Kallimakhosz munkásságában jutott csúcspontjára a kisepika, az Antimakhosz által közvetített homéroszi koncepciót pedig Apollóniosz folytatta. Ők maguk is tudatában voltak, hogy a kis-, illetve nagyeposz művelése és elvi védelme nem egyszerűen formai kérdés, hanem szemléleti és tartalmi probléma, a modern és konzervatív irodalom harcának műfaji vetülete – mint ahogyan a történetírásban vagy a retorikában is tartalmi ellentéteket tükröztek a stílusharcok.
Magában Hellaszban még volt bizonyos társadalmi létjogosultsága az eszmei és művészi konzervativizmusnak, hiszen a tűnt nagyság emlékéhez menekülve az elnyomatás és szociális igazságtalanság elleni harchoz kerestek szellemi fegyvereket – de inkább csak illúziókat. Azokban a városokban, országokban, birodalmakban azonban, ahol az új társadalmi és politikai rend meggyökeresedett, és minden lényeges vonatkozásban magasabb rendűnek bizonyult – mint például a hellenizált Egyiptomban –, a heroikus ideálok és poliszeszmények pedig csak időbeli s nem szerves előzményként épültek be az új kultúrába, ott talajtalan és mesterkélt képződmény volt az irodalmi konzervativizmus. Sőt, utánozni is csak úgy lehetett a régi költészetet – ezen belül is a legősibb műfajnak tekintett nagyeposzt –, ha az archaizáló szándékot bizonyos szemléleti és ábrázolási önállóság egészítette ki, a korszerűségnek legalább minimális látszatát keltve.

Apollóniosz (kb. i. e. 293–kb. III. sz. vége), Kallimakhosz egykori tanítványa volt ennek az irányzatnak legtehetségesebb képviselője, azoknak az „alattomos ördögöknek” irodalmi vezére, akikkel Kallimakhosz annyit viaskodott. Alexandriában született, az i. e. III. század első évtizedében, s a Muszeion tudományos munkatársaként, majd igazgatójaként és egyben a trónörökös nevelőjeként dolgozott, mígnem a Kallimakhosszal vívott csatározás személyes ellenségeskedéssé fajult, s Apollóniosznak távoznia kellett.
Rhodosz szigetén talált új hazára, s innen kapta irodalomtörténeti melléknevét (Rhodiosz) is. Homályba vesznek életének különböző fázisai és fő művének keletkezési körülményei; lehet, hogy a végső simításokat már csak élete alkonyán végezte el. Ez a mű – az Argonautika – a hellenisztikus költészet legterjedelmesebb emléke, de nemcsak „mennyiségi” érdekessége van, hanem olyan ábrázolásbeli értéke is, amely érthetővé teszi, miért lehetett Apollóniosz – eposzának szükségszerű és már születésekor meglevő avultsága ellenére is – Kallimakhosz méltó ellenlábasa.

Az Argó hajó hős utasainak – Iaszónnak és társainak – kalandjairól már az archaikus és klasszikus kor költői is megemlékeztek, de csak egyes mozzanatokat énekeltek meg. A mítosz folytonosan bővült és hullámzott a különböző helyi hagyományokban, a teljesség igényével azonban Apollóniosz nyúlt elsőnek az anyaghoz. Ez az igény már önmagában is szembefordulást jelentett az epüllionok módszerével, visszakanyarodást a homéroszi nagyepika kompozíciójához. Igazában azonban nem Homérosz módszerét újította fel Apollóniosz, hanem azoknak a „ciklikus költőknek” – tehát az i. e. VII–VI. századi ál-Homéroszoknak – a módszerét, akik úgy értelmezték az epikai teljességet, hogy időrendben haladva, lépésről lépésre meséltek el lehetőleg mindent, ami témájukhoz tartozott.

Apollóniosz négy könyvre osztotta eposzát, amelynek terjedelme megközelíti az Odüsszeia felét. Az első könyvet bevezető fohászkodás után terjedelmes katalógus következik, amely földrajzi rendben – a hellenisztikus költészetre jellemző tudományossággal – sorolja fel a vállalkozás résztvevőit. Hömpölygő részletezéssel meséli el a költő a búcsúzkodást, az indulást és az északi Kolkhisz felé vezető út epizodikus kalandjait.
Tudásának egész tárházát felvonultatja ezeknek az epizódoknak a kidolgozásában. Teljes komolysággal és gyors lendületű, de fáradékony drámaisággal beszél el mitologikus-fantasztikus kalandokat (például a bősz óriások elleni csatát), érzelmes hangulatú eseményeket (a nimfák által elragadott Hülasz történetét) vagy bátor tetteket (Héraklész vállalkozását Hülasz felkutatására). De már itt, az I. könyvben megvilágosodik a kompozíció erőtlensége, az összefüggések lazasága, a sokat markolás hibája. Ennek a következménye többek között, hogy Héraklészt már itt kikapcsolja a cselekményből – vagyis epizódalakká szegényíti –, Iaszónról viszont még alig mond valamit.

