A kis formák kitűnően illettek a hellenisztikus kor művelt polgárainak életérzéseihez: miután az egyén reagálási és cselekvési lehetőségei a hétköznapok privát világába szorultak, a költészetben is inkább a fikció – a tudós vagy játékos álomvilág –, mint a valóságos élmény lett az elsőrendű ihlető. Az epigramma – mint a kis formák között is a legnépszerűbb – a pillanat tükrévé csiszolódott; az azonban már a költők személyes ügyességétől függött, hogy mit és hogyan tudtak felvillantani a közvetlen téma mögöttes valóságából.
Magának a műfajnak régi és szerteágazó hagyományai voltak. Az i. e. IV. századtól kezdve már szinte társaságbeli vagy udvari illemnek számítódott az epigrammaköltés, a hellenizmus és a római kor évszázadaiban pedig olyan írók és dilettánsok százai is töltötték vele kedvüket, akik különben semmi érdemlegest nem alkottak. Egyes költők az epigrammára specializálódtak, de más műfajok mesterei, sőt komoly tudósok is el-eljátszadoztak a csöpp formával.

Az i. e. IV. és III. század fordulóján élt szamoszi Aszklépiadész epigrammái állnak az erotikus irányzat élén, nemcsak időben, hanem költőjük tehetsége révén is. Élénken reagáló, a szerelmi játékba s e játék megverselésébe soha bele nem fáradó költő. Lebegő könnyedséggel versel, gyors ritmusban, a lényegre koncentráló és játszi tömörséggel, finoman egyszerű nyelvezettel. Lelkes és kedvesen sikamlós epigrammák sokaságát szenteli a szerelem dicséretének, de táncos ügyességgel kerüli el az egyhangúság csapdáit. Anakreóni alkatú költő, azzal a mesterségbeli többlettel, hogy a hellenisztikus stílusművészet kincstárából is ügyesen válogat, és azzal a hiánnyal, hogy a bravúrt már-már fontosabbnak érzi az élménynél, sőt az egész világnál.
Költői köréhez tartozott – többek között – Poszeidipposz, aki a szubjektív elégia mimnermoszi hagyományaival édesítette meg verseit, amivel a római elégiaköltőknek is műfaji előfutára lett; valamint Hédülosz, akit az első epigramma¬antológia kiadójaként tartottak számon, s aki ezzel későbbi költők és irodalmárok – az i. e. I. századi, epigrammaköltőként is jeles Meleagrosz, majd több császárkori és bizánci filológus – kezdeményezéséhez adott példát.

Aszklépiadészt nagyon sokan utánozták – hasonló szemlélettel s több-kevesebb tehetséggel. Az egy személyben matematikus, földrajztudós, irodalomtörténész és költő Eratoszthenész is pikáns versekkel hódolt a divatnak, a következő évszázadokban pedig szinte megszámlálhatatlanul sok költő és versfaragó csillogtatta ügyességét az aszklépiadészi típusú (erotikus) epigrammák írogatásával.
Kallimakhosz hagyatékában ötvennyolc hitelesnek mondható epigramma maradt fenn, a töredékek azonban lényegesen bővebb termést sejtetnek. Fáradhatatlan szellemességgel variálja a hagyományos formába burkolt tartalmat: sírfeliratnak szánt vagy csak annak tetsző – fiktív, játékból így komponált – epigrammáiban a szülői fájdalomtól az embergyűlölő gúnyig, a halhatatlanság reményétől a könnyes szomorúságig terjed a hangulati skála.
Egy-egy kérdés közbeiktatásával vagy hirtelen átcsapásokkal teremt olyan mikrokozmikus egységet, amelyben a konkrét vonatkozás a lét derűs vagy bús igazságaivá szélesedik. S bár ezekben az általánosabb bölcsességekben vajmi kevés a világnézetileg új vagy jelentős, az ellentétekkel való játék mindig megújul. Egyik sírverse például az antiheroikus szemlélet és a cinikusoktól Lukianoszig vezető filozófia gyűjtőtükre „mimikus” stílusmegoldásait pedig századokkal később is utánozták.

