Nero költői körére reális fényt vet Calpurnius Siculus eklogaköltészete. Jól mutatja ez a szerző, hogy milyen lehetett az „udvari" költészetnek a hangneme. Olyan, mint Seneca Apocolocyntosisáé: Nero visszahozta az augustusi békét, az aranykort. Másrészt eklogáiból nyilvánvalóvá válik, hogy Nero udvarában az alexandriai és a neóterikus költői hagyományok élnek tovább. Ezt támogatni látszik az a néhány töredék, amely Nero költészetéből fennmaradt, s az a tény, hogy a ludi luvenalesen 59-ben az ifjú császár Attisról szóló költeményét adta elő. A mitológiai témák előtérbe kerüléséről árulkodik ez az adat ugyanúgy, mint Columella versben írt 10. könyve, amely bár a kertészetről szól, mégis túlteng benne a mitológia.
Titus Calpurnius Siculus életéről csak annyit tudunk, ameny-nyi eklogáiból kihámozható, mert antik életrajzok nem tesznek róla említést, s antik szerzők is hallgatnak róla. Nehéz eldönteni, hogy a Siculus (Szicíliai) nevet azért vette-e fel, mert onnan származott, vagy azért, mert a szicíliai Theokritosszal versengett. Mindenesetre ő maga Vergiliust idézi, s ezzel hangsúlyozza, hogy az ő nyomdokaiba kíván lépni (4, 64-67). Születési ideje ismeretlen, verseiben Corydon nevű pásztorának alakjában nyilatkozik meg. Eszerint szegény, akit Meliboeus nevű gazdag pártfogója mentett meg attól, hogy Hispaniába kelljen mennie száműzöttként (4, 29-49).
Sőt azt is remélheti, hogy Meliboeus egy kis házzal és réttel ajándékozza meg, mert most a gyűlölt Szegénység (invida Paupertas 4, 156) tépi a fülét, s arra biztatja, hogy a birkákkal törődjék. E pártfogója bejáratos a császári palotába is, s ha esetleg ott az istennek megmutatná a költő verseit, akkor talán ő is kapna olyan segítséget, amilyet egykor Tityrus kapott (4, 157-163). Meliboeust Calpurnius Pisóval lehetne azonosítani, aki egyfelől Nero barátjaként bejáratos volt a császárhoz, s annak költői köréhez tartozott, másfelől maga is mint mecénás támogatott költőket. Az isten pedig, azaz Phoebus, akinek Meliboeus megmutatja majd a költő verseit, csak Nero lehet.

Az 1. eklogában ugyanis egy olyan fiatal császár trónra lépését ünnepeli, aki visszahozza az aranykort (Seneca ugyanezt mondja: Apocolocyntosis 4), egy üstökös hirdeti az új korszak eljövetelét (1, 77-78): 54-ben valóban feltűnt egy üstökös, s ezt Nero trónra lépésével hozták kapcsolatba. De legfőbb bizonyítéka annak, hogy az ifjú császár Neróval azonos, a következő sorokban található:

A urea secura cum pace renascitur aetas
et redit ad terras tandem squalore situque
alma Themis posito iuvenemque beata sequuntur
saecula, maternis causam qui vicit lulis.

„Rendet adó békével, lám, itt jő az aranykor, és
elvetve komor, csunya szennyet, visszafelé jön
tápláló Themis is. Boldog kor jár a nyomában
ennek az ifjúnak, aki győz, mert Iulia sarja."
(1, 42-45)

Anyai ágon Nero a Iuliusok családjából származik, mert anyja, Agrippina, Augustusnak, Iulius Caesar fogadott fiának volt az unokája. Calpurnius Siculus 1. eklogája tehát 54 végén vagy 55 elején íródott. Az is természetes, hogy a költő és zenész Nerót Apollóval azonosítja.
Mindezt megerősíti a 7. ekloga, amelyből kiderül, hogy Corydon Rómában járt, s ott megtekintette a fából készült körszínházban az ünnepi játékokat:

Vidimus in caelum trabibus spectacula texas
surgere, Tarpeium prope despectantia culmen,
immensosque gradus et clivos lene iacentes.
Venimus ad sedes, ubi pulla sordida veste inter
femineas spectabat turba cathedras.

