logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Ezüstkori latinság

Cicero és Livius, Catullus és Ovidius életműve határolja a római próza, illetve költészet „aranykorát”, azt a korszakot, amelyben a szellemi élénkség, a formateremtő tökély és nyelvi gazdagság számos műfaj alkotásait emelte klasszikus szintre. A tehetségek kibontakozását maga a kor, a történeti valóság eszmei-művelődési szükségletei alapozták meg, Augustus principátusa pedig – az ókori Róma aranykora – a harmonikus befejezettség remekeinek kedvezett.
Az ezt követő évtizedek, majd századok latin irodalma fokozatosan hanyatlik: a rabszolgatartó társadalom túljutott belső fejlődése delén, az uralkodó osztálynak mind kevesebb az ereje és igénye a szellemi és művészi újszerűségre, az alsóbb rétegek társadalmi helyzete és világszemlélete pedig még nem alkalmas önálló kultúra teremtésére.

A II. század elején – Traianus idején – éri el a birodalom földrajzilag maximális nagyságát, azután – a kisebb-nagyobb határmódosítások ellenére – fokozatosan defenzívába kényszerül, s belső szilárdságát is mind erőteljesebben rázkódtatják meg a társadalmi-gazdasági válságok és a politikai bizonytalanság. Nem csupán a politikai történelem, hanem nagyjából az irodalomtörténet szempontjai szerint is a Hadrianus-kor az új határkő. Ekkor zárul le az a korszak, amelynek az írói – ha nem is az Augustus-kori klasszikusok szintjén – még képesek újat nyújtani a műfajfejlesztésben, nyelvi-formai vonatkozásban pedig utolérik vagy megközelítik az elődök teljesítményét.
Az alkotó szellemet azonban béklyóba veri a perspektívátlan valóság: a legbátrabbak is csak tagadni képesek, és csak menekülni tudnának – ha lenne hová, a múlton, a moralizáláson vagy magánörömökön kívül. Ez az „ezüstkori latinság” irodalomtörténeti-esztétikai lényege.

A görög irodalom ösztönző hatása rohamosan csökkent. Seneca tragédiaköltészetén – amely alkotva-torzítva nyúl vissza Euripidészhez – s az i. e. I. században kialakított „milétoszi novellával” rokon novellisztikus regényen kívül, immár minden életképes műfajnak voltak latin klasszikusai. Az eposzköltők Vergiliust, a szatíraköltők Luciliust és Horatiust tekintették példaképüknek, s az újat-teremtés igyekezete közben is tudták, hogy hiú kísérlet lenne, ha megpróbálnák őket felülmúlni. (jellemző tünet, hogy Columella a mezőgazdaságról szóló prózai értekezésének egyik könyvét hexameteres formában írta meg, így szándékozván kitölteni a vergiliusi Georgica tematikai hézagát.)

Elképesztő, mennyire steril az Ovidius halálát követő négy évtized költészete: nincs egyetlen vérbeli tehetség sem, jóravaló epigon is alig néhány!…

Caesius Bassus a lírában, Titus Calpurnius Siculus a bukolikus költészetben mutatkozott tehetséges utánzónak. Az utóbbi hét eclogából álló gyűjteménye az aranykor eljövetelének vergiliusi álmát hirdeti – Nero korában és Nero személyére vonatkoztatva! –, s ovidiusi elevenséggel ötvözi egybe a műfaj theokritoszi és vergiliusi hagyományait. Tehetségét bizonyítja a ciklus záródarabjának két részlete, melyben a falujába hazatérő Corydon mesél öreg pásztortársának a fővárosi színház csodáiról.
Theokritosz „alexandriai” idilljéből a színháztémát s a kettős keretezést, Vergiliustól a párbeszéd pásztori környezetét, Ovidiustól a cirkuszi események izgatott ábrázolását veszi át Calpurnius. Legközelebb természetesen Ovidiushoz áll – szemléletben is, stílusban is. Ami azonban tőle is függetleníti, és a statiusi kisepika előfutárává teszi, az éppen a hosszú monológ tárgyi gazdagsága és élénksége.

A Nero által rendezett vérfürdő után – amely Senecát, az ő szellemében alkotó Lucanust és a vulgáris-kritikai irodalom nagyszerű tehetségét, Petroniust egyaránt öngyilkosságba kényszerítette – egy időre ismét a klasszicizáló irányzat kerekedik felül, s agonizál még évszázadokon át.

