A Senecától ránk maradt kilenc tragédiát a Codex Etruscus az alábbi sorrendben őrizte meg: Hercules furens, Troades, Phoenissae, Medea, Phaedra, Oedipus, Agamemnon, Thyestes, Hercules Oetaeus. Tizedikként fennmaradt a kéziratokban egy Octavia című római tárgyú tragédia (praetextata) Seneca neve alatt, de ez feltehetőleg nem tőle származik. Bár Quintilianus nem sorolja fel a római drámaírók között, mégis említi drámaírói tevékenységét, amennyiben idéz Medea c. tragédiájából.
Lehetetlen megállapítani, mikor írta Seneca e tragédiákat. Birt 54 utánra teszi keletkezésüket, de ezt bizonyítani nem lehet. Megalapozottabb Szilágyi J. Gy. véleménye, aki 62 utánra datálja őket. Általános vélemény szerint Seneca nem színpadra szánta tragédiáit, hanem felolvasásra. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy előadták őket, s nagy hatással voltak az európai tragédia fejlődésére.

Seneca feltehetőleg a görög és a korábbi római drámaírókkal egyaránt verseng, mivel azonban a korábbi római tragédia teljesen elveszett, drámáit csak a fennmaradt görög drámákkal vethetjük össze. Seneca fő mintája Euripidés volt: a Hercules furens, Troades, Medea és Phaedra euripidési minták alapján íródott. Az Agamemnon című tragédiájához a mintát Aischylostól, az Oedi-pushoz és a Hercules Oetaeushoz Sophokléstől vette.
Korábban meglehetősen negatívan ítélték meg tragédiáit. Duff például azt állítja, hogy drámáiban a görög tehetség helyére az ügyesség lép, a kifejezés klasszikus szépségét pedig kiszorítja a retorika. Azt is többször felrótták neki, hogy jellemei statikusak: nem fejlődnek a darabok cselekménye során.

Az újabb kutatások azonban mintha megingatnák ezeket a hagyományos értékeléseket. W. Kullmann például meggyőzően igazolja, hogy Medea jellemében van bizonyos fejlődés. Kitűnik ez már a darab prológusából is. A cselekmény során elkövetett tetteit két korszakhoz lehet sorolni. A korábbiakat mint virgo követte el — testvérének, Apsyrtusnak és Peliasnak meggyilkolása —, de ezek már nem illenek mostani, érett asszonyi korához. Most már nagyobb tettekre érett: maiora iam me scelera post partus decent — „szülésem után most már nagyobb bűnök illenek hozzám" (50).
A 2. felvonás elején elmondja, hogy korábbi tetteit a szerelem (amor) sugallta, s e tetteket a szerelem okán még meg lehetne bocsátani. De szavaiból az is megsejthető, hogy az elkövetkező tetteit a harag (ira) fogja irányítani. Amikor dajkája azt tanácsolja neki, hogy meneküljön el, hiszen anya, Medea azt válaszolja neki, hogy majd meglátod, kinek vagyok az anyja. El fogok menekülni, de előbb bosszút állok.

A 4. felvonásra érik meg igazán Medea gonoszsága. Erre ő maga is utal:

Medea nunc sum; crevit ingenium malis;
iuvat, iuvat rapuisse fraternunt Caput;...
ad omne facinus non rudezzz dextram afferes

„Medea most vagyok: baj-érlelt, bölcs eszű,
Vidít, vidít az elragadt fivéri fő ...
... tapasztalt bármi bűnben is kezed."
(910-911; 915; fordította Kárpáty Csilla)


