logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az Imperium Romanum világa Augustus után

A polgárháborúknak véget vető új politikai rend – a principátus – hosszú időre elodázta a rabszolgatartó társadalom válságát, és megszilárdította Róma uralmát a Hispaniától Elő-Ázsiáig, Észak-Afrikától Britanniáig terjedő térségben. Hol itt, hol ott, minduntalan kiújultak ugyan a leigázott népek szabadságharcai – főképp a birodalom határmenti tartományaiban, például Galliában és Judeában –, ezeket azonban a császári légiók katonai ereje és az ármánnyal vagy ígéretekkel mindig szövetségesekre találó politika viszonylag könnyen fojtotta el.

Jelentős beruházásokkal fejlesztették tovább az itáliai úthálózatot, csapoltak le mocsarakat, korszerűsítették a kikötőket és a városi vízellátást. Új fürdők, templomok, csarnokok, vásárterek, paloták épültek a császári hatalom dicsőítésére, a gazdag polgárok házai pedig a civilizált jólét és kényelem otthonaivá váltak. Itália kereskedelme passzív maradt ugyan – az áruimport mennyisége jóval meghaladta a kiviteli cikkek értékét –, ezt azonban láthatatlanná varázsolta a nemesfémben vagy áruban odaözönlő sarcok és adók áradata.
A tartományokra kényszerített gazdálkodási megszorítások is a központi hatalom s az uralkodó osztály érdekeit és társadalmi bázisának szilárdítását segítették elő. A külső terjeszkedés egy évszázadra megtorpant, a már meghódított tartományok pacifikálása, a közigazgatás és adózási rendszer rugalmasabb módszere, az őslakosság vezető rétegeinek gazdasági megnyerése viszont a romanizálás útját egyengette, különösen a nyugati országrészekben.

A távoli vidékeken is ismerték és beszélték a latin nyelvet, s mindenütt megfigyelhetők az asszimilációs törekvések. A tartományokból is Rómába igyekeznek a becsvágyó tehetségek, ami az irodalmat is gazdagítja: Seneca, Lucanus, Columella, Martialis és Quintilianus hispaniai városok szülötte volt, Apuleius Afrikából származott.

A birodalom és a császári hatalom megszilárdításában jelentős része volt a katonaságnak és a bürokráciának. Már Claudiust is a testőrgárda kiáltotta ki princepsnek, mit sem törődve a szenátus akaratával, s ez általános gyakorlattá vált – például a Nero öngyilkossága után a hatalomért marakodó Galba–Otho–Vitellius hármas esetében, Vespasianust pedig Alexandriában választották császárnak a testőrparancsnokok, ami már Tacitus szerint is a császárság jellemző tünete. Nemcsak uralmukat, hanem sokszor halálukat is az éppen legerősebb vagy leghatározottabban fellépő katonai csoportnak köszönhették a császárok: a princepsgyilkosság valósággal hagyománnyá válik a későbbi századok számára.

Mi sem bizonyítja jobban Augustus birodalomszervező tehetségét, mint az a tény, hogy a császárság társadalmi-politikai rendje csaknem fél évezreddel élte túl őt magát. Mivel egyenes ági fiúutóda nem volt, kényszerűségből jelölte örököséül fogadott gyermekei közül Tiberiust. Claudius trónra emelése azután még világosabbá tette, hogy a császári hatalom dolgában a tényleges erőviszonyok és cselszövések, nem pedig a családi viszonylatok döntenek. Nero bukásával tűnt le a színről a Julius nemzetség.
Vespasianus személyében (69-től) a Flavius dinasztia, majd Nerva megválasztásától (96) ismét új dinasztia került a trónra, s az utód személyét egy-egy családon belül is az örökbefogadás határozhatta meg. A császárság intézménye így függetlenné vált a császár személyétől.

Már az első császárok is radikálisan megváltoztatták a szenátus – elvben még a legfelsőbb törvényhozó szerv – összetételét. A régi arisztokrata családok tagjait úgyszólván megtizedelték, s valóságos vagy koholt összeesküvési vádak alapján birtokaikat is elkobozták. Saját híveiket – akár felszabadított rabszolgáikat – ültették a helyükbe, s jutalmazták a konccal.
A hagyományos nemesség sarjai kénytelenségből igyekeztek beilleszkedni az új rendbe, titokban s mind kevesebb reménységgel ápolgatva a „köztársaság” eszméit. A szenátori rang csak társadalmi tekintélyt és némi befolyást biztosított, tényleges politikai súlyát mindinkább elveszítette. Hasonlóképpen módosult a lovagi rend összetétele és helyzete is. A gazdálkodás és kereskedelem lehetőségeinek megnövekedése ennek ellenére is a monarchia támaszává tette a nagybirtokosokat s a mind nagyobb arányú kereskedelemben érdekelt üzletembereket.

A mezőgazdaságban tovább folytatódott a földkoncentráció folyamata. A külterjes gazdálkodás vált jellemzővé: a belterjes művelés hívei (például Columella) nem tudták feltartóztatni e folyamatot. A nagybirtok földmunkásainak zöme most is a rabszolgákból került ki, azzal a különbséggel, hogy a vásárolt szolgák aránya az „otthon” születettekéhez képest fokozatosan visszaesett.
Már az I. századtól kezdve erősödik azonban a tapasztalat, hogy a rabszolgák rosszul, sokszor uraik érdekei ellenére végzik munkájukat, s ezen semmiféle rendszabállyal vagy megfélemlítéssel nem lehet segíteni. A rabszolgák és más elnyomottak meg-megismétlődő lázongásai is siettették az új megoldások keresését.
A nagybirtokosok rákényszerültek, hogy bármily csekély mértékben, de érdekeltté tegyék szolgáikat a gazdálkodásban, s bérleménybe adják földjeik egy-egy tagját valamely közeli emberüknek, pénz- vagy terménybeli szolgáltatás ellenében. Ez a lassan kialakuló gazdálkodási rendszer – a colonatus – vezetett el századok múlva a feudális rétegeződéshez.

A vagyon, a hatalomban való részesülés, a közigazgatásban betöltött szerep határozta meg kinek-kinek a társadalmi helyzetét. Az újgazdagok – olykor felszabadított rabszolgák – és császári kegyencek növekvő befolyásra tettek szert, s az egykori nagyurak tömeges bukását (például Domitianus terroruralma idején) új karrierek magasba ívelése kísérte.

A kisbirtokosok száma megfogyatkozott, s vagy bérmunkásként éltek falun, vagy zsoldosként, ipari munkásként, távoli tájak telepeseként, városi proletárként próbáltak boldogulni. A városok proletártömegeinek életmódja és helyzete nem sokat változott; tízezrek éltek abból, hogy valamely kisebb-nagyobb úr clienseiként láttak el szolgai, futári, kortesi munkákat, vagy pedig alkalmi kenyérkereset után futkostak.
A legtöbb császár – már csak a tömegek fékentartása érdekében is – szorgalmazta az ingyenjuttatások rendszerét; az élelmiszer- és pénzosztogatáson kívül gladiátorjátékokkal, lóversenyekkel, káprázatos ünnepségekkel elégítették ki a megélhetési és szórakozási igényeket, elsősorban Rómában. Vidéken a helyi előkelőségek utánozták a nagyúri gesztusokat, persze a maguk lehetőségei szerint.

Az öntudatos és aktív állampolgár helyett a jó alattvaló, az ügyes pénzember, a derék hivatalnok típusa jellemezte e kor civis Romanusát, aki legfeljebb az önigazgatási szervek vagy szakmai képviseletek vezetőinek megválasztásában áldozhatott közéleti szereplésvágyának. A törvényhozás végképp az udvar hatáskörébe csúszott át, a birodalom védelméről és a belső rendről pedig a zsoldosok gondoskodtak.
A teljes jogú polgárok százezredrészének sem volt érdemi beleszólási joga Róma – vagyis a római birodalom – ügyeinek intézésébe, természetes hát, hogy az erre vonatkozó igény is rohamosan sorvadt. A köznép figyelme személyes nyugalmának megóvására és a hasznot hajtó gazdálkodásra, kereskedésre szűkült. A művészetek és az irodalom ápolásával csupán egy vékony réteg törődött, akárcsak az emberiség vagy a haza gondjaival.

Jól jellemzi a tömegkultúra irányát a császárkor színházi élete. Egy-egy felkapott pantomimművész a legdicsőbb férfiakkal – kocsihajtókkal, gladiátorokkal, udvari kegyencekkel – mérkőzhetett a hírnévben, az előadások tartalma azonban erotikus és véres izgalmakra zsugorodott. Épp ezekben az évszázadokban – népszerűsége delén – távolodott a pantomim legmesszebbre az irodalomtól s egyáltalán a művészettől.

Az irodalom társadalmi öntudata, főképpen pedig a kritikai látásmód csak hosszú tetszhalál után éled majd újjá – Petronius, Martialis, Tacitus, Juvenalis, majd Lukianosz munkásságában. Az Augustus-kor elesettjeinek talán utolsó költői jajkiáltása a Dirae (Átkok) című, feltehetően ál-vergiliusi ecloga. A közvetlenül következő időkben egyedül Phaedrus meséi szólaltatják meg a plebejusi társadalomkritikát, érthető óvatossággal.

Forrás: Falus Róbert - Az antik világ irodalmai