logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A provinciák irodalma

A római birodalom nemcsak gazdasági-társadalmi vonatkozásban kovácsolódik ekkoriban lényegileg egységes állammá, amelynek belső stabilitását a központi hatalom hadserege, hivatali és pénzügyi apparátusa őrzi – természetszerűleg folytatódik a kultúráknak az a közeledése és összeolvadása (a „második szinkretizmus”), amely tendenciaként már az i. e. II. századtól feltűnt. Róma a kulturális életnek is központja, a birodalmi-társadalmi status quót elfogadó vagy helyeslő írók a nem latin nyelvterületeken is az uralkodó osztály életérzéseinek megfelelő műveket publikálnak.

A provinciák, noha az állami beruházások és adózási kötelességek szempontjából lényegesen hátrányosabb helyzetben maradtak, kevésbé és közvetve sínylették meg azokat a politikai klikkharcokat, amelyek Róma vezető köreiben újra meg újra fellángoltak. A császárok pacifikálási törekvéseinek, hagyományaiknak és – aligha mellékesen – a gazdag polgárok sznobságának köszönhették békés virágzásukat a leghíresebb görög városállamok, főképpen Athén, a már i. e. 27-ben alakított Achaia provincia fővárosaként funkcionáló Korinthosz, azután Delphoi, Pergamon, Olümpia, Epidaurosz.

Polübiosz és Panaitiosz óta a görög írók és bölcselők is Róma bűvöletében dolgoztak. A stíluselméleti viták csakúgy azonos kérdések körül zajlottak mindkét nyelven, mint ahogy az epigrammák, novellák, regények, szónoklatok, történeti, bölcseleti vagy vallási iratok tartalmában sincs nyelvi okokból fakadó különbség, vagy ahogy a retorika új leleményeit is egyazon irányban hasznosítják latinok és görögök.
A görög klasszikusok ismerete éppúgy hozzátartozott az általános műveltséghez, mint a latinoké. Nero, majd Hadrianus és közvetlen utódai idején különösen erős a filhellenizmus, amit szinte jelképesen viszonoznak az egykorú görög történetírók (Plutarkhosz, Appianosz, Cassius Dio) a római múlt iránti tisztelet és érdeklődés serkentésével. Ennek a szellemi összeolvadásnak a jegye, hogy Epiktétosz a fővárosban is görögül hirdeti sztoikus tanait, vagy hogy Suetonius, Apuleius és sokan mások mindkét nyelven írnak. Phaedrus és Babriosz verses meséit, az afrikai születésű Apuleius latin Virágoskertjét s a praenestei származású, de görögül író Ailianosz Tarka történeteit, Gellius, illetve Athénaiosz és Diogenész Laertiosz művelődéstörténeti kompilációit tartalmi és megformálási jegyek is rokonítják. Mindennél jellemzőbb azonban Marcus Aureliusnak – a római birodalom védelmében barbár zsoldosokat vezérlő császárnak – ugyancsak görög nyelvű filozófiai munkássága.

Egy-egy időszakban – például a Flaviusok uralkodása alatt – Hellasz és általában a tartományok rovására érvényesül ugyan az adópolitika és az igazságszolgáltatás, s egy-egy latin író munkásságában is felbukkan a római gőg, amely minden bűn és baj forrását az idegenek – görögök, zsidók, egyiptomiak – befolyásának tulajdonítja, magukban a görög írókban azonban fellazulnak a szervilizmus görcsei.
Plutarkhosznak a görög és római múlt hőseit párhuzamosító koncepciójában nemcsak a szellemi egyenrangúság szubjektív vágya és tudata fejeződik ki, hanem a történeti és művelődési egységesülés objektív ténye is; igaz persze, hogy az egykorú Tacitus szemléletétől és módszerétől óriási távolság választja el, de aligha nagyobb, mint például Suetoniust.

A provinciák „bennszülöttei” azonban még most sem egyenrangú polgárai, hanem alattvalói a birodalomnak – a polgárjogot csak a kiválasztott kevesek kapják meg, rendkívüli érdemeik elismeréséül. Ezért érződik a korabeli görög irodalomban nemcsak a hasonulás és kiemelkedés, hanem a kulturális kompenzáció vágya is: egyetlen görög írónak sem jutna eszébe, hogy kritikusan elemezze és ábrázolja a közelmúlt vagy a jelen politikai történetét, vagy hogy a moralizáláson túllépve kutassa a társadalmi bajok mélyebb okait, ehelyett inkább a régi dicsőséget vagy a forma tökélyét csillogtