Seneca, a filozófus széles körű költői tevékenységet is folytatott: az antik tanúságok és a kézirati hagyomány szerint lírai verseket, menipposi szatírát és tragédiát egyaránt írt. A Kr. u. 4. században élt Sidonius Apollinaris nem is tudta elképzelni, hogy egyazon ember szellemében és formájában ilyen eltérő életművet hozhasson létre, ezért két Senecáról beszél: egy filozófusról, aki Platón követője, és egy tragédiaíróról, aki Euripidést tekinti mintának (Ad Felicem 230. skk.).

Seneca lírai verseket, epigrar murákat is írt. Mint fentebb láttuk, erre Tacitus is utal, s azzal indokolja meg, hogy költői tevékenységével a költészetet szintén művelő Nero elismerését kívánta megnyerni. Továbbá — tehetjük hozzá — a császár költői körében akart tekintélyt kivívni magának elegáns és szellemes verseivel. Az Anthologia Latina (kiadta: Riese) három verset közöl Seneca neve alatt. A stíluskritika azonban kimutatta, hogy a 396-460-ig terjedő költemények is lehetnek Seneca alkotásai. Seneca ugyanis legalább négy könyvnyi epigrammát írt, s mint epigrammaköltő Martialis előfutárának tekinthető, mert azok a stíluslegyek, amelyek Martialis epigrammáira olyannyira jellemzőek: a szentenciózus fogalmazás és az osztott struktúra, már Seneca ránk maradt epigrammáiban is tetten érhetők.

A neki tulajdonítható versek között vannak olyanok, amelyek corsicai száműzetésével (236, 237 Riese), szülővárosával, Cor-dubával (409 Riese), Britanniával és Claudiusszal hozhatók kapcsolatba (422 Riese). Más epigrammáit a senecai életszemlélet költői megfogalmazásának tekinthetünk: az élet mulandó (232 Riese), a halál mindenkit egyenlővé tesz (437 Riese), kerülni kell a gazdagok barátságát (407, 408 Riese), az egyszerű, nyugodt élet tesz boldoggá (433, 440 Riese), halhatatlanságot csak az irodalmi tevékenység biztosít (417, 418 Riese). Seneca szívesen verselt meg filozófiai gondolatokat, ez Erkölcsi leveleiből is kitűnik. A 107. levélben azt fejtegeti, hogy amit kijavítani nem tudunk, azt el kell viselni, s a többit Iuppiterre kell bízni, akihez olyan lelkülettel kell imádkozni, ahogyan ezt Kleanthés tette abban a versében, amelyet — Cicero példáját követve — ő le is fordít latinra:

Duc, o parens celsique dominator poli,
quocumque placuit: nulla parendi mora est.
Adsum inpiger; fac nolle: comitabor gemens
malusque patiar facere quod licuit bono:
ducunt volentem fata, nolentem trahunt.

„Vezess, atyám, fölséges ég erős ura,
akárhová akarsz, tüstént követlek én.
Itt állok készen, ámbár nem tetszik nekem,
követlek sírva: rosszat teszek jó helyett:
alázatost jó sors vezet, büszkét cipel."
(Epistulae morales 107, 11)

Feltűnő viszont, hogy a Senecának tulajdonítható versek között pajzán, szerelmes darabok is akadnak. Búcsút mond a szigorú Múzsának, mert jólesik neki játszani (429 Riese). E szerelmes játék olykor az obszcenitás határát súrolja (460 Riese), olykor a szerelem örök voltát hirdeti (434 Riese), még a tiltott szerelemét is:


Nescio quo stimulante malo pia foedera rupi
Non capiunt vires crimina tanta meae.
Institit et stimulis ardentibus inpulit actum
Sive fuit fatum, seu fuit ille deus.
Arguimus quid vana deos? vis, Delia, verum?
Qui tibi me dederat, idem et ademit: amor.
„Nem tudom én, mi miatt szegtem meg hű fogadalmam,

mert a szivem nem tesz meg soha ekkora bűnt.
Kényszeritett vad erő; hajtott, kicsikarta a tettem:
isten volt s hatalom, jaj bizony ő vagy a sors. Istent ostoba sért meg, Délia. Ím az igazság:
ő vett el tőled, ő, ki adott: Szerelem."
(451 Riese)

