Persiust ma kevesebben olvassák, mint megérdemelné. Maguk a rómaiak a költő halála után egy emberöltővel már a klasszikusok közé sorolták. Martialis a rara iuvant (a ritka kincs gyönyörködtet) elv szemléltetésére idézi: bár csak egy könyvet írt, gyakrabban idézik és emlegetik, mint Marsus Amazon is c. hosszú eposzát (4, 29, 7-8). Quintilianus pedig a római szatíra klasszikusaival, Luciliusszal és Horatiusszal állítja egy sorba. Multum et verae gloriae quamvis uno libro Persius meruit — „Sok, mégpedig igaz dicsőséget érdemelt ki Persius, ámbár egyetlen könyvvel" (10, 1, 94). A költő Martialis, a rétor és esztéta Quintilianus tehát egyetért abban, hogy Persius költészete új és időtálló.
Persius is tudatában volt saját költészete újdonságának: érezte, hogy a szatíra műfajában még Lucilius és Horatius után is tud újat nyújtani mind a tartalom, mind a forma tekintetében. Hat szatírájához írt prologusában pontosan meghatározza helyét és jelentőségét mind a költőelődök, mind a kortárs költők között. Szinte mániákusan hangsúlyozza, hogy nem isteni ihlet készteti versírásra, mint az eposzköltőket:

Nec fonte labra prolui caballino
nec in bicipiti somniasse Parnaso
memini, ut repente sic poeta prodirem.

„A Hippocrenét szám nem itta, kétcsúcsú
Parnassuson sem álmodoztam — állítom —,
hogy egy csapásra mint poéta lépjek föl."
(Prologus, 1-3; fordította Muraközy Gy.)

Nem ivott tehát ihletet adó forrásból, és nem álmodott a Parnassuson, mint Ennius és Propertius, és nem is hirtelenül (repente) vált költővé, hanem — bár erre csak következtethetünk — az igazság és a valóság ismerete, és a lassú, gondos alkotási mód, a horatiusi limae labor tette költővé. Abban is Horatius követőjének mondja magát, hogy a szatírát nem tekinti olyan magas rendű költészetnek, mint az eposzt és a tragédiát. Ez az egyik véglet, amitől elhatárolja magát. A másik pedig az, amibe azok esnek, akik pénz és kézzel fogható anyagiak, a hasuk (venter) késztetésére fognak versíráshoz:

Quis expedivit psittaco suum „chaere"
picamque docuit nostra verba conari?
niagister artis ingenique largitor venter,
negatas artifex sequi voces.

„»Isten hozott«-ra a papagájt ki késztette?
s ki oktatott szarkát, dadogni emberszót?
A művészet-teremtő, lángeszet bőven
adó has, mely sohasem bírt szóra is rávesz."
(Prologus, 8-11; fordította Muraközy Gy

Azok közé sem tartozik tehát, akik a haszon, a befolyás és a rang remélt elérése miatt foglalkoznak írással. E kijelentése általában is igaz lehet, de konkrétabb értelmezést is megenged. Nem kíván Nero költői körének tagjai közé tartozni, mert azok bizony pénz és tisztségbeli juttatások miatt veszik kezükbe a szent fát, ám hogy ezt leplezzék, a Helikónt és a szent forrásokat emlegetik. Ilyen értelemben a Prologus első részének ihletett költői — akik közé nem akar tartozni — érthetők Nero költői körére is, akiknek tagjai oda bekerülve máris a Helikónon képzelték magukat.
Ez az interpretáció segít megfejteni a semipaganus szónak, mely csak Persiusnál fordul elő, jelentését. Mint Némethy Géza latin nyelvű Persius-kommentárjában megjegyzi: pagani dicun-tur, qui eiusdem pagi sunt — „céhbeliek azok, akik ugyanazon céhhez tartoznak" (50. o). Persius tehát „féligköltő"-nek mondja magát, mellyel legalább két jelentést sugall: nem eposzköltő, mert Horatius nyomán csak ezeket lehet igazi költőnek tartani. De jelentheti azt is, hogy nem tartozik a korabeli költők, Nero körének tagjai közé. Ez utóbbi értelmezést javallja a folytatás: a vatesek áldozatához viszi verseit: ad sacra vatum carmen adfero nostrum (7). Tudniillik a sacra vatum szókapcsolatból kiderül, hogy nem egyszerűen költőnek tartja magát, hanem vatesnek, népe szent tanítójának. Itt Persius catullusi litotesszel és kétértelműséggel fogalmaz, de mégis kifejezésre juttatja költői öntudatát. Egyébként 1. szatírája a Prologus folytatásának tekinthető: belőle egyértelművé válik, milyen költők közé nem kíván tartozni.

De nemcsak szatíráinak eszmeisége szempontjából kulcsfontosságú a Prologus, hanem a szatírák stílusáról is sokat elárul. A caballino vulgáris latin melléknévvel utal arra, hogy az élő, beszélt latin nyelven ír. (Az újlatin nyelvekben a caballus él tovább, nem az irodalmi equus.) Valóban, szatíráiban gyakran bukkannak föl vulgáris latin szavak: pupa — baba (2, 70); pap-pare — enni (3, 17); obba — csöbör (5, 148); stb.
A cantare... Pegaseium nectar (ihletett verset mondani) szókapcsolattal már a Prologusban érezteti, hogy fontos költői feladatnak tekinti a nova iuncturát, az új szókapcsolatok alkotását: úgy kifejezni valamit, ahogyan korábban még egyetlen költő sem mondta. Az egyik szatírájában úgy említi a iuncturát, mint saját költészetének fontos elemét:


verba togae sequeris iunctura callidus acri,
ore teres modico, pallentis radere mores
doctus et ingenuo culpam defigere ludo.

„Köznapi nyelven szólsz ügyes, éles fordulatokkal, jól,
kereken, nyavalyás erkölcsbe is — értve a módját —
marsz bele és fennkölt gúnnyal vered át a hibákat."
(5, 14-16; fordította Muraközy Gy.)