Vergilius

A korabeli költészet valamennyi műfaját megtizedelte a hagyományozás mostohasága. Sok egykor híres költőről csak közvetett tudomásunk van – méltatások, célzások, tartalmi kivonatok –, s alig jelentenek többet puszta neveknél. Különösen megdöbbentő a hézagosság a dráma történetében: Terentiustól Senecáig egyetlen teljes mű sem maradt fenn. Az Augustus-kori epikát is csak Vergilius képviseli – aligha véletlenül: úttörő jelentőségét és esztétikai tökéletességét soha senki nem vonhatta kétségbe, s a keresztény interpretációnak is érdeke volt, hogy a „jámbor pogány” költészetét nagyra becsülje.

Publius Vergilius Maro (i. e. 70–19) életéről részint saját munkássága, részint a kortársak és közvetlen utódok elbeszélése szolgál megbízható forrásul – a későbbi híradásokban inkább a legendaköltés hódít tért. Ő pedig nem szívesen beszélt önmagáról: művészi jelentőségét büszke hivatástudattal mérte fel, de szerénysége és tömegiszonya – főképp a neoterikus stílusú szárnypróbálgatások múltán – tiltotta, hogy bármiféle intim vallomást szőjön verseibe.

Varius és Horatius, majd a költeményeit magyarázó Donatus és Servius számos adalékkal s hitelt érdemlő módon egészíti ki Vergilius csöndes szavú megnyilatkozásait. Észak-Itáliában született, a Mantua környéki Andesben, ahol apja – szegény mesterember – keserves munkával szerzett egy kisebb birtokot. Cremona és Mediolanum iskoláiban ismerkedett meg a műveltség alapelemeivel, s tizennyolc-húsz éves korában került Rómába.

A fővárosi szónokiskoláknak nem látta szakmai hasznát: gátlásossága és mindenféle hangos bűvészkedést elutasító félénksége képtelenné tette az ügyvédi tisztség vállalására. Annál mohóbban szívta magába a főváros irodalmi és filozófiai életének levegőjét. Nemcsak ifjúkori zsengéi tanúsítják, hogy kitűnő érzékkel és friss jókedvvel csatlakozott a líra catullusi irányzatához – mélyebb és jelentősebb volt az a hatás, amely az epikureus bölcselők (Szeirón és Philodémosz) társaságában ragadta meg szellemét. Epikurosz és Lucretius világmagyarázata és életmódeszménye sokáig világló vezércsillaga lett; eclogáiban s részint a Georgicában is az ő tanaik szerint értelmezte a világ és az élőlények kialakulását, s csak azAeneis megírása idején – élete alkonyán – homályosította el, s váltotta fel e meggyőződést a sztoikus világfelfogás.

Ezt a szemléleti módosulást szükségképpen határozta meg Vergilius politikai és esztétikai programja – az az elhatározás, hogy egyes fenntartásai és megrendülései ellenére is az augustusi-maecenasi eszmék költői szolgálatával járuljon hozzá Róma nagyságához. A nemzeti gondolat, az állampolgári aktivitás és a buzgó vallásosság nem tűrhette meg az epikureizmust – sem kozmonológiai materializmusát, sem a „rejtőzve élj!” apolitikusságát. Sok keserves tanulság és vívódás érlelte meg ezt az ideológiai átváltást. Akkor is eszménye maradt az alkotó magány, a falusi csönd, az „Epikurosz kertjében” kivirágzó filozófusbarátság, amikor a birodalmi gondolatot és a római erényeket hirdette költészetében. Variust – s talán Horatiust is – Szeirón körében ismerte meg, s egész életre szóló barátság fűzte hozzájuk.