Hogy Seneca képes lehetett ilyen tartalmú s formai minőségű versek írására, azt Apocolocyntosis című menipposi szatírája is bizonyítja, amelyben a prózát verssel vegyíti. Az ebben a munkájában található versek szintén magas művészi színvonalról és szerzőjük könnyed verselési készségéről tesznek tanúbizonyságot, éppen emiatt ez az alkotás összekötő kapcsot képez a prózaíró és a költő Seneca között. Az Apocolocyntosis címet általában úgy szokták értelmezni, mint tökké válást, mivel a görög kolo-kynté főnév tököt jelent. Néhány kritikus azonban kifogásolta Seneca szellemességét, mert végül is Claudius a darab végén nem vált tökké, azaz elmaradt a címben beígért átváltozás. E nehézséget úgy próbálják áthidalni, hogy feltételezik: valószínűleg elveszett a darab vége, amelyben ez bekövetkezett.
Mégis helyesebb arra gondolni, hogy a címmel lehet valami probléma, mert a Sangallensis kódexben az így szerepel: Divi Claudii incipit Apotheosis Annei Senece per satiratn (Az isteni Claudius Apo-theosisa kezdődik szatirikusan). Cassius Dio viszont e művet Apocolocyntosis címen idézi, s ebből arra lehet következtetni, hogy a munka eredeti címe a Divi Claudii Apocolocyntosis lehetett, csak mivel a tökkéválás nem következett be a darab folyamán, ezért változtatták meg a címet a Sangallensis kódexben. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az Apocolocyntosis címet egészen napjainkig nem értették.

Szilágyi János György volt az, aki megfejtette a cím rejtvényét. Megoldását a Paradigmák című tanulmánykötetében röviden így összegezi: „Nero lefordíthatatlan szójátékkal úgy emlegette nevelőapját és császár elődjét, hogy a »meghalt« szó egyik magánhangzóját megnyújtva ejtette ki, s így az lett a jelentése: »megszűnt bolondnak lenni«. A szójáték nyilván szájról szájra járt az udvarban. Seneca a búcsúbeszéd után nem sokkal új munkán dolgozott, s címében talán a császári tréfa visszhangzott. A mű csak az udvar magasabb körének szólt, így a cím görög lehetett: apobiósis »meghalás« helyett erre az alkalomra képzett új szóval apokolokyntósis (latinos írással: apocolocyntosis), vagyis a benne levő »tök« jelentésű görög szónak széltében elterjedt átvitt értelmében: Hogyan szűnt meg az isteni Claudius bolond lenni. A középkori másolók a meg nem értett eredeti helyett új címet adtak neki: Játék Claudius haláláról". (Szilágyi, 1982, 86).

Az Apocolocyntosis Buecheler kiadásában 15 fejezetből álló rövid menipposi szatíra, amelynek tartalmát röviden így összegezhetjük: Október tizenharmadikán meghalt Claudius császár és feljutott az égbe. Mivel ott nem tudták megállapítani, miféle szörnyeteggel van dolguk az isteneknek, Iuppiter megparancsolta Herculesnek, derítse fel kilétét, hiszen ő oly sok népet bebolyongott.
Hercules jól megnézte a jövevényt, s úgy tűnt neki, mintha ember lenne, ezért görögül szólította meg. Claudius erre boldogan felelt szintén görögül, mégpedig egy homérosi sort idézve, s már-már meg is győzte volna Herculest, amikor a Láz (Febris), aki állandó kísérője volt a császárnak, elmondta, hol született s kiféle ez a Claudius. Mire a császár felemelte remegő kezét, s intett, hogy vezessék el a Febrist — kivégzésre. Erre aztán Herculest is elfogta a méreg, s megfenyegette Claudiust, ha nem vallja be kilétét, tüstént ellátja a baját. Claudius ekkor felismeri Herculest, s elmondja neki, hogy ő a kedvenc istene, vele szokott bíráskodni. Megenyhül Hercules és bevezeti az istenek elé, akik éppen gyűlést tartanak.

A napirendi pont az, hogy mi legyen Claudiusszal. Hosszas vita után Diespiter azt javasolja, hogy Claudiust vegyék fel az istenek közé, s a megnyert Hercules ugyanezért agitál. Ekkor azonban felállt az isteni Augustus, beszédében felsorolta Claudius minden bűnét, majd a következő javaslatot terjesztette az istenek elé: „Minthogy az isteni Claudius megölte apósát, Appius Silanust; két vejét: Pompeius Magnust és Lucius Silanust; lánya apósát: Crassus Frugit, aki úgy hasonlított rá, mint egyik tojás a másikra; Scriboniát, lánya anyósát; feleségét, Messalinát és másokat, akiket lehetetlen volna előszámlálni, véleményem szerint szigorú büntetést kell rá kiróni; haladéktalanul hozzanak ítéletet az ügyében, és a lehető legrövidebb időn belül utasítsák ki: harminc napon belül hagyja el az eget és három napon belül az Olympost" (11; fordította Szilágyi J. Gy.).