Olykor a szubjektív érzés is feltör epigrammáiban – akkor, amikor önmaga sírverseit írja meg, vagy valamelyik barátjára emlékezik. Az „igazi” epigrammákon kívül azonban ott tündöklik a legtöbb színnel, ahol a szerelemről szól. Nem a perzselő vágyról, nem a testet-lelket megváltó vagy pusztító érzésekről dalol – egész valójától idegen a szenvedély is, meg az érzelmi kitárulkozás is –, hanem a játékban s bánatban megbúvó törvényeket keresi.
Megrostálva alkalmazza himnuszainak és epikus műveinek stíluseszközeit: lemond a leírások és képek bujaságáról, közvetlenebb és egyszerűbb hangra vált át, de a hirtelen fordulatok, színes hasonlatok és elegáns jelzők egyazon költő kelléktárából valók. S éppen ez az, amit a későbbi epigonok csak üggyel-bajjal tudtak utánozni – a tudós kellem gazdagsága csak keveseknek adatott meg.
Kallimakhosz egész pályáját végigkíséri az epigrammaköltés, más műfajú munkásságának természetes és elvileg is megalapozott társaként. A hellenisztikus költészet másik mesterének,Theokritosznak az epigrammái már sokkal lazábban kapcsolódnak „saját” műfajához, az idillhez: a pásztori téma alig bukkan elő. Irodalmi és művészeti tárgyú, feliratformában költött verseit is jobbára csak a metrikai könnyedség és egy-egy találóan humoros megoldás emeli a jó átlag fölé.

Ekkoriban alakultak ki az epigrammaköltészet más irányai is. Szembeszökőek bizonyos tematikai, hangulati és stiláris különbségek a nyugati és keleti országokban alkotó költők epigrammái között. A Balkánon és Dél-Itáliában sokkal élénkebb volt az írók politikai és szociális érdeklődése s érzékenysége, mint Ázsia és Egyiptom fülledt légkörű monarchiáiban. Sőt, amikor a görög városszövetségek függetlenségi harcot indítottak a makedón uralom ellen (220), a költők is megpróbálták felidézni a hősi eszméket.

Az i. e. III. század első felében élt, tarentumi Leónidasz a balkáni és itáliai epigramma legmarkánsabb képviselője. A halászok, pásztorok, parasztok, iparosok munkáját ugyanolyan jól ismeri, s ugyanolyan együttérzéssel foglalja sírverseibe, mint egyes bukolikusok az idillekbe. A szegénység és a munkával járó sok fáradság vagy tragédia őszintén meghatja; könnyes megrendüléssel önti epigrammába egy gyermekágyas fiatalasszony vagy az egész életét szövőmunkában elnyűvő öreganyó halálát. A szűkszavú fogalmazás, az elmúlás szerény és halk tudomásulvétele a hangos jajongásnál is emberibbé teszi ilyen tárgyú verseit.

Ahogyan változik a téma és a költő viszonya a tárgyhoz, úgy talál Leónidasz új meg új hangot mondandójához. Ha saját – vándorlásban s bajok közt eltelt – életéről szól, cicomátlan disztichonokban verseli meg büszke öntudatát is; ha ellenségeiről ír, hasonlóképpen keresetlenek indulatos szavai; ha Anakreón szobrára készít epigrammát, könnyedén igazítja stílusát a vulgárisabb humorhoz.
A Hellaszban és Dél-Itáliában élő költők – közöttük költőnők: a Szapphóval versenyre kelő Nosszisz és a gyengéd Anüté – epigrammáiban sokszor tűnnek fel személyes élményről valló motívumok. A messzénéi Alkaiosz a makedónellenes felkelés egyik szószólója lett politikai tárgyú epigrammáival, de szinte természetes, hogy a szerelem – nem is az átélt érzés, hanem csak fikciója – őt is bájos technikájú vers írására ihleti. A görög városok felkelésével Egyiptomban is rokonszenveztek. Ennek jele, hogy az Alexandriában élő Dioszkoridész is írt epigrammákat a spártai hagyományokról, de az erotikus téma nemcsak nála, hanem az egész Keleten, később pedig a római világban is elsőrendűvé vált.

Tovább élt néhány más, immár hagyományos témacsoport is: valóságos és fiktív sírfeliratok, régi költők és művészek dicsőségének s egy-egy szobor vagy festmény ékességének epigrammatikus dicsérete. Csakhamar szokvánnyá dermedt azonban a témaválasztás is, a stílus is, s ezt csak az önálló tehetségű és mondanivalójú költők képesek áttörni vagy megújítani. Talán a műfaj is „vétkes” az általános nivellálódásban, de sokkal inkább a történeti valóság, amely az egész görög irodalmat több évszázados konformizmusra és kisszerűségre szorította.