Az i. e. negyvenes évek vége felé kezdte írni bukolikus költeményeit, a nyugalmas idillben keresve menedéket a világ zaja elől, s egyúttal annak is tudatában, hogy a theokritoszi költészet latin párhuzamának megteremtésével a neoterikusok irodalmi forradalmát fejleszti tovább. Eleinte még csak tétován kereste az önálló hangot, nemritkán szinte műfordításos pontossággal vett át egy-egy motívumot vagy formai megoldást görög elődétől. Életének legdrámaibb fordulata készítette elő költői megújulását. Valószínűleg i. e. 41-ben – Antonius és Octavianus seregeinek első fegyveres összecsapása idején, amikor mindkét fél erőszakos birtokelkobzásokkal akarta kielégíteni katonái földéhségét, hogy ezáltal politikai bázisát erősítse – Octavianus veteránjai javára sajátították ki apja birtokát. Ezer és ezer hasonló tragédia zajlott Itália-szerte – földjüktől megfosztott parasztok, nyájukat vesztett pásztorok kóboroltak az utak mentén, s a letelepített katonák garázdálkodása főképp az észak-itáliai parasztokat sújtotta. Önnön sorsán keresztül egy egész réteg tragédiáját élte át a költő, de kivételes szerencséje új távlatokat tárt fel: tekintélyes barátai révén sikerült kieszközölnie, hogy visszakapja az apai birtokot, s az intézkedés a békés igazságtevés félistenének mutatta Octavianust.
Ez a felismerés nyit új szakaszt nemcsak a bukolikus versekben, de Vergilius egész életpályáján is: Octavianus személye és programja ettől fogva válik eggyé a költő szemében a társadalmi igazság, jólét és béke eszményével. Másfelől pedig a majdani császár és Maecenas is felfigyelt a harmincas évek elején már híres Vergilius költészetének rendkívüli jelentőségére, s bizalmukat és szeretetüket kézzelfogható tettekkel – a költő anyagi függetlenségének bőkezű biztosításával – is kifejezték.
Egykori mestere, Szeirón villáját vásárolta meg a költő, s római szállásán kívül Nápoly környékén szerzett birtokot. Sohasem tudta megszokni és megszeretni a főváros zsivaját, a politikai és irodalmi világ korántsem mindig épületes atmoszféráját. Falun tudott nyugodtan dolgozni – akárcsak hű barátja és szellemi társa, Horatius.

Néhány más ókori költő – Homérosz, Anakreón, Theokritosz – hagyatékához hasonlóan kerültek a vergiliusi gyűjteményekbe kétes hitelű versek is – pontosabban: az ifjúkorban írt, de csak halála után kiadott ciklusba. Ennek a tartalmilag, szellemileg, metrikailag egyaránt változatos versfüzérnek néhány epigrammája és lírai dala a pályakezdés életrajzi és esztétikai megismeréséhez nyújt adalékot (többek között az apai birtok elvesztéséről, a Szeirónhoz fűződő tanítványi szeretetről és a költő új otthonalapításáról).

A neoterikusok szokványos utánzását csakhamar modorosságuk parodizálása váltja fel. Catullustól sok és fontos megoldást tanult a költő, olyanokat, melyeket érett alkotásaiban is hasznosított (elsősorban a mondattagolás értelmi és ritmikai harmóniáját, a hexameterek belső játékát), de követőinek pipiskedő formalizmusát és tartalmatlan szellemeskedését nem szívelhette. A parodizáló szándék érvényesül a gyűjtemény egyik legterjedelmesebb, epikus jellegű darabjában is (A szúnyog), amely azonban hamisítvány lehet – a Vergilius hagyatékába csempészett, más szerzőtől vagy szerzőktől származó költemények egyike. Ennek a költője ugyanis már nem a neoterikus lírát, hanem éppen a nagyeposzt teszi nevetség tárgyává, az ál-homéroszi Békaegérharcra emlékeztető stílusban.

A pásztori (bukolikus) költészetet meghódítani a latin nyelv és a római műveltség számára ugyanolyan jelentős vállalkozás volt, s ugyanúgy az alkotó utánzás jegyében indult, mint az enniusi epika, a plautusi–terentiusi vígjáték, a cicerói ékesszólás, a lucretiusi tanköltészet vagy a neoterikus líra. A menekülésfilozófia és az idillben remélt megnyugvás – a falusi, pásztori világ dalos vetélkedőkkel és komolykodó szerelmi ömlengésekkel édesített ábrándja – természetszerűleg vált példaképpé a Caesar halála körüli években, Cicero tusculumi magányának és Sallustius kertjeinek költői mintájára. Vergilius pályakezdésekor valóságos reneszánszát élte a theokritoszi hagyaték. Ő maga a személyes és társadalmi gondok közepette – egy-egy kis részletben szó szerinti hűséggel – fogott hozzá a „szürakuszai múzsák” latinra hangolásához.

Az eclogák i. e. 42 és 39–38 között született ciklusából mindössze tíz darabot tett közzé a költő, de – mind a cím („válogatott versek”), mind a publikálatlan versekre utaló sorok tanúsága szerint – terjedelmesebb anyag képezhette a válogatás bázisát. Vergilius nem időrendi – keltezési – szempontokat követett az összeállításban, hanem a tartalmi és stiláris változatosságét. Egy-egy történeti esemény vagy személyes vonatkozás mellett a szemléleti önállósulás sejteti, hogy a II., III., VII. verset írhatta először, i. e. 41 és 40 táján a VI., I., IX., IV. és V. eclogát, s a VIII. és X. költésével zárta a ciklust – teljes bizonyossággal azonban nem lehet datálni a verseket.
Szerelmi epekedés, a hol istenként, hol földi pásztorként emlegetett Daphnis siratása, a dal magasztalása, a természet sok-sok gyönyörűségének aprólékos gondú leírása, a szerelmi vetélytárs ócsárolása alkotja az első versek fő motívumait – egyelőre még Theokritosz modorában, de az „árkádiai” képekbe is Észak-Itália flóráját szőve. Olykor érzelmes monológ a forma, melyet alig pár soros indítás előz meg, gyakoribb azonban a párbeszédes vetélkedő, amelyben – a heves vagy játékos ócsárlás végeztével – kétsoros versikéket rögtönöznek a pásztorok, s egy bírául hívott társuknak kellene kijelölnie a fogadás nyertesét.
Sajátosan hellenisztikus vonás, hogy a díjul felajánlott tárgyak (kupák, botok) faragványait lelkes művészetszeretettel dicsérik a mezei emberek, s hogy az istenekről, nimfákról, sőt – az irodalom beavatottjaiként – még Vergilius pártfogójáról is a legműveltebb körök hangján társalognak. Maguk a rögtönzések zömmel a közvetlen környezetet és a szerelmi bút dalolják, s a hagyományos rejtvényfeladással végződik a játék – egyelőre még az „édes stílus” jegyében, megmaradva a csekély távlatú idill birodalmában.