A művészet „fogyasztóinak” megoszlása fejeződik ki a képzőművészeti és irodalmi stílusok összevisszaságában. A külsőleges monumentalitás erőltetése (óriási méretű császárszobrok, oszlopok, diadalívek) és a patetikus hatás hajszolása (az ékítmények túlhalmozása, rikító színek, mesterkélt pózok, fantasztikus cirkalmak) mellett az idillikus nyugalom és derű keresése, a személyiség egyénített ábrázolása, a mítoszok és a természet hellenisztikus finomságú áhítata a magánházak díszítésében és a használati eszközök megmunkálásában – sok minden jelzi az Augustus-kori harmónia felbomlását.

Már Ovidius elégiaköltészetébe is beszüremlettek bizonyos szónokias vonások, az objektívabb ábrázolás – párbeszédek, mitikus hősök monológjai – ékítményeként, valamint személyes lángolása és fájdalma ecsetelésében. Az ékesszólás a császárkorban is az iskolai oktatás lényege maradt, az irodalomban pedig a szónokiasság lett a Senecával kezdődő irányzat általános formai jellemzője.
A szónokias-patetikus stílus – az „aranykor” irodalmi eszményével szemben – a mondatok kiszámított megtörésével, a gondolati egységet fellazító betétekkel, harsány fordulatokkal, apró részek fellengzős nyomatékával, idegesen csapongó eszközökkel kívánt hatni az olvasókra. E felületes hatásosság és mesterkélt hevület hovatovább szokvánnyá dermedt, s a valóságos ihlet és művészi teremtőerő megcsappanását leplezte.

A klasszicizáló ellenáramlat az I. század utolsó, viszonylag nyugodtabb harmadában, Quintilianus elméleti alapvetése szerint bontakozott ki. Ennek az irányzatnak a hívei – az akusztikai és érzelmi túlcsigázást s a szaggatott, szóvirágos mondatszerkesztést elutasítva – a prózában Cicero, az epikában Vergilius stílusát avatták eszménnyé. A formalista megoldások kritikája kétségtelenül jogos és helyes volt, de a klasszicisták normatív merevsége és konzervativizmusa is „csináltsággal” ellensúlyozta a tartalmi fogyatékosságokat.

Az ezüstkori irodalom harmadik legfontosabb stílusáramlata, a népies-vulgárius irányzat már Senecával egy időben tört be az irodalomba, Petronius révén. Ennek is voltak hagyományai (Plautus, Catullus, Horatius epodusai, erotikus epigrammák), mégsem e hagyományok ébresztgetése, hanem az élő köznyelv szókincsének és mondatépítésének kihívóan nyers másolása jellemezte a támadó és leleplező irodalom megannyi műfajában (Petronius regényében, Martialis epigrammáiban, Juvenalis szatíraköltészetében), egyre szélesebb körű hatással.

A színházak műsorán kizárólag mimusok (rögtönzés jellegű életképjátékok) és pantomimusok (a főszereplő táncos némajátékából és kórusból alakított, jobbára mitológiai tárgyú előadások) szerepeltek, amelyeknek ugyanolyan kevés közük volt az irodalomhoz, mint a továbbra is dívó bohóckodásoknak, s erotikus vagy szadista produkciókkal szolgálták ki a közönség alantas igényeit.

A szórakoztató szépirodalom lényegében új műfajaként vált népszerűvé a novellisztikus regény, a vándorfilozófusok pedig az előadócsarnokok csillagai közé tartoztak. A stiláris és előadói bravúrok iránti tömegérdeklődés hatása érzik a frappáns fordulatok és kis formák (például epigramma) költői kedvelésén és térhódításán is.

Az alsóbb rétegekből jövő, bizonytalan helyzetű írók érvényesülését sokban befolyásolta az anyagi függőség. Nem rendelkeztek a megjelentetéshez (kéziratmásolás, papiruszbeszerzés és -csiszolás, festékanyag, tok, üzleti hálózat) szükséges eszközökkel, tehát kénytelenek voltak áruba bocsátani műveiket. A könyvkereskedők pedig egyáltalán nem maecenasi szellemben, hanem kizárólag önnön érdekeik – anyagi hasznuk, kényesebb esetekben pedig személyes biztonságuk – szempontjai szerint vásárolták meg és terjesztették ki a kéziratokat, silány honoráriumok ellenében.

A nagyúri dilettánsok görcsös erőlködéssel ostromolták a Helikónt, még nagyobb számban, mint Horatius idején. Az Asinius Pollio által meghonosított felolvasások sok gazdag házban váltak rendszeressé, időnként pedig a császárok is rendeztek költői versenyeket, az egykori görög és szicíliai hagyományokat újítva fel.
A programot és a díjazást persze kezdettől fogva az uralkodó udvaronci szellemű istenítése határozta meg. Nero költői-énekesi szereplése és dicsőségvágya illusztrálja legborzalmasabban az efféle műkedvelést…


Forrás: Falus Róbert - Az antik világ irodalmai