Hasonló módon folytatódik a II. ének is, míg végre egy erőteljesen megkomponált részlet – a szörnymadaraktól megszabadított Phineusz előremutató tanácsa – egy csomóba sűríti a sok-sok kalandos részletet, s a hősi vállalkozás további mozzanataira is fényt derít.
A III. könyv kezdetétől megváltozik az eposz szerkezete és hangulata. Az egymás utáni részletezést párhuzamosság váltja fel, s a más-más színtéren zajló, de egyaránt bonyolult és feszült cselekmények a legfontosabb, mindent eldöntő mozzanatnak – Iaszón és Médeia találkozásának és egymásra találásának – motiválására irányulnak.
Az olümposzi istenjelenetek s a földi csaták és viadalok párhuzamos megkomponálásában Homérosz útján jár ugyan a költő, de a tartalom sokkal modernebb, jellegzetesen hellenisztikus. Apollóniosz isteneit és istennőit ugyanolyan pajkosan bensőséges atmoszféra lengi körül, mint a kallimakhoszi himnuszok „halhatatlanjait”. Mosolygós ál-magasztosság jellemzi egész világukat, s az emberi és isteni szféra között nincs olyan mélyreható dialektikus kapcsolat, mint a homéroszi költeményekben. Igaz, hogy az Aphrodité ajándékígéretével cselekvésre ösztökélt Erósz nyíllövése dönti el Médeia sorsát, ez a megoldás azonban formális-konvencionális ékítmény, nem szerves, oksági összefüggés. A Médeia lelkében dúló harc, az árulás és szerelmi szenvedély pompás valóságérzéssel kidolgozott konfliktusa – ez a kifejlet igazi előjátéka.
A szerelem kibontakozásának, a szűzi szemérem és a testet-lelket emésztő vágy birkózásának ábrázolásával újítja meg Apollóniosz az antik irodalmat; szemben az érzelmek addigi statikus ábrázolásával, folyamatként – mégpedig az isteni közbeavatkozással csak formálisan összefüggő, öntörvényű folyamatként – fogja fel Médeia szerelmének fellángolását és megvallását.

A szűzies tétovaság és a később kirobbanó varázslónői eltökéltség között ugyan csak igen-igen laza kapcsolatot teremt, de egy-egy adott lelkiállapot boncolásában és megelevenítésében elődei s kortársai fölé magasodik – az Euripidész törte csapáson haladva tovább.
A III. könyvnek – s egyben az egész költeménynek – legmegkapóbb jelenete: Médeia viaskodása önmagával, öngyilkossági gondolata, majd megbékélése a sorssal és a szerelemmel. Így oldódik édes derűbe az imént még borzongató tépelődés. Iaszón és Médeia találkozásától kezdve összefonódnak a külön-külön sodort cselekményszálak, az aranygyapjú elrablására és a hősi harcokra koncentrálódik az ábrázolás.

A hazatérést leíró IV. könyv ismét új nézőpontból és módszerrel örökíti meg az eseményeket. Már az előző könyv végén a fantasztikus-mesés elemek tolultak az előtérbe (a varázsgyökér csodás hatása, a tüzet okádó bikák megfékezése, a sárkányfogakból kikelő óriások csatája) – itt földrajzi áltudományosságba torkollik a mese: kalandos úton vezérli a szökevényeket Iaszón hazájába a költő, olvasottságát is fitogtatva, de Homéroszhoz is kapcsolódva. Kirké, a szirének, a Szkülla és Kharübdisz, Aiolosz országa, a phaiákok szigete – mindez közbeeső állomás a kalandos és megpróbáltatásokkal teljes úton, s Apollóniosz egy pillanatra sem lankadó tudálékossággal halmozza az egzotikus részleteket.
A III. könyv lélekrajzának és hamvas erotikájának itt már nyoma sincs, szélsőséges eszközökkel színezett, vad ál-monumentalitás uralkodik immár mindvégig. Ismét szétaprózódik a történet, darabossá nehezül a hősök mozgása, tört lendülettel fejeződik be az eposz.

A Homérosz-utánzás az eposz nyelvi anyagát is meghatározta. Nagy elődjének mintájára, Apollóniosz is bőségesen használ hasonlatokat, de már nem annyira a természet és a társadalom, hanem elsősorban a lelki folyamatok érzékletes illusztrálására. Az epikus stílus objektivitását is megőrzi, egy-egy jelenet s mondat megszerkesztésében is kiszámított gonddal emlékeztet Homéroszra.
Abban azonban, hogy a kezdetlegesnek érzett állandó fordulatokat és jelzőket mellőzi, hogy milyen ravasz apróságokkal variálja a sorok zenei hatását, milyen gyengédséggel színezi a természetleírásokat, milyen elmélyült gonddal sző közbe tudós magyarázatokat – a teremtve utánzó művész rajzolódik ki. Olykor majdnem szóról szóra ismétli Homéroszt, de épp e „majdnem” annyit is jelent, hogy egy-egy építőkocka színének és alakjának megváltoztatásával az építmény egész arculatát másítja meg. Az ő leírásának is megvan a maga mosolygós kedvessége, hiszen azért „utánozta” Homéroszt, hogy gondos könnyedséggel meg is másíthassa a mítosz ízét. A játék ragyogóan sikerült – sokkal jobban, mint az utolsó könyv mechanikus megoldásaiban –, de mégis csupán játékként hat, mert éppen az a hit és valóságigény hiányzik belőle, amely Homéroszból sugárzik.