A kerettel ékített vetélkedő lassanként módosul – nemcsak formailag (négysorossá bővülnek, hangulati-tartalmi egységekbe rendeződnek a rögtönzések), hanem szellemében is: lemállik a dalról a nyers hetykélkedés, a gulya, a csorda, a füvek és vizek dicsérete pedig a pásztori nyugalom bensőséges magasztalásává lágyul. Különösen gazdag e tekintetben a VII. ecloga, ahol a természet gyönyörűségeinek lírai megjelenítése, a részletek ámuló sokasítása, a paraszti földismeret, a művészi cizellálás, a mitologikus utalássorozat és – egyelőre csak a tárgyi adalékok áhítatos fűszereként – a pásztorok személyes érzelmei fonódnak össze a párbeszédben.
A menekülés-líra mind személyesebb jelleget ölt. Vergilius hivatástudata, barátai (Varus, Gallus) név szerinti dicsérése, főképp pedig az epikuroszi természetmagyarázat – vázlatos és játékosan vulgarizált, mítoszokkal tűzdelt – megverselése utal erre. Egy „alexandriai” ízű kiseposz tréfás érzelmessége és tudálékossága is lehet a bukolikus hangulat s filozofálás hordozója, ahol pásztorkölykök bírják dalra a mezei istent, Silenust (VI.).

Az apai birtok elvesztése olyan csapást mért a költőre, hogy képtelen volt folytatni a játszi idillt. Megtartja a bukolikus formát, de a tartalomba beáramlik a tragikus fájdalom: a pásztorok szerelmi epekedése és féltékenysége fölé-köré a nyomor és bujdosás kérge keményedik. Néki magának ugyan sikerült visszaszereznie a birtokait s jogait – Octavianust túláradó hálával isteníti is érte –, de a földönfutó parasztok látása örökre a lelkébe ivódik.
E kettős érzés – egyfelől a Róma ura iránti rajongás, másfelől a testvérharc átkozása a tömegnyomor miatt – fogalmazódik dallá az I. ecloga két pásztorhősének találkozásában s párbeszédében. Egyikük (Meliboeus) hontalanul bolyong, vad idegenben remélve új hazát önmaga és megtizedelt nyája számára; a másik (Tityrus) boldog öregként élvezi nyugalmát, új kedvese ölelését, s bár földje szittyós és köves, Róma „ifjú istenének” rebeg hálát bántatlanságáért. Elvileg feloldódik a kontraszt: a nyomorult Meliboeus is ámulva hallgatja vendéglátó társa áhítatos szavait, s önnön sorsát siratva sem irigykedik rá. Szerkezetileg mégsem egységes az ecloga; a két pásztor mondandója annyira disszonáns, hogy igazi párbeszéd nem is alakulhat ki közöttük – mindegyik fújja a magáét, mindegyik megmarad a maga sajátos világában és hangulatában, s nehéz elhinni, hogy Tityrusnak kedve telhet szerelmi boldogsága ecsetelésében és a kedves szavú kínálásban ilyen szerencsétlenség láttán.

Az ádáz katonákat és a polgárháborút átkozó Meliboeus párja a IX. eclogában Moeris, aki a földbitorló veteránnak visz sápot ideig-óráig meghagyott tanyájáról. Ő is, beszélgetőtársa, Lycidas is egy bizonyos Menalcas pártfogásában reménykedett – úgy látszik, hiába. Két vigasza maradt csupán: a dal gyönyörűsége – Vergilius barátainak és önmagának szerzeményei – s a remény, hogy az istenné lett Julius Caesar csillaga kedvező sorsot jósol, békét és jólétet ígér a pásztoroknak. Új harmónia ígérete lappang a versben: ha megjő Menalcas, együtt fognak majd kedvderítő dalba, s egybehangzóan hiszik, hogy a jóslatnak teljesülnie kell. A boldogságvárás, az evilági megváltás reménye szilárdul meg magában a költőben.

Csak természetes, hogy a vérontás és létbizonytalanság csodavárásra csábította az embereket – nemcsak az írástudatlan parasztokat, de a városi intelligenciát is. A Messiás eljövetelét hirdető zsidó próféciákon s a különféle keleti feltámadásmítoszokon és misztériumokon kívül nyomatékos szerepe volt ebben azoknak a több évszázados, görög eredetű jóslatoknak, melyeket a cumae-i Apollo papnőinek, a Sibylláknak töredékes könyveiből olvastak ki. Hitték az itáliai emberek is – mert hinniük kellett –, hogy nem tarthat örökké a nyomorúság, s hogy visszatér a hajdani aranykor, amely Saturnus uralma idején boldogította a bűntelen ősöket.

Reális elképzeléssé még nem szilárdult a remény: volt, aki a halhatatlanná lett pásztor (Daphnis) kegyében bízott, volt, aki az isteni Caesar oltárain áldozott – éppen nem Octavianus érdekei és kedve ellenére –, ismét mások valamelyik élő hatalmasság békeszerzésébe vetették bizodalmukat. Nemcsak Octavianus, hanem a keleti kultuszokhoz igazodó Antonius, a kalózkirállyá emelkedő Sextus Pompeius és egyik-másik másodrendű nagyúr is aspirálhatott önmaga vagy fia isteni megváltó szerepére.

Vergilius leghíresebb, IV. eclogája tükrözi legmarkánsabban és a legmagasabb művészi szinten a korhangulatot. Az i. e. 40. év consuljához, Asinius Pollióhoz intézett költemény már nem is a megváltóvárást, hanem a megváltó születésének tényét énekli meg. Feltehető, hogy az ő csecsemőfia az „isteni drága gyerek, Juppiter méltó magzaja” – vagy talán Antoniusé.


Múzsák, sícelidák! magasabbra kicsit ma dalunkkal!
Van, kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos;
zengi erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd. Í
me, betelt az idő, amelyet Cumae dala jósolt:
újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön
a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma. Már a
magasságból küld új ivadékot a mennybolt.

Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan v
éget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort: hisz
máris testvérbátyád országol, Apolló...

(IV. 1–10. sorok)

Az újszülött életéhez fűzi a költő a Szűz Igazság visszatértét a földre, a cumae-i jóslatokban megjövendölt új aranykor megvalósulását, amikor a természetből és az emberi lélekből kivész minden ártó elem, háborítatlan összhangba oldódnak a pusztító ellentétek, a föld pedig önmagától, fáradságos emberi munka nélkül hozza meg termését.

Évezredes, távoli népek sajátos motívumokkal színezett ábrándjait korszerűsítette itt Vergilius. A rómaiságot az ősi erények és istenek közbeszövésével hangsúlyozza, a napi aktualitásra a consul és elsőszülöttje megszólításával hívja fel a figyelmet – önmaga költői győzhetetlenségét is az immár bizonyosan bekövetkező aranykor méltó megéneklésétől remélve. A tárgyiasan pontos s mégis lírai melegségű természetleírások, amelyek valamennyi eclogáját (s a majdani Georgicát is) jellemzik, szintén a prófécia földi valóságelemeként épülnek a költeménybe. A vers szerkezete mégis kissé laza. Az invokáció és a költői büszkeség alkotja a keretet a közbülső rész képsorához, ezt a sort azonban valósággal szétfeszíti a leírások, személyes utalások és mitologikus-vallásos párhuzamok torlódása, a költeményt záró sorok pedig – a nagyra hivatott csecsemőhöz intézett szavak – némileg szokványos befejezésként hatnak.
Az V. ecloga pásztorvetélkedője – amelyet a két dalnok, Menalcas és Mopsus udvariaskodása és ajándékcseréje keretez – egymást kiegészítő epüllionokra épül. Daphnis mondáját foglalják dalba mindketten, de más-más szemszögből. Mopsus a mitikus ifjú pásztor halálát zengi, az anya gyászát és az állatok, bércek, erdők, folyók, virágok végtelen szomorúságát – azzal a következtetéssel, hogy gyógyíthatatlan bánat költözött a földre, s a jó magú vetést is megöli a konkoly. Menalcas épp ellenkezőleg: a mennybe emelkedett Daphnis isteni derűjét dalolja, akinek áldásos kegye a pásztornép békéjét biztosítja és boldogságot hint a világra. A meghaló és feltámadó isten mondáját variálva – a „feltámadást” örök mennyei életként értelmezve –, az előző eclogával rokon megváltásérzést sugalmaz a vers második – következtetésként, teljesebb igazságként ható – része.

