logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Szellemi áramlatok

Az állam elidegenedésének és a közélet elsorvadásának természetes következményeként kezdett szikkadni a hagyományos római kultúra, amelyet mindaddig a társadalmi-erkölcsi felelősség, az állampolgári és emberi aktivitás lehetősége és kötelessége éltetett. A császári egyeduralom kíméletlenül fojtott el minden ellenzéki szót – csak az ún. „jó császárok”, mint Nerva, Traianus vagy Hadrianus idején lehetett szabadabban lélegzeni –, s a kezdeményezés jogát is fenntartotta az isteni nimbusszal övezett uralkodó. A művelt és szellemileg igényes emberek, ha pozitív eszményekre szomjaztak, csak a hagyományokból meríthettek erőt – nosztalgikusan idézve fel a köztársaságkori „szabadság” emlékét, vagy a sztoikus bölcselethez menekülve, amely az aktuális valóságtól független, személyes tökéletesedés és lelki kielégülés elsajátításával kecsegtetett.

A római rabszolgatartó osztály ideológiája sem összességében, sem fennkölt kérdéseken rágódó irányzataiban nem adhatott konkrét és életerős válaszokat a társadalmi valóság új kérdéseire. Legtisztább erkölcsű és legmélyebben gondolkodó tagjai is csupán a viszonylagos igazságú múlthoz kanyarodhattak vissza: a történetietlen moralizálás síkján kacérkodtak az ellenzékieskedéssel.
Az óriási többség – akár félelem szülte megalkuvásból, akár szellemi tunyaságból – elfogadta a hivatalos ideológiát, amely a császárkultuszt a béke és a társadalmi stabilitás jelszavaival, a birodalom acél abroncsú védelmét pedig a hajdani „római erényekkel” igyekezett igazolni.

A múlt – legalábbis a felszínes csillogású jelenhez viszonyítva – jelentős erkölcsi értékeket képviselt. Ezekben hihettek és kényszerültek hinni azok a férfiak, akik – mint Tacitus – az ember önmegvalósításának társadalmi lehetőségeit a rabszolgatartó Róma kereteiben kutatták, s így konzervatív-arisztokratikus ellenzékiséggel eszményítették az ancien régime-et.
Mások, mélyebbre ható pillantást vetve a bajok okaira, az emberi egyenlőség és autonómia sztoikus elméletét vallották – legmagasabb filozófiai színvonalon Seneca –, de személyes kötöttségük és az általános válság elodázódása teoretikus bölcselkedéssé fonnyasztotta felismerésüket.

A sztoa sem az Augustust követő évtizedekben, sem később – Epiktétosz vagy Marcus Aurelius esetében – nem válhatott a társadalomformáló aktivitás vezérfonalává. A természettudományos világmagyarázatba már a „középső sztoa” is mind több misztikus elemet áramoltatott; most teljessé és végzetessé vált ez a folyamat – hol a hiedelmes világfelfogás, hol a kozmológiai közömbösség formájában. A sors titkainak és az emelkedett boldogságnak a fürkészése lett kizárólagos témává.

Áldemokratikussá aszalódott a sztoa hajdani radikalizmusa is. A világot megvető, de mégiscsak a világból élő nagyúr ugyanúgy a lelki megnyugvás forrásának érezhette ezt a megszelídített és a lelki-erkölcsi tökéletesedés kutatására szűkülő filozófiát, mint a világtól immár semmit nem remélő szolga vagy az ágrólszakadt szegény.
Mellesleg a sztoicizmus – mint tan, mint bölcseleti rendszer – csak vizenyős tartalommal, vulgarizált cinizmussal vegyítve került ki a nép közé, Petronius regényében vagy Martialis epigrammáiban pedig sokszor felharsan az a gyanakvás és gúny, amellyel – Horatius csúfolódását folytatva – a nagyképűen handabandázó és éhenkórász „bölcselők” okoskodásait az írók is fogadták.

Ami pedig a hellenisztikus filozófia egyéb áramlatait és hagyományait illeti: az epikureizmusból kikopott a tudományos világkép epikuroszi-lucretiusi igénye, s a hédonizmus színvonalára süllyedt; a cinikus bölcselet, bár a jogos és okos kétkedés ragyogó szikráit csiholta, csak a tagadáshoz nyújtott érveket, a pozitív új felkutatásához nem; a platóni Akadémia és az arisztotelészi peripatetikus iskola örökösei fonnyadt szövegmagyarázatokkal helyettesítették a tudományos aktivitást; a szkeptikusok pallérozott logikájából is csak arra futotta, hogy a racionálisnak tűnő, de felületes vagy csalfa következtetések buktatóira hívják fel a figyelmet, végső soron pedig minden megismeréssel szemben kételyt támasszanak.

A társadalom alsóbb rétegeiben, ahová vajmi kevés szűrődött ki a gazdag és művelt polgárok szellemi próbálkozásaiból, még barázdáltabb szellemi vonulatok alakultak ki – különösen a tartományokban. Igaz, Nyugaton a latin lett a hivatalos nyelv, és a császárokat istenítő templomok, szobrok, diadalívek távoli városkákban is a központi hatalom tekintélyét hirdették, de a különbözően fejlett, más-más hagyományokkal rendelkező provinciákban sajátos eszmei ellenáramlatok hullámoztak.
A legyőzött népek és törzsek vezető rétegei általában elfogadták a római fennhatóságot, nem szegültek szembe a romanizálási törekvésekkel, a Keleten hagyományos hiedelmek és kultuszok mégis megszakítatlanul éltek tovább, sőt hódítottak új meg új híveket Itáliában is.

A Flaviusok korától kezdve különösen népszerűvé vált a Nagy Istenanya – Magna Mater – már kétszáz éve ismert kultusza, Kübelé istennő kedvesének, Attisznak a feltámadását pedig örömünnepeken köszöntötték. Hasonlóképpen ázsiai eredetű volt Ma hadistennő és Atargatisz eksztatikus szertartású kultusza.
Az egyiptomi vallásból főképp Ízisz és Ozirisz imádata terjedt el Itáliában, s a korábbi intézkedésekkel szemben már az I. század közepén Ízisz-templomot építettek a római Mars-mezőn. Az ázsiai misztériumvallások közül Mithrásznak, a fény és tűz iránti istenének bonyolult rítusú – fokozatos beavatást magába foglaló – kultusza hódított leggyőzelmesebben az egész birodalom területén.

A keleti istenségeket sokszor a görög és római panteon egyik-másik alakjával azonosították (e folyamat már a köztársaság korában megkezdődött), az egyes vallások között pedig a képzetek és tanítások valóságos cseréje bontakozott ki. Ami azonban, az eksztatikus szertartásokon és misztikus elképzeléseken túl, úgyszólván valamennyi vallást jellemezte: az istenhősök feltámadásába, a világ igazságos megújulásába, a megalázott és megszomorított emberek megváltásába vetett hit. Ugyanezek a társadalmi okok siettették a zsidó vallásnak, majd a kereszténységnek – sokáig mint zsidó szektának – a térhódítását, előbb Keleten, később Itáliában is.

A zsidó-keresztény vallás elsősorban nem ideológiai mivoltában, hanem társadalmi-politikai mozgalomként foglalkoztatta a császári hatalmat. A Jahve-hit következetes monoteizmusa a hellenisztikus kortól kezdve volt ellensége a görög-római vallásnak, s a Judeában folyvást újból fellángoló szabadságharcok eszmei éltetője: sem Zeusz, sem Juppiter, sem a császárok szobrát nem fogadták be a zsinagógák – ami politikailag Róma főségének elutasítását jelentette (az asszimilációra hajló judeai politikusok törekvései ellenére is).
A Messiás-hit zsidó-keresztény verziói, a római császárok, hadvezérek, helytartók evilági gazságaival szembeszegülő, szociális igazságtevést hirdető tanok, az urak és szolgák, gazdagok és szegények egyenlőségét hirdető elméletek eleve nem számíthattak bocsánatra vagy éppen elismerésre Róma urainál – még akkor sem, ha a megváltást a távoli jövőre vagy a túlvilági életre odázták el. Az első keresztény közösségek Judea határain túl, Elő-Ázsiában alakultak meg, de az I. század második felétől kezdve feltűntek és mihamar gyökeret vertek Itáliában is; a legkorábbi írásos emlékeknek (prédikációknak és vitairatoknak) görög volt a nyelve, a korai császárkor latin irodalmában még csak pár szavas utalások említik az új vallási mozgalmat.

Az elnyomottak és megszomorítottak százezrei merítettek reményt és vigaszt a megváltást ígérő vallásokból, hiszen a beavatottak és hívők gyülekezetében találtak emberi megbecsülésre. Prédikátorok és vajákosok seregei lepték el a birodalmat, s a már korábban is dívó varázslás olykor tudományos mezt is öltött, mint például a kaldeus csillagjósok „művészetét” sztoikus szemlélettel tolmácsoló Manilius tankölteményében – melyet egyenesen Tiberius császárnak ajánlott – vagy a püthagoreusok lélekvándorlási tanát és egyéb misztériumait vallásossá színező vándorfilozófusok előadásaiban.
A prófétaként és „szent emberként” tisztelt tüanai Apollóniosz számmisztikája és istenember-legendája – amely éppúgy ellenkezett a hivatalos vallással, mint a zsidó-keresztény megváltómítosz – évszázadokon át maradt a püthagoreus világfelfogás ihletője. Nemcsak a városok és falvak kétkezi munkásai – férfiak és asszonyok – hallgatták új igazságokra szomjasan és szájtátva e különféle rendű-rangú prédikátorokat, hanem a félművelt újgazdagok vagy a világból kiábrándult és annak hátat fordító, kulturáltabb polgárok is.


Forrás: Falus Róbert - Az antik világ irodalmai