Az istenek gyűlése elfogadta Augustus javaslatát, s Mercurius megkapta a parancsot, hogy vigye le Claudiust az alvilágba. Ahogy mennek lefelé, látják ám, hogy Claudius halála miatt mindenki boldog, csak az ügyvédek siratják. Az életében háttérbe szorított jogtudósok közül az egyik előlép, s ezt mondja a siránkozó ügyvédeknek: „Megmondtam nektek: nem lesz mindig Saturnalia" (12; fordította Szilágyi J.Gy.). Amikor Claudius meglátta saját temetését, megértette, hogy meghalt, ugyanis egy kórus ezt a gyászdalt énekelte:

Fundite fletus, edite planctus,
resonet tristi clamore forum:
cecidit pulchre cordatus homo,
quo non alius fait in toto
fortior orbe.

„Hulljon a sok könny,
verjük a mellünk,
Gyászdalainktól
Zengjen a Fórum:
Mert a nagyszerű
Férfi halott már,
Akinél bátrabb
Senkise volt a
Föld kerekén még."
(12; fordította Szilágyi J. Gy.)

Claudius gyönyörűséggel hallgatta saját dicséretét, de nem sokáig, mert megérkeztek az alvilágba. Ott azok fogadták, akiket ő küldött oda. Rögtön bíróság elé állítják, s felolvassák a vádiratát: „A meggyilkolt senatorok száma: 35; a meggyilkolt római lovagok száma: 221; a többieké: ahány a homok-, meg a porszem" (14; fordította Szilágyi J. Gy.). E bűnök miatt Aeacus arra ítélte, hogy lyukas fenekű pohárral kockázzon. Csakhogy megjelent Caligula, s követelte, hogy adják vissza neki rabszolgáját, Claudiust. Át is adják neki, ő viszont visszaadja Aeacus-nak, aki felszabadított rabszolgájának, Menandernak adta, hogy legyen az ügyintézője.

Több kutató logikátlannak tartja ezt a befejezést: először kockázásra ítélik, majd váratlanul Caligulának adják. A pamfletben azonban nem szabad logikát keresni: a szellemesség éppen a következetlen gyorsaságban van. Azonkívül ez a befejezés két szempontból is szellemes:

a) Claudius óriási hatalmat adott felszabadítottjai kezébe, ám most adja nekik a legnagyobbat: ő maga is alattvalójuk lesz.

b) Claudius életében szeretett ítélkezni: most az idők végezetéig az alvilágban törvényszolga lesz, tehát még azok is megvetik, akinek oly nagy hatalmat adott.

Felmerülhet a kérdés, hogyan tudta megírni ezt a véres szatírát Claudiusról az a Seneca, aki a Consolatio ad Polybiumban határtalanul dicsőítette a császárt? Úgy, hogy mindig gyűlölte Claudiust, hiszen végső soron ő küldte száműzetésbe; s a Poly-bius vigasztalása c. munkájában császárdicsőítésének nem az volt a célja, hogy Claudius hírnevét öregbítse, hanem az, hogy saját visszahívását dicsőítő szavaival siettesse. Claudius halálakor szabad kitörést engedhetett gyűlöletének, amely gyűlölet közismert lehetett, hiszen Tacitus is említi: visszahívása idején is gyűlölte Claudiust, mert jogtalanul küldte őt száműzetésbe (Annales 12, 8, 2). Továbbá a meghalt császár gyalázása még inkább nyilvánvalóvá tette az új császár, az ifjú Nero dicséretét, akiről maga Apollo énekli a következő verset:

aut qualis surgit redeuntibus Hesperus astris,
qualis cum primum tenebris Aurora solutis
induxit rubicunda diem, Sol aspicit orbem
lucidus et prioros a carcere concitat axes:
talis Caesar adest, talem iam Roma Neronem
aspiciet. Flagrat nitidus fulgore remisso
vultus et adfuso cervix formosa capillo.

„Mint amilyen Lucifer: minden csillag fut előle.
S Hesperus: újra kigyúlnak a csillagok, ő amikor kél,
És amilyen ragyogó a Nap: elhesegette az éjt a
Rózsás Hajnal s ő rányitja szemét a világra
És korlátja mögül kirobog ragyogó kocsijával —
Így jelenik meg Caesar, ilyennek látja Neróját
Róma: szelíd arcán ragyogás fényes tüze lángol
S dús haja fürtökben hullik szép karcsu nyakára."
(4, 1; fordította Szilágyi J. Gy.)


Mint láttuk Curtius Rufusnál s itt Senecánál, az új uralkodónak csillaghoz, vagy a Naphoz való hasonlítása már ebben az időben kötelező közhellyé vált, s amikor ezt a Kr. u. 3. században Menandros rétor megfogalmazta mint helytartók és uralkodók üdvözlésének kötelező elemét, egy már régóta létező gyakorlatot szentesített.