Ezekben a költeményekben az istenné avatott Caesar kultusza is ihletforrás lehetett: sokan hittek abban, hogy ő – mint halhatatlan védője Rómának – és utóda vet majd véget minden bánatnak.
Daphnisról dalol a VIII. ecloga egyik pásztora is – de nem a megváltó istenként imádott, hanem a hús-vér ifjúról: sóvár szerelemmel, varázsos bűbájjal csábítaná vissza a városba szakadt legényt. Ez a versrészlet, amelynek naiv epekedése a másik pásztor hasonló tárgyú, csak keserűbb dalára válaszol, mitologikus párhuzamaival, refrénjeivel és természeti ékítményeivel is a theokritoszi hagyományokhoz kanyarodik vissza; a költemény indítása is – a rövid bevezetőt követő, „hallomásra” épülő idézés – a korai II. eclogára emlékeztet. A IV. ecloga leplezetlenül első személyű formája tér vissza a ciklus záró (X.) darabjában.

A kedves barát, Gallus szerelmi bánatáról szól a dal – egy idegen katonával csalta meg kedvese, s költözött tőle az Alpok tájára –, a bukolikus költészet legcsiszoltabb módján, bár éppen ez a csiszoltság kissé finomkodónak tetszik a könnyes kesergés ábrázolásában, ha ugyan nem irónia bujkál a dús apparátusú siránkozás mélyén. Előbb maga Vergilius tolmácsolja részvétét, amelyet a fenyvesek, szirtek, nyájak, pásztorok, istenek könnyhullatása és pirongatása kísér, majd a megcsalt Gallus monológja következik – hasonló stílusban. Az utolsó sorokban vált csak reálisabbra a hang, ahol ismét Vergiliusé a szó – tömör és mélységesen őszinte, legszebb stílusvívmányait csillantja fel a búcsú: búcsú a témától, a leszálló naptól, de magától a pásztori költészettől is.

Már az eclogák füzérével is többet nyújtott Vergilius, mint a hellenisztikus-neoterikus szokvány követői – nemcsak stílus tekintetében (a hexameter finomításával, a költői szókészlet kiterjesztésével, a természeti leírások pompás színeivel), hanem tartalmilag-szellemileg is. Valójában ő fedezte fel a tájat a latin költészet számára, s ami addig csak prózai téma vagy díszlet jellegű ékítmény volt, általa lett művészi ihlet forrása és művészi tárgy. Hasonlóképpen korszakos jelentőségű újítása a bukolikus hagyományok római veretezése, az aktuális és drámai tartalom beépítése a régi formává. Életismerete, művészi elkötelezettsége, hagyománymódosító önállósága és nyelvi zsenialitása érvényesül a Georgicában is, amelyben a földművelési szakszerűség költői bájjal, a politikai-eszmei tudatosság esztétikai gyönyörködtetéssel párosulva adott újat Rómának – és az egész világnak.

Az i. e. harmincas évek közepén bontakozott ki Vergiliusban az új mű gondolata: a hagyományőrzés és újítás ugyanolyan egységében, mint a pásztori ciklus során. A földművelési ismeretek (görög szóval: geórgika) költői taglalása réges-régi ága volt a tanköltészetnek, Hésziodosztól a hellenizmus kori Nikandroszig. Itáliában addig csak a szaktudományi próza művelőit foglalkoztatta a téma. Már Cato művében sajátosan római jelleggel fonódott össze a gyakorlati rendszerezés és a polgári-paraszti moralizálás, s az öreg Varro értekezésében is felcsillannak bölcseleti szempontok az alapvetően rendszerező jellegű fejtegetések hátterében.
A pun Mago már korábban lefordított szakmunkája is gazdagította a latin nyelvű irodalmat. A páratlan alapossággal tájékozódó és személyes tapasztalatokban is gazdag Vergilius számára mégis az aszkrai Hésziodosz jelentette a költői eszményt: az a költő, aki a paraszti munka és életforma megörökítésében az aprólékos hitelesség és a már-már homéroszi művészet egységét valósította meg, s aki a kisbirtokos paraszt világába az egész kor, a természet és társadalmi lét realizálását tudta sűríteni. Ezért nevezi Vergilius a maga Georgicáját „aszkrai dal”-nak – függetlenül attól, hogy a gazdálkodás feltételei és módszerei hatalmasat fejlődtek a Hésziodosz óta eltelt csaknem hét évszázad alatt, s hogy az ő társadalmi perspektívája sem a szegény földű, kis Boiótia, hanem a világuralmat birtokló Itália talaján bontakozott ki.

A pásztori költészetének végső akkordjait átható eszmék – Octavianus magasztalása, a békébe és igazságba vetett hit, az aranykor visszatértének reménye – a munka, sajátosan a paraszti munka boldogságra vezérlő felfogásával párosulnak ebben a művében: Hiú vállalkozás lenne azt méricskélni, hogy mennyiben lehetett a Georgica hivatalosan sugalmazott alkotás – bár Vergilius Maecenas parancsára hivatkozik (III. 41.) –, s mennyiben önálló művészi ambíció szülötte.
Annyi – és csak annyi – bizonyos, hogy a szorgos munka, az okos gazdálkodás, a jámbor istenhit és a kis- vagy középbirtokos parasztság költői dicsérete tökéletesen egybevágott Octavianus itáliai törekvéseivel és eszmei igényeivel – de megegyezett abban is, hogy elhallgatja vagy megszépíti a legégetőbb és legkínzóbb szociális bajokat, a nagybirtok korbácsos módszerű gazdálkodását, a szegényebb parasztokat sújtó konkurrenciát, a még mindig kielégítetlen földéhséget és persze a rabszolgák helyzetét.

Hét évig dolgozott Vergilius a tankölteményen, s csak i. e. 29-ben fejezte be. Maecenasnak és Augustusnak olvasta fel először. A kiadás után tömeges és a költő számára túlságosan is zajos siker fogadta a művet. Valószínűtlen ugyan, hogy épp azok – tehát a két kezük munkájából élő parasztok – lelték benne örömüket, akiknek elsősorban szánta (írni-olvasni is csak kevesen tudtak közülük, a mitológiai betétek s utalások szépségeit pedig még kevesebben érthették meg), a római társaságban és a szalonokban viszont egyértelmű lelkesedéssel méltatták.
Négy, nagyjából azonos terjedelmű (515–566 soros) könyvre tagozódik a tanköltemény. Az első foglalkozik az egész mű címéül adott földművelés szorosabban vett kérdéseivel – többek között a szántás-vetés teendőivel, a vetés megóvásával, a szerszámok gondozásával és a mag helyes tárolásával. Ezután a parasztnaptár legfontosabb tudnivalóit énekli meg a költő: a munkához irányadó csillagképeket, a szerencsés és szerencsétlen napokat (az egyszerű emberek ősi babonáit oltva a „hellenisztikus” tudományosságba), az időjárás változásait és megjósolását, majd a légköri tüneményeket. Ez utóbbiakhoz kapcsolja a Caesar halála utáni csodajelek felidézését, s így kanyarodik vissza az ének elején álló – alig néhány soros expozícióhoz fűzött – invokációhoz, ahol Octavianust nevezte Caesarnak: a mező és a mezei dal isteneinél is bővebb-lelkesebb magasztalás és ima jut Róma urának, a majdani istennek.

A fákról és a szőlőkről szóló második könyv Bacchust és Maecenast szólítja segítőül. A fák nemesítése – oltása, szemzése, átültetése – s a fajták részletezése alkotja az első témát, majd lírai forróságú kitérő következik, ahol Itália természeti szépségeit énekli meg a költő. Ezután tér vissza szűkebb „szakmai” tárgyához, hogy a talajnemekről, a trágyázási, kapálási stb. munkákról, a szőlő gondozásáról és a fák ápolásáról szóljon. Az éneket berekesztő, csaknem 80 soros dalban a földművesélet dicséretét zengi – a teremtő munka, nyugalmas gazdálkodás, családi boldogság, ünnepi lakoma idillikus képeivel. Bár a fáradságot egyáltalán nem eszményíti, hanem az aranykor letűntét követő idő parancsaként értelmezi, a paraszti munka honmentő és az ősi erényeknek megfelelő magasztosságát is hangsúlyozza.

Octavianus és Maecenas dicsérete a folytatásból sem hiányzik, az előbbié (a birodalmi eszme és az istenítés jegyében) a harmadik, az utóbbié (az emberi tisztelet és meghitt barátság hangján) a negyedik könyv elején. Az állattenyésztésről szóló, harmadik könyvben is folytatódik a megfigyelésekre és szakmai olvasmányokra támaszkodó tanácsadás: a szarvasmarhák és a lovak tenyésztéséről, neveléséről, zabolázásáról. A következő téma a juhok és kecskék tartása s a hozam hasznosítása.
A háziállatokra leselkedő kígyók leírása, a betegségi tünetek és gyógyítási módok taglalása készíti elő az ismét szélesebb perspektívájú befejezést: egy szörnyű dögvész tragikus szárnyalású elmesélését. Lucretius útját folytatja itt Vergilius: nemcsak sokat hasznosít örökségéből, néhány vonatkozásban észrevehetően verseng is vele, művészi kiegyensúlyozottságban és szerkesztőkészségben felül is múlja. A záró, negyedik könyvben a méhek világát eleveníti meg: telepítésük módját, a hordás és rajzás eseményeit, csodálatos szaporodásukat – egy leölt marha belsejében, szülők és peték nélkül kelnek ki –, betegségeiket és a mesterséges tenyésztést.

