M. von Albrecht meglátása szerint Lucanus eposzának cselekményét „szemléletes képek strukturált sorával" követi. Például az első könyvben a hasonlatok világítják meg igazán a cselekmény menetét és okait. Belőlük lehet valóban megérteni az egyes jelenetek jelentőségét. Például Crassus szerepe, míg élt, olyan volt, mint az Isthmosé, a korinthosi földszorosé, amely megakadályozta, hogy az Ión-tenger az Egeivel összecsapjon. Halálával megszűnt a fékezőerő, amely Pompeius és Caesar indulatát távol tartotta egymástól. E hasonlatoknak előremutató, sejtető funkciójuk is van, mint a drámában, bizonyos fokig a hagyományos istenapparátus szerepét is átveszik. Amikor Pompeiust az odvas, öreg tölgyhöz hasonlítja, amelyet szinte nem erős gyökerei, hanem a súlya tart egyenesen, ezzel már előre jelzi, hogy nem sok esélye lehet a végső győzelemre (1, 135-143). Caesart viszont a villámhoz hasonlítja, amely saját szent helyeit is pusztítja, az odvas tölgyfába pedig bármikor belecsaphat (1, 151-157).

De a cselekmény történéseinek síkján és a strukturált képek síkján kívül van még egy harmadik réteg is, s erre Quintilianus Lucanus ardens és concitatus-voltával céloz (Institutio oratoria 10, 1, 90): az epikus cselekmény történéseit a költő folytonosan érzelemtől hevített kommentárokkal kíséri, amelyek alkalmasak arra, hogy az olvasók lelkében hasonló érzelmeket keltsenek, s ezáltal érzékennyé teszik őket arra, hogy a cselekedetek lelki mozgatóit is megsejtsék. E heves, érzelmektől motivált értékelések olykor önállósulnak, s az eposz cselekményének fő vonalát háttérbe szorítják, eluralják az egyes énekeket, s szinte elveszik a helyet a fő cselekménytől. Ennek azután az lesz a következménye, hogy az eposz cselekményének legfontosabb fázisait igen röviden mondja el, mellékes körülményeit pedig hosszan és részletezve, szinte belefeledkezik a részletek boncolgatásába, s emiatt az a harmónia és gazdaságosság, amelyet megszoktunk
Vergilius Aeneisében — vagyis minden jelenet annyi sort kap, amennyit jelentőségénél fogva megérdemel —, teljesen felborul. Lucanus tökéletesen megvalósítja azt, amit Tacitus a Dialo-gusban (22) ír: ahogyan házat sem csak azért építünk, hogy megvédjen a hidegtől és az esőtől, hanem hogy benne örömünket is leljük, berendezési tárgyait megsimogassuk, kézbe vegyük, ugyanígy a beszédműben sem csupán arra törekszünk, hogy fő célunkat vele elérjük, hanem inkább arra, hogy miközben a főcél felé haladunk, attól szinte teljesen függetlenül tetszést arassunk. Ám ezt csak úgy tudjuk elérni, ha a korábban lényegtelennek tekintett apróságokat is felnagyítjuk, ezeknek is teret engedünk, ám mindezt a fő cselekmény rovására tesszük. E folyamat eredménye pedig az lesz, hogy felborul az arányokra épülő klasszikus harmónia.

Tanulságos ilyen szempontból egybevetni az Aeneis és a Pharsalia praefatióját. Vergilius az Aeneis praefatiójában 33 sorban elégséges módon és meggyőzően kifejti a tárgymegjelölést, a Múzsa segítségül hívását és Aeneas bolyongásának, szenvedésének okát: Iuno haragját. A 34. sorban már kezdődik az eposz cselekménye, mégpedig in medias res: hétévi bolyongás után Aeneas hajóhadával már Itália felé hajózik, amikor Iuno vihart támaszt, amely Karthágó partjaihoz sodorja az új hazát keresőket. Lucanus Pharsaliájában 32 sort foglal el csak a tárgymegjelölés. Ebből a szűkebb értelemben vett tárgymegjelölés csak az 1-7. sor, a 8-32. sorok pedig a költő kommentárját tartalmazzák a polgárháború esztelenségéről és borzalmairól.
A 33. sorban következik az átmenet a Múzsa segítségül hívásához: ha e borzalmas testvérháború volt a feltétele annak, hogy Nero trónra és színre léphessen, akkor nem panaszkodik e borzalmak miatt. Ezután következik Nero dicsérete (45-62. sor), majd annak kinyilvánítása, hogy a múzsai és isteni segítség helyett neki elég, ha Nero ad ihletet nehéz feladatának megoldásához:

Sed mini iam numen, nec, si te pectore vates
accipio, Cirrhaea velint secreta moventem
sollicitare deum Bacchumque avertere Nysa; tu
satis ad vires Romana in carmina dandas.

„Múzsám csak te leszel, s költőként hogyha fogadlak,
nem fogom én zaklatni a cyrrhai titkokat értő istent,
sem csalogatni imával a nysai Bacchust, mert te
magad tudsz római versnek fényeket adni".
(1, 63-66)

Nero tehát ihletet ad, mert az ő idejében béke uralkodik, s a harcos Ianus templomát bezárják. A Nero-dicséret felkeltette a kutatók érdeklődését, s eltérő módon értékelik. Van, aki őszinte magasztalásnak fogja fel, s ha e rész 59-60-ban keletkezett, a fiatalosan túlzó dicséret hangja elképzelhető, részint azért, mert Nero uralkodásával ebben az időben általában meg voltak elégedve, részint pedig azért, mert Lucanus 60-ban adta elő Laudes Neronis (Nero dicsérete) című munkáját, amelyben őszintén kifejezhette háláját a császári támogatásért. Ha viszont Nero dicsérete későbbi betoldás, olyan időből, amikor már megromlott a viszony a költő és a császár között, akkor e dicséretbe, mivel valóban túlzó, az irónia is belejátszhatott, s éppen emiatt sikerült kissé groteszkre: az istenné vált Nero, ha nem középen ül a világ tengelyére, hanem a középponttól északra vagy délre, súlyától félrebillen a kozmosz.

A praefatio harmadik része, a polgárháború okainak a felsorolása még hosszabbra sikerült, mintegy 120 sor terjedelmű (67-182. sor). Az okok között első helyen szerepel a sors irigysége (invida fatorutn series 70), amely nem tűri, hogy a nagy és súlyos dolgok sokáig fennálljanak: hanem önmaguk ellen fordítja azokat (in se magna ruunt 81). De a Fortuna is szerepet játszott ebben, s ezen nem is lehet csodálkozni, mert már Róma alapításakor testvérvér folyt (95).
További okok: Crassus halála, majd Iulia halála, akik, amíg éltek, élő gátként megakadályozták, hogy a két viharos tenger összecsapjon, Pompeius és Caesar, akiknek egymással való versengése akkor válhatott gyilkos harccá, amikor Crassus halálával a hivatalos kapocs, lulia halálával pedig a rokoni kötelék is megszűnt. Utolsóként pedig azt az okot sorolja fel, amely a hatalmas népeket mindig elsüllyesztette (quae populos semper mersere potentes 159): az erkölcsök hanyatlását, a fényűzés, a kapzsiság és a jogtiprás elharapódzását.
A történeti tematika és az istenapparátus kikapcsolása az oka annak, hogy Lucanus lemond az in medias res kezdésről. A praefatio után valóban a polgárháború első jogtalan cselekményével, Caesarnak a Rubico folyón való átkelésével kezdi az eposzát:

lam gelidas Caesar cursu superaverat Alpes
ingentisque animo motus bellumque futurum
ceperat. Ut ventum est parvi Rubiconis ad undas,
ingens visa duci patriae trepidantis imago...

„Már Caesar sebesen átkelt a vad Alpokon, őrült
s rettenetes harcot, dúlást tervezve szivében.
Ámde mikor Rubico keskeny partjához elért már,
arca elé magasult a hazája siralmas alakja"
(1, 183-186)

A Rubicóhoz érkező Caesarnak megjelenik az aggódó hazaképe, s megkérdezi tőle, hogy hová tart fegyvereseivel. Ha római polgárként jöttek, akkor csak eddig jöhetnek, tovább nem (190-192). Caesar megdöbben a haza hangjára, majd esküdözik, hogy most is Róma katonája. Az a hibás, aki őt Róma ellenségévé tette, mondja (203), s e szavak után mint egy felbőszített lybiai oroszlán átkelt a folyón, s így szólt:

Hic, ait, hic pacem temerataque iura relinquo;
te, Fortuna, sequor; procul hinc iam foedera sunto.
Credidimus fatis, utendum est iudice bello.

„Itt hagyom, itt a silány békét, sértett jogot, — így szólt
—, Íme, követlek, Sors, ne legyen többé e szövetség.
Hittem a sorsomnak: bíróként döntsön a kardom"
(1, 225-227)

Caesar tehát tudatosan vállalja a béke megszegését, s szándékosan veti el a jogot, mert azt Pompeius — szerinte — megszentségtelenítette: a Fortunára és a fatumra bízza magát: döntsenek a fegyverek.
Mint a fenti példák is mutatják, a Pharsaliában fontos szerepet játszanak a beszédek. Amikor Quintilianus Lucanusról azt mondja, hogy inkább a szónokoknak kell utánozniuk, mint a költőknek (Lucanus maagis oratoribus quam poetis imitandus 10, 1, 90), feltehetőleg az eseményeket kommentáló és a szereplőket beszéltető Lucanusra gondol. Még Cicerót is megszólaltatja: amikor Pompeius katonái már türelmetlenkednek, mert szeretnének megütközni Caesar seregével, egy rövid beszédben Pornpeiust harcra buzdítja (7, 68-85). Természetesen a pharsalosi csata előtt Caesar is intéz egy lelkesítő beszédet katonáihoz (7, 250-329), Pompeius is (7, 342-382). Fontos szerephez jutnak a megszólítások is, amennyiben a költő érzelmeinek a kifejezői. E beszédekre, s az egész műre jellemző a pátosz és a paradoxon, amelyet gazdag és változatos szókinccsel és virtuóz verselési technikával juttat kifejezésre. De ugyanilyen jellemző Lucanus stílusára a kegyetlen részletek realista, naturalista, expresszionista leírása: a szenvedést, a gyötrődést, az agonizálást ábrázolja, például Pompeius halála (8, 667. skk.), a borzalmas kígyómarás-jelenetek (9, 737-846).