Lucanust a modern korban nem olvasták, s ma sem sokan ismerik. Pedig halála után nem sokkal már klasszikusnak számított: Tacitus Vergilius és Horatius mellé állítja: „Mert megkövetelik már a szónoktól is a költői díszt, de nem az Accius vagy Pacuvius rozsdájától mocskosat, hanem Horatius, Vergilius és Lucanus szentélyéből származót" (Dialogus 20, fordította Borzsák I.). Dante a legnagyobbak (Homéros, Horatius) között említi:

„Homérosz ez, költők legmagasabbja,
gúnyos Horác jön ő utána névleg
s Ovidiusz, s Lukánusz, távolabbra".
(Pokol 4, 88-90; fordította Babits M.)

A franciák Seneca mellé állították, Angliában olyan költőkre hatott, mint Wordsworth, Keats, Shelley. A német irodalomban Goethe Faustjában találunk Lucanus-imitációkat, Hölderlin pedig lefordította a Pharsalia 1. könyvét. Később mindenütt háttérbe szorult: ilyeneket mondtak róla: retorikus, barokkos, dagályos.
E negatív értékelés a klasszicista polgári világszemlélet számlájára írandó, amely a klasszikus harmóniát tartotta művészetnek. E polgári rend megrendülésével azonban az ízlés is változott: kiderült, hogy a diszharmónia is lehet művészet. A naturalizmus és az expresszionizmus irányzatai is egyengették az utat Lucanus megértése felé, s így elkezdődött Lucanus újraértékelése: E. Fraenkel az érzelmek, a pátosz kifejezését tekinti benne újnak, Thierfelder a paradoxont; majd a pátosz és a paradoxon összekapcsolása miatt a manierista költészet legfőbb képviselőjének kezdték tekinteni. A két világháború borzalmai után, már Lucanus rettenetes expresszionista jelenetei sem tűntek lehetetlennek, s talán ez is közrejátszott abban, hogy ma szerte a világon újrafordítják és értelmezik.

Magyarországon korán felhívta magára a figyelmet, például Taurinus Staurotnachia c. eposzához Lucanus Pharsaliáját vette mintául. A 17-18. században a szabadság bajnokának, s a zsarnokság ostorozójának tekintették; ez lehet az oka annak, hogy Bessenyei György prózafordítást készített belőle (1776), s a múlt században négyen is lefordították magyarra: Sztrókay Antal két éneket (1833), Laky Demeter (1867), Baksay Sándor (1869) és Márki József (1885).