A költemény legszebb és leghatásosabb epizódjai közé tartozik a méhek „államrendjének” leírása, s a méhtartás ősi istenének, Aristaeusnak a mondájával zárul a költemény. Ez a majd két és félszáz verssoros kiseposz – amelyet már csak a költő búcsúszavai követnek – a méheit vesztett isten panaszával kezdődik: édesanyja (Cyrene) utasítja a ravasz tengeri vénhez (Proteushoz), hogy tanácsot kérjen; az azonban kibújik a közvetlen válasz elől, s csak a veszteség okát meséli el – azt, hogy az Aristaeus elől menekülő Eurydice kígyómarás áldozata lett, s az ő halálát torolták meg a nimfák a méhek elpusztításával.
Proteus meséje úgy gyűrűzik tovább, hogy a boldogtalan Eurydice kedvesének, Orpheusnak alvilágjárását, a két szerelmes búcsúját és a mitikus dalnok halálát részletezi. Így tehát egy többszörösen keretezett kiseposz zárja a Georgicát.

Maga Vergilius jelenti ki, hogy nincs szándékában „mindent” megénekelni a földművelésről. A tárgy megrostálása önmagában még nem biztosította volna a költőiséget, hiszen a szakszerű megfigyelések és tanácsok ezernyi aprósága az egyhangúság veszélyével fenyegetett. A költőnek olyan tartalmi-hangulati ritmusváltásokkal kellett élénkítenie az előadást, amelyek a „catói–varrói” előadás szárazságával ellentétben érzelmi hatást biztosítanak. A tanító szavakat egy meghatározatlan paraszthoz intézi, mondanivalója azonban sokkal általánosabb – nemcsak valamennyi birtokosgazdát érinti (ez természetszerűen következik az egyes szám második személyből is), hanem egész Itáliát, az egész római népet.
Az eszmei általánosítást juttatják érvényre a megismételt invokációk, az octavianusi rend méltatása, a római erények példaképszerepe, az egyéni haszon és a közjó összekapcsolása, a hagyomány hű, jámbor és csak a becsületes munkára figyelmező – lényegileg tehát apolitikus – életformák dicsérete. Az érzelmi hatást és a művészi általánosítást az elbeszélő eszközök váltogatása teremti meg. Olyan szellemi és formai kötőanyagot kellett Vergiliusnak a tankölteménybe építenie, amely kitölti a szakmai fejtegetések közötti repedéseket.

Bármilyen nyelvi pompával írta is le ugyanis a különféle gazdálkodási ágak feltételeit, módozatait, szabályait – a témák szakmai logikája unalmat, részleteik sorjáztatása kompozíciós töréseket szült volna. Az archaikus, „gyűrűs” szerkesztés némi darabossága – a témakezdetek ismétlése, az új mondandó nekifohászkodás jellegű indítása, néhány gondolati kapocs erőltetése – így is óhatatlanul fellazította a költemény szövetét.
A forma folytonos megújításával és az epiko-lírai betétek variálásával védte ki Vergilius mind a monotónia, mind a terjengősség veszélyét: a leíró és tanácsadó részleteket kérdésekkel, személyes megfigyelésekkel, ámuló hevülettel szakítja félbe; a gyakorlati fejtegetést a mezei és olümposzi istenek – részletezett vagy éppen csak megpendített – mondáival színezi; az állatok szerelmi életének vagy a méhek életmódjának megelevenítésében lírai kiseposszá bővül az epizód; amikor távoli tájakat fest le, hökkent csodálkozással alkot ellenpontot a mediterrán vidék bujaságához és kiegyensúlyozott derűjéhez; kis életképekkel és művelődéstörténeti kitérőkkel mélyíti-tágítja az elbeszélés medrét, s a vallási-erkölcsi hagyományok eszményesítése közben sem tagadja meg hűségét az okok– okozatok láncolatát feltáró tudományhoz.

Mindvégig saját igényei szerint merített Hésziodosz és az alexandriaiak költészetéből. A Georgica szemléleti többletét az egykorú társadalmi valóság törvényeinek és távlatainak alapjában helyes felismerése, nyelvi pompáját pedig a költő sokágú – szakmai, retorikai, poétikai, irodalomtörténeti – műveltsége és már az eclogákban is bizonyított teremtőereje biztosította. Filozófiaivonatkozásban felületes a Georgica harmóniája: szerves egységet eleve nem alkothatott a vallásos-mitikus alapmagatartás és az epikuroszi–lucretiusi természetbölcselet.
A társadalmi perspektíva viszont – legalábbis elvileg, lényegét tekintve – immár véglegesen kikristályosodott a költőben (Actium után, a principátus előestéjén fejezte be tankölteményét!), ami megszilárdította azt a szándékát és képességét, hogy korszerű hősköltemény írásába kezdjen.