Medea tehát kezdőből tapasztalt bűnözővé nő fel, s így jut el saját lényegéhez. Elküldi a fúriákat, mert saját feje szerint akar bűnözni, megfontoltan, hidegvérrel. Medea természete alapvetően bűnös, de igazi kibontakozásához a pudor, azaz a neveléssel kapott szokás eltávolítása szükséges, tehát jellemében van valamiféle fejlődés, még ha negatív irányban is.
P. Grimal pedig a Phaedra esetében bizonyítja, hogy a címszereplő jelleme fejlődik a darab folyamán.
Miután Phaedra bevallja szerelmét mostohafiának, Hippolytusnak, s az felháborodva elkergeti, attól való félelmükben, hogy Hippolytus elárulja őket, a dajka elhíreszteli, hogy Hippolytus megerőszakolta mostohaanyját, mert szerinte a bűnt bűnnel kell palástolni — scelere velandum est scelus (721). S valóban, amikor Theseus váratlanul megérkezik, Phaedra megjátssza az ártatlanul meggyalázott anya szerepét: „lelkem ellenállt a fegyvernek és a fenyegetésnek, de testem erőszakot szenvedett" — panaszolja férjének. Theseus erre elátkozza fiát, s miután az rettenetes halállal elpusztul, s hazahozzák szétroncsolt testét, Phaedra a holttest láttán megrendül, beismeri bűnét és öngyilkos lesz. P. Grimal szerint Phaedra fejlődése abban áll, hogy lassan megszabadul a remény illúziójától, s a végső megoldást a halálban találja meg:

meditatio mortis.

A Seneca-tragédiák újraértékelését sugallj a Szilágyi János György is, amikor a Thyestesről ezeket írja: „Rég megfigyelték, hogy Thyestes érvei, amelyekkel fia, majd Atreus rábeszélését próbálja erőtlenül elhárítani, ugyanúgy, mint a kórus két első éneke, a sztoikus erkölcstan alaptételeit visszhangozzák. Súlyos félreértés volna azonban ebből arra következtetni — mint nemegyszer teszik —, hogy Thyestesben Seneca a sztoikus bölcs alakját akarta megformálni. Ennek az ellenkezője igaz. Thyestes, aki testvére fiát apja gyilkosává nevelte, és a gyanútlan Atreust fia hóhérává tette, aki a dráma folyamán a sztoikus filozófia valamennyi általa hangoztatott tanítását tetteivel tagadja meg, nem a filozófiai traktátusok szerzőjének lombikjában született, az ő szájában — és a Seneca-dráma Atreusával szemben —a sztoikus szólamok a költő iróniájának fanyar és tudatos játékai, amelyeket az Atreus-figura egyre inkább torkát szorongató realitása kényszerített ki belőle" (Szilágyi, 1977, 240).

Seneca már életében csodálatot és ellenszenvet váltott ki (vö. Tacitus, Annales 15, 60-64). Caligula szerint stílusa „homok mész nélkül" (Suetonius, Caligula 53, 2). Quintilianus elismerve etikai mélységét, staccato stílusát elítéli (10, 1, 125-131). Az archaizálók, Fronto és Gellius, sem értékelik. Annál inkább a kenesztények.
A 4. századtól levelezése Szent Pállal közkézen forgott, s Hieronymus ezen az alapon besorolja a keresztény írók közé (De viris illustribus 12). Ezen apokrif levelezés létrejöttében szerepet játszhatott az, hogy az Apostolok cselekedeteiben testvére, Gallio, Szent Pállal kapcsolatba került (18, 12.-17).

A Karoling-korban kezdik olvasni, a 12. században pedig iskolai szerzővé válik, s mint ez Joannes Saresberiensis Metalogi-conjából kitűnik, hatást gyakorol a korabeli szellemi életre. Petrarcától kezdve drámái is ismertté válnak, s hatnak az európai színház fejlődésére: Jodelle, Corneille és Racine drámáira. A humanizmus alatt mindinkább előtérbe kerül, Shakespeare a legnagyobb római tragikusnak tartja, és sokat merít tragédiáiból. Naturales quaestiones című munkája fontos szerepet játszik az európai tudományosság történetében: a középkortól kezdve Roger Bacontól Humboldtig idézik, értelmezik. Erkölcsi leveleit Chaucertól kezdve olvassák, idézik. A humanista kortól szövegeit kiadják (Erasmus, 1555), fordítják. Erkölcsi levelei a modern esszéirodalom modelljévé válnak.