Apollóniosz eposzának – művészi egyenetlenségei s időszerűtlen szemlélete ellenére is – széles körű hatása volt. Legkiválóbb, de korántsem egyetlen művelője volt a nagyepikának, már a maga korában sem. A hellenizmus további története során is párhuzamosan fejlődött az elbeszélő költészet két fő irányzata. A terjedelmes, sőt terjengős kompozíció szélsőséges képviselője az i. e. III. század második felében alkotó, krétai Rhianosz volt, akinek tizennégy könyvre osztott, Hérakleia című, töredékekben megőrzött eposza a spártaiak és messzénéiek háborújáról szólt. Itt, de más – földrajzi egységek szerint elnevezett – költeményeiben is összekeverte a mitológiai és történeti mozzanatokat, zsúfolt előadásmódjában pedig ugyanolyan figyelmet szentelt az izgalmas kalandoknak, mint a késő antik novellák és regények szerzői.

Nemcsak Homérosz csábította utánzásra a nagyepika híveit, hanem Hésziodosz, s egyáltalán a több évszázaddal korábbi tanítóköltészet is. Azóta ugyan hatalmas ismeretanyag halmozódott fel a természettudományokban is, de a hellenizmus kori epikusok műveiben misztikus, homályos vagy áltudományos nézetek és görcsös játékú megoldások szorították háttérbe a józan igazságok és érvek szavát – párhuzamosan a történeti és földrajzi tárgyú prózában eluralkodó regényesítéssel. Ha mint költő Eratoszthenész is mitizált, a botcsinálta tudósok poézisét sem érhette gáncs.

Az i. e. III. század első felében élt Aratosz volt ennek az újfajta, tudálékos tanköltészetnek a mestere. Széles körű és Kallimakhoszt is elismerésre késztető munkásságából kiemelkedett Égi jelenségek című, 1154 hexameterből álló, csillagászati tárgyú költeménye, amelynek bámulatos hatása volt a későbbi nemzedékekre is. Sztoikus filozófiára valló gondolatok és misztikus hiedelmek, száraz leírások és helyenként költői lendületű epizódok fonódnak össze munkájában. Nemcsak a forma utal a hésziodoszi örökségre, hanem egy-egy betét is, ahogyan a csillagképek születését a földről eltávozott Igazság istennő vagy valamely más mitikus személy sorsával kapcsolja össze.
Mégis, alapjában más Aratosz szemlélete – nemcsak a tudákosság erőltetésében, hanem egész felfogásában: ő már jellegzetesen udvari költő (a makedón és a szíriai király vendége s dicsőítője), akinek a számára az asztronómia és bármiféle tudomány csupán a tudós-játékos megformálás anyaga, nem a megismerés és változtatás eszköze. Természettudományi eposzának irodalomtörténeti érdekessége, hogy Cicero ültette át – még fiatal korában – latinra; ebből a jelentős részben fennmaradt és más, későbbi latin fordításokból ismerte meg a nyugat-római birodalom és a középkor görögül nem tudó közönsége is Aratoszt.

Szélsőségesen jelzi az alexandriai tudományosságot a khalkiszi születésű, drámák és szatírjáték költésével is foglalkozó Lükophrón 1474 iambikus sorból álló, Alexandra című költeménye. Bonyolult már maga a kompozíció is: egy hírnök számol be Kasszandra trójai királylány jóslatáról, Trója bukását és a görögök további sorsát jövendölve meg.
A cselekmény egészen a költő koráig – az i. e. III. századig – gördül előre, rejtélyes körülírásokkal, célzásokkal, talányos utalásokkal zsúfoltan. Kevesekhez szóló, fülledt játékká komplikálódik itt a művészet, s a költőt az tölti el büszkeséggel, hogy legműveltebb kortársai is csak kommentárok birtokában képesek szavainak rejtett értelmét felfogni.
A tanköltészet aratoszi vonalát folytatta az i. e. II. század derekán élt Nikandrosz, aki különösen a mérgezések elhárításának témáját kedvelte nehézkes és lapos áleposzaiban. Egy másik, öt könyvből álló munkájában azokat a mítoszokat verselte meg, amelyekben valamiféle átváltozás fordul elő.
Tankölteményei Vergiliust inspirálták a Georgica megírására, az átváltozási témákat pedig Ovidius dolgozta fel a Metamorphosesben. Mi sem jellemzőbb azonban a hellenisztikus tanköltészet bágyadtságára, mint az a tény, hogy divatos témái az „utánzó” rómaiak irodalmában nyertek klasszikus megformálást.