Az „augustusi béke” átélése új feladatra ösztökélte: a császár által sürgetett nemzeti eposz megírására. Sokan húzódoztak a feladat vállalásától – Horatius például mindvégig kitért előle –, talán mert az uralkodó epikus magasztalását szolgai ízű és kétes sikerű kísérletnek érezték, talán mert belső szabadságuk veszélyeztetését látták a mindenféle fenntartás vagy ellenzékiség elhallgatására késztető műfajban. Naevius és Ennius óta hiányzott az a társadalmi stabilitás és az a fejlődésből kirajzolódó távlat, amely műfaji előfeltétele az epika virágzásának.
A lírának nem okvetlen tartozéka a szemléleti következetesség – jó példa erre Catullus, aki nem elvi vagy politikai, hanem személyi indítékok szerint válogatta meg gúnyverseinek „hőseit”, de még Horatius is, aki remekül össze tudta egyeztetni Augustus istenítését egy-egy philippi bajtárs megvendégelésével –, de kit vagy milyen programot és eszmevilágot foglalhatott volna objektív igényű eposzába a polgárháborúk korának költője? Csak néhány jelentéktelen, epigon szellemű vállalkozás emléke maradt fenn a köztársaság utolsó évtizedeiből.

Most, a Pax Romana idején érett meg erre az idő, s a költő, aki már a Georgicában megígérte, hogy hőskölteményben örökíti meg Rómát és Octavianust, közvetlenül a Georgica befejezése után meg is kezdte az Aeneis előkészítését.

Sok előkelő rómaiban élt a vágy, hogy hőskölteményben örökítsék meg – Vergilius például a birtoka visszajuttatása ügyében segédkező Varus hasonló kívánságát hárította el még annak idején –, de a principátus viszonyai között kétszeresen is természetessé vált, hogy csak Augustus lehet a nemzeti és irodalmi hiúságból egyaránt türelmetlenül várt eposz hőse: egyrészt az istenné avatott Julius Caesarra való tekintettel, akinek isteni rangját immár a princepsre is átruházták, másrészt a tények hatására, hiszen az actiumi győzelem után senki sem mérkőzhetett vele hatalomban s tekintélyben.
Ám épp a vállalkozás monumentalitásából fakadtak a művészi nehézségek: úgy kellett dicsőíteni Octavianus-Augustust, hogy a tervezett mű szellemi és művészi igazsága mégse kötődjék kizárólag a princeps személyéhez, hanem az egész római nép történeti elhivatottságát is igazolja; egységbe kellett foglalni a fokozatos erkölcsi hanyatlást ostorozó hagyományt és az aranykor visszatértét valló új felfogást; a mulandó aktualitásnak a régmúlt felidézésével kellett távlatot adni, de úgy, hogy a mitikus kezdetek dalba öntése is a jelen és jövő számára nyújtson tanulságokat; úgy „homerizálni” – vagyis újjáteremteni a homéroszi kompozíciót –, hogy az eposz szelleme mégis önállóan római legyen, viszont az ő műveinek görögpárti és Trója-ellenes cselekményét inkább kiegészítse, mint meghazudtolja; módját ejteni, hogy az önmagukat – immár két vagy három évszázad óta – Trója örököseinek valló rómaiak és a többi itáliai törzs vagy nép harcaiból s hagyományaiból ne csak az ellentéteket bontsa ki a költő, hanem a harmónia szükségességét és irányát is... Legalább ezekkel a tárgyi és művészi problémákkal kellett szembenéznie Vergiliusnak, amikor az Aeneist megtervezte.

Ókori adatok szerint először prózában vázolta fel a témát, s különös gonddal ügyelt az epizódok indokoltságára és szerkezeti szerepére. Valószínűnek tűnik, hogy költői formában előbb a második rész (a VII–XII. ének) szövegét dolgozta ki – tehát a kompozíciós szempontból egyszerűbb történetet –, a teljes mű első változata pedig i. e. 19-re készült el. Augustusnak és barátainak a munka közben felolvasott énekek is megnyerték tetszését, de Vergilius még három esztendőt akart szánni az Aeneis csiszolgatására. Görögországi tanulmányútjáról hazatérőben azonban súlyos betegség támadta meg, s Brundisiumból már nem is tudott továbbutazni. A befejezetlennek vélt eposzt el akarta égettetni, s végrendeletében megtiltotta, hogy kiadják. Augustus nem respektálta a költő végakaratát, s a jelentéktelen apróságokban – néhány sor befejezetlenségében, kisebb ellentmondásokban – csakugyan hézagos hagyatékot változtatás nélkül adatta ki közös barátaikkal.

Az Aeneis avatta Vergiliust a római Homérosszá. Sem előbb, sem később nem született még egy irodalmi alkotás, amely hasonló művészi szinten ábrázolta volna a kor totalitását, ezáltal és ezen túl pedig úgyszólván mindazt, amit történetileg és kulturálisan nyújtott Róma a világnak.



Folytatás: Az epika II rész