Velleius forrásaival kapcsolatban csak feltételezésekre vagyunk utalva. Cornelius Nepos Chronicáját és életrajzait felhasználhatta: a világtörténelmi adatokat, és az egyes államférfiakra vonatkozó epizódokat tőle vehette. Ami a művében található kronológiai adatokat illeti, azok egy részét meríthette Atticus Annalis liberjéből, például Róma alapításának dátumát. De felhasználhatta Augustus De vita sua (Eletéről) c. művét is (vö. Suetonius 85, 1).
A Varus-vereség leírását Liviusból vehette. Az irodalommal kapcsolatos adatait és értékeléseit olyan forrásokból kölcsönözte, amelyekből Cicero és Quintilianus is meríthetett. Sallus-tius és Cicero hatása szintén feltételezhető mind stílusában, mind az értékeléseiben. Feltehetőleg többféle forrásból dolgozott, hiszen az irodalmi áttekintésben a római történetírókra is kitér, s lehetetlen, hogy ne használta volna fel azokat, akiknek nevét megemlítette. Mint funkcionárius és katonai parancsnok egyéb dokumentumokhoz is hozzáférhetett, de saját tapasztalatai is nagy súllyal estek latba, főleg Tiberius korára vonatkozólag, akit feltehetőleg őszintén tisztelt, s panegirikus hangvétele személyes és családi tapasztalatokból is táplálkozhatott.
Történeti műve jól tükrözi rendjének gondolkodásmódját és a tiberiusi kor történetírásának helyzetét. Róma történetében Karthágó elpusztítása szerinte határkövet jelent, mégpedig morális szempontból: ezzel kezdődik az erkölcsi hanyatlás. Fontos további határok számára a polgárháború kitörése Pompeius és Caesar között, majd pedig a rend helyreállítása Octavianus és megszilárdítása Tiberius alatt. Történetszemléletében fontos szerepet játszik a fortuna és a virtus.

Ha e kettő összhangban van, a siker nem marad el. Ezt példázza Caesar, Augustus és Tiberius tetteivel. Értékítéleteiben közrejátszik a homo novus lelkesedése és a vidéki ember szigorúbb erkölcsi felfogása ugyanúgy, mint a katonatiszt tekintélytisztelete. Elítéli a popu-larisokat, a Gracchusok politikáját (2, 2), Cinnát és Mariust (2, 20; 21-23). Dicséri Scipio Nasicát (2, 3), az ifjabb Catót (2, 35) és nagy hévvel Cicerót (2, 34; 45; 66). Annak a rétegnek a tagja, amely Augustus és Tiberius alatt fontos szerephez jut, éppen ezért bízik a jövőben. Ez az oka annak, hogy Tiberius korát kiteljesedésnek fogja fel. Egyedül a szónoklat területén lát hanyatlást, de ennek okát abban leli meg, hogy a Cicero halála után támadt űrt még nem sikerült kitölteni. Szerinte a versengés (aemulatio) táplálja a tehetséget, s ha ez hiányzik, visszaesés következik be: nehéz megállni a tökéletesség csúcsán, s természetes dolog az, hogy ami nem képes előrehaladni, visszafejlődik.
Észreveszi tehát az ékesszólás hanyatlását, de annak okát nem a principatus politikai változásaiban — a köztársasági szabadság megszűnésében — látja, hanem egyéni adottságokban. Cicero halálát hosszan és nagyszerűen siratja, de benne sem a köztársaság mártírját látja, hanem Antonius és Lepidus őrjöngésének (furor) áldozatát, amihez Octavianusnak semmi köze sem volt, mert hát mit tehetett egyedül kettő ellen. Antonius bűnéből tehát „a köz szócsövét megölték" (abscisaque scelere Antonii vox publica est 2, 66, 2), de ezzel nem ért el semmit Antonius, „mert Cicero él és élni fog minden nemzedék emlékezetében, amíg a természetnek ez az alkotmányos teste sértetlen marad akár a szerencse, akár a gondviselés, akár valami más okból, amelyet a rómaiak közül szinte ő látott egyedül, értelmével ő fogott fel, és ékesszólásával ő világított meg" — (Vivit vivetque per omnem saeculo-rumn memoriam, dumque hoc vel forte vel providentia vel utcum-que constitutum rerum naturae corpus, quod ille paene solus Romanorum animo vidit, ingenio complexus est, eloquentia illu-minavit 2, 66, 5).

Nem kisebbről van itt szó, mint vagy arról, hogy Augustus a Cicero által megálmodott köztársaságot állította vissza, vagy arról, hogy Cicero látta egyedül a principatus lényegét, amit azután Augustus megvalósított. A principatus államformája tehát mindenképpen Cicero nevéhez kötődik — állítja Velleius.
Már ez a rész is figyelmeztet, hogy Velleius, bár az igazságot ígéri — iustus sine mendacio candor (2, 116, 5) —, olykor csúsztat és meghamisítja a tényeket: nem Octavianus felelős a proskripciókért, hanem Antonius és Lepidus. A vérfürdő Perusiában nem a hadvezér Octavianusnak köszönhető, hanem katonái féktelenségének (2, 74). Actiumnál Augustus a földkerekség megmentéséért harcolt, de kíméletesen (2, 85). Iulia szeretőinek megbüntetésénél a császár „szelídségét" emlegeti (2, 100, 5). Tiberius már Augustus életében a birodalom egyetlen támasza volt (2, 103); a tökéletes uralkodó mintaképe, akinek uralma alatt az általa irányított államforma a csúcspontra érkezett; stb.

További kutatásnak kellene tisztázni azt, hogy Velleius Paterculus mint hithű funkcionárius valóban így gondolta és érezte ezt, vagy a hivatalos propaganda szócsövének szerepében tetszelgett. Az előbbi lehetőséget sem tarthatjuk kizárhatónak, mert az a sötét kép, amelyet Tacitus fest Tiberiusról és koráról, nyilván nem felel meg a történeti igazságnak ugyanúgy, ahogyan ez az ideális kép sem, amellyel Velleiusnál találja szembe magát az olvasó. Az igazság valahol középen lehet.
Velleius jelentős stílusművész: nyelvezetében az ezüstkori latin stílus minden erénye és hibája megmutatkozik. Olykor igazi „történetírói", sallustiusi stílusban juttatja kifejezésre gondolatait, tömören és meglepetést okozóan, éppen ezért hatásosan, például Róma és Karthágó viszonyát nagyszerűen önti formába e rövid mondattal: Ita per annos CXV aut bellum inter eos populos aut belli praeparatio aut infida pax fuit (1, 12, 6) — „Így e népek között 115 éven keresztül vagy háború volt, vagy készülődés a háborúra, vagy tettetett béke." A retorikai declamatiók hatására a részletek — beleértve a személyiségeket is — kerülnek nála előtérbe az egésszel szemben: költői kérdésekkel, ellentétekkel és párhuzamokkal, metaforákkal és tudatos ritmizálással felnagyítja azokat, hogy megdöbbenést keltsen az olvasóban; például Pompeius halálának felháborodástól izzó leírását ezzel a mondattal zárja le:
„E nagy férfiúban oly mértékben szembekerült önmagával a Szerencse, hogy akinek nemrég még győzelmei befogadására kevés volt a föld, most még temetésére sem jutott" — in tantum in illo viro a se discordante Fortuna ut, cui modo ad victoriam terra defuerat, deesset ad sepulturam (2, 53, 3).

Két rövid könyvbe úgy tömöríti bele a világ és Róma történetét, hogy olykor körmondatokban szárnyal, olykor pedig beszélget, formailag nyilván Viniciusszal, akinek művét ajándékozza, lényegében azonban velünk, az olvasóval. Igaza van M. von Albrechtnek, amikor megjegyzi: kár, hogy írói arcát végül is elrejti előlünk a panegirikus bizánci maszkja alatt (1992, 845).