még a római elégiaköltők szemében is.

A nagy tudós, Eratoszthenész költői munkássága is azt példázza, hogy csak formai – metrikai – különbség volt már az epüllion s az elégia között, s hogy a tudományos témák verses feldolgozása mennyire divatos volt az alexandriai korban. Tartalmi kivonatok maradtak fenn két költeményéről. Az egyik, az Érigoné, a Dionüszosz-kultusz eredetének magyarázata, disztichonos formában és Kallimakhosz-hatásra valló stílusban mesélte el egy Dionüszosz által megajándékozott parasztnak és leányának tragédiáját; a másik hexameterekben beszélte el Hermész gyermekkorát, feljutását az égbe és lantkészítő leleményét, majd a szférák és különböző csillagképek kialakulását.

Az elégiafüzér az i. e. III–I. században is kedvelt forma maradt – többek között Phanoklész és Partheniosz számára –, s tematikailag is öröklődött a különféle „átváltozások” mitologikus-tudományos magyarázata.