Történetírói szemléletére jellemző, hogy a történetírást vegyíti a biográfiával, s ezáltal kiemeli a személyiségek szerepét a történelem alakulásában. Kiemelkedőnek kell ítélnünk teljesítményét, ha észrevesszük, mennyi egyéni portrét rajzol meg, egybekapcsolva azokat olyan eseményekkel, epizódokkal és anekdotákkal, amelyek önmagukban is érdekesek ugyan, de még inkább azzá válnak, ha felfigyelünk arra, hogy hozzájárulnak az illető személyiség jellemzéséhez is. Igaz ez még olyan esetekben is, amikor nyilvánvalóan túloz, és ennek következtében a történeti események fölé emeli az egyéniséget. Scipio és Mummius alakját, például, így veti össze:
E két hadvezér hajlama és műveltsége teljesen más volt. Scipio minden tudomány művelője és csodálója volt; jól mutatja ezt, hogy a két kiváló görög tudóst, Polybiost és Panaitiost mindenhová magával vitte, mert a háború veszélyeit jól össze tudta egyeztetni a szabadidő nyújtotta művelődési lehetőségekkel. Mummius viszont oly műveletlen volt, hogy miután elfoglalta Korinthost, és műkincseit Itáliába szállíttatta, a vállalkozóknak ezt kötötte a lelkére: úgy vigyázzanak a rakományra, hogy ha valamit is elveszítenek, újakkal kell pótolniuk (1, 13).

Mariusról pedig elmeséli, hogy amikor Sulla elől menekülve egy mocsárban rejtőzött el, s abban úgy elmerült, hogy csak feje látszott ki; mégis elfogták és Minturnae városában börtönbe vetették. Megölésére egy germán rabszolgát küldtek be hozzá, aki mihelyt meglátta, hanyatt-homlok kirohant a börtönből, mert felismerte benne azt a hadvezért, aki a kimber háborúban elfogta. Miután a város lakói értesültek a történtekről, és ráébredtek arra, hogy Mariusnak még volt ellensége sem tud ártani, Africába menekítették a hat consulságot megért híres hadvezért, aki ezután Karthágó romjai között egy kunyhóban tengette életét. „Marius Karthágót szemlélte, az pedig Mariust nézte, s így egymásnak vigaszul szolgálhattak." Marius aspiciens Carthaginem, illa intuens Marium, alter alteri possent esse solacio (2, 19).

Octavianus campaniai háborúját ismertetve elmondja, hogy a mostani császár apja, Tiberius Claudius Nero fellázadt Caesar örököse ellen. Octavianus megérkezése azonban véget vetett a lázongásnak. Milyen különös is az élet — jegyzi meg Velleius —: Drusus Claudianus leánya, Livia, aki születésénél, szemérmességénél és szépségénél fogva a legkiválóbb a római nők között, akit Octavianus Augustus később feleségévé, majd halála előtt papnőjévé és leányává fogadott, e háború idején kétéves kisfiával, Tiberiusszal, a leendő császárral az ölében volt kénytelen menekülni leendő férje, Octavianus Augustus fegyverei elől (2, 75).

Amikor Velleius Paterculus elhatározta, hogy megírja Tiberius korának történetét, nem éppen veszélytelen feladatra vállalkozott. Kényes kérdéseket kellett érintenie, például amikor Tiberius karrierjét leírta. Agrippa halála után Augustus örökbe fogadta unokáit, Gaiust és Luciust, ugyanakkor a megözvegyült Iuliát Tiberiushoz adta feleségül, hogy szorosan magához kösse a híres hadvezért. Tiberiusnak ekkor el kellett bocsátani imádott feleségét, Vipsania Agrippinát, Drusus nevű fia édesanyját. Mindez Kr. e. 11-ben történt. Tiberius feltehetőleg ki nem állhatta Iuliát, ezért kapóra jöttek neki a pannoniai és germaniai háborúk, amelyeket sikeresen fejezett be. Ellenszenvét az is táplálhatta, hogy apósának özvegyét kellett nőül vennie. Első felesége, Vipsania, ugyanis Agrippa első házasságából, Atticus leányától született.
A germán és pannon háborúk véget értek, Tiberius diadalmenetet kapott és 6-ban elnyerte a tribunicia potes-tast. Gaius és Lucius Caesarok miatt, akik ekkor vették fel a férfitógát, Kr. e. 6-ban Rhodosra vonult, Kr. u. 2-ben mint magánember visszatért. Lucius és Gaius halála után Augustus Agrippa Postumusszal együtt adoptálta. Ezután is sikeres hadvezérként folytonosan harcolt, amíg Augustus halála után át nem vette a császári hatalmat. Augustus tehát sohasem választotta őt nyíltan és egyenesen utódául, mindig választott mellé valaki mást is. Mindezeket az eseményeket Velleius is elmondja, s nagy munkájába kerülhetett, míg ezeket az intrikáktól terhes és veszélyes történéseket úgy sikerült megfogalmaznia, hogy a megértő szeretet minden feszültséget homályba borított. Tiberius Rhodosra vonulását például így adja elő: „Amikor Gaius Caesar már felvette a férfitógát, és Lucius is felnőtt, hogy félelmetes hírneve ne gördítsen akadályt e pályakezdő ifjak törekvései elé, eltitkolva távozásának igazi okát, apósától, aki egy-személyben mostohaapja is volt, szabadságot kért, hogy hosszas fáradalmait kipihenhesse" (2, 99).

Ahhoz is nagy tapintat kellett, hogy Augustus lányának, Iuliának száműzetését leírja. luliát, Augustus és Scribonia lányát, 37-ben eljegyezték Marcus Antonius fiával, Antylusszal. 25-ben Marcellus felesége lett, majd 21-ben, 18 éves korában a 41 éves M. Agrippa vette nőül. Amikor Kr. e. 12-ben e nagy hadvezér elhunyt, ötödik gyermekével, Agrippa Postumusszal volt terhes. 11-ben Augustus Tiberiushoz kényszerítette. Tiberiustól született gyermeke 10-ben meghalt, s ezután házasságuk is megromlott. Tiberius visszavonulása után többek szerelmében keresett vigaszt, de a botrány kipattant, és Kr. e. 2-ben száműzték Planasia szigetére, később Rhegionba költözhetett, 14-ben éhen veszejtették. Mindezt úgy elmondani a nagy nyilvánosságnak, hogy senkit se sértsen meg, nem volt egyszerű feladat. Velleius hangsúlyozza, hogy Iuliát bűnös szenvedélye vitte romlásba. A csábítókat, akik meggyalázták Augustus Caesar leányát és Tiberius Nero feleségét, elérte a megfelelő bosszú. luliát pedig egy szigetre száműzték, de anyja elkísérte száműzetésébe (2, 100). Természetesen azt finoman elhallgatta a szerző, hogyan halt meg lulia.

Veszélyes dolog korunk történetét megírni, s még veszélyesebb olyan hatalmasságokat is értékelni, akik még életben vannak, de az idő múltával bármi történhetik velük. Ezt a veszélyt Velleius sem tudta elkerülni. Két fejezeten keresztül magasztalja Seianust: Ahogyan a Scipiókat támogatták a Laeliusok — írja —, ahogy az isteni Augustust Agrippa, úgy támogatja és segíti Tiberius Caesart Aelius Seianus, aki minden erénynek foglalatja: testben és lélekben egyaránt tökéletes, semmit sem kér önmagának, éppen ezért mindent elér: nihil sibi vindicantem eoque adsequentem omnia (2, 127, 4).
Seianust azért választotta a közvélemény, a senatus és maga Tiberius is segítőtársul, mert „akinek a lelkében erény lakozik, annak a legtöbbet kell nyújtani". Seianus ilyen, ezért bízta rá a római nép biztonságát (2, 128, 4). Seianus Kr. e. 20 körül született, fiatalon a császári család környezetébe került, például Kr. u. 1-ben Gaius Caesart már elkísérte Keletre, 14-ben Tiberius alatt apjával együtt praefectus prae-torio lett. Befolyása egyre nőtt, szobrait nyilvánosan tisztelték. 20-ban egyik lányát Claudius Drususszal jegyezte el, majd eltaszította feleségét, Apicatát, akitől három gyermeke született. Közben elcsábította Tiberius fiának, Drususnak a feleségét, Liviát. 25-ben kérte Tiberiust, hogy adja hozzá feleségül Liviát, de Tiberius elutasította kérését. Ő vette rá Tiberiust, hogy hagyja el Rómát, és vonuljon Capri szigetére. Hatalmi helyzetét arra használta, hogy tönkretegye Germanicus családját, mert versenytársaknak tekintette őket. 31-ben Tiberiusszal együtt consul lett és a proconsuli hatalmat is megkapta.

Ugyanebben az évben eljegyezte Iuliát, Drusus leányát, akinek férjét, Nero Germani-cust 29-ben eltétette az útból, úgy, mint korábban Drusust. Mivel nem tudott várni, még ez évben felkelést szervezett, de tervét elárulták Tiberiusnak, aki tüstént Macrót állította a helyére azzal a megbízatással, hogy fojtsa el a felkelést. Seianust a sersatusba csalták, elfogták, s még aznap gyermekeivel együtt kivégezték. Hogy az őt dicsőítő Velleius Paterculust elérte-e az éveken át Seianustól becsapott császár haragja, nem tudjuk, de lehetséges, s talán ezért nem írta meg tervezett nagy művét.

Ennek viszont ellentmondani látszik az, hogy Viniciust, akinek Velleius a Historiae-t ajánlotta, semmi bántódás nem érte, sőt beházasodhatott a császári családba.