Láttam az égbetörő Körszínház deszka-gerenda
épületét, teteje magasabb a tarpei szirtnél;
roppant lépcsei mint lankák futnak föl-alá. Ott
kaptam helyet, ahol, nők zsöllye-ülései közt, a
bámész és piszkos tömegek feketéllnek".
(7, 23-27; fordította Szabó L.)

Nero ezt a fa körszínházat 57-ben építtette (vö. Suetonius, Nero 12, 1). Tacitus szerint „Nero (második) és Lucius Piso consulsága alatt kevés emlékezetre méltó dolog történt, ha csak valakinek kedve nem támad köteteket teleírni azoknak az alapoknak és gerendáknak dicséretével, amelyekből Caesar a Mars-mező mellett az óriási amphitheatrumot felépítette, jóllehet a római nép méltósága úgy kívánná, hogy a kiemelkedő eseményeket bízzuk az évkönyvekre, ilyesmit pedig a Város napi közleményeire" (Annales 13, 31; fordította Borzsák I.).
A költő itt is kiemeli szegénységét: a körszínházban a nincstelenek számára kijelölt magas karzatról nézhette az előadást. Miután elmondta, mit látott e körszínházban, Lycotas pásztor megkérdezi, hogy vajon a császárt, az istent, sikerült-e megpillantania. Mire Corydon így válaszol:

O utinam nobis non rustica vestis inesset:
vidissem propius mea numina! Sed mihi sordes
pullaque paupertas et adunco fibula morsu
obfuerunt. Utcumque tamen conspeximus ipsum
longius; ac, nisi me visus decepit, in uno
et Martis vultus et Apollinis esse putatur.

Óh, lett volna egyéb, nem ilyen mocskos ruha rajtam!
Akkor egész oda mentem volna! De így ez a koldus
rongyosság, a piszok rajtam s ez a görbe köpenycsat
mégis visszafogott. No de mindazonáltal elég jól
megnéztem, s ha szemem nem csalt, azt mondhatom,
arca Mars és Apolló jegyeit egyesíti magában."
(7, 79-84; fordította Szabó L.)


Calpurnius 1., 4., és 7. eklogája tehát igazi alkalmi vers: a szegény költő magasztalja bennük az ifjú császárt és az általa visszahozott aranykort — busás jutalom reményében. A 2., 3., 5. és 6. eklogájában a vergiliusi eklogák általánosabb témái szólalnak meg: pásztorok magasztalják kedvesüket és versengenek az elsőségért a dalban és a versben.
A Theokritostól és Vergiliustól átvett pásztorköltészet műfaját, amelyben a dal, a szerelem áll a középpontban, Calpurnius a saját szempontjából fontos aktuális kérések beleszövésével kitágítja. Az eklogagyűjtemény struktúrája is az aktuális mondanivalót emeli ki: az első, a középső és az utolsó darab a császárról szól. A második és az utolsó előtti eklogában a versenyjelleg az uralkodó, a harmadik és az ötödik didaktikus célokat követ: az előbbi a szerelemre oktat, az utóbbi a kecske- és juhtenyésztésre. A 3. ekloga különlegességét a szerelmében csalódott Lycidas hosszú szerelmes levele biztosítja, a 7.-ét Nero új amphitheatrumának és a benne folyó játékoknak a leírása — az egyszerű pásztor szemével nézve.

Calpurnius Siculus több, mint Vergilius-epigon: inkább verseng a nagy előddel, mint utánozza, s ezt ízlésesen, kellő visszafogottsággal teszi. Eklogáiból lágyság, kedvesség árad. Nyelvezete tiszta és egyszerű, verselése mesteri: kevés elíziót alkalmaz, s azt is csak rövid magánhangzó esetében. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később utánzói is akadtak, például M. Aurelius Olympius Nemesianus a Kr. u. 3. században, Marcus Vale-rius a 12. században, de nagyra becsülte Francesco Petrarca (1304-1374) és Pierre de Ronsard (1525-1585) is. Pásztorai valóban szívhez szólóan tudják felpanaszolni az imádott nők hűtlenségét: Mobilior ventis o femina! — „Ingatagabb ám, mint a szelecske, a nő" (3, 10). Lycidas így éli át Phyllis hűtlenségét:

credere, pastores, levibus nolite puellis;
Phyllida Mopsus habet, Lycidan habet ultima rerurn.

„Jaj, sose higgyetek ám, jó pásztoraim, a leánynak:
Phyllisemet Mopsus, Lycidast a halál teszi tönkre."
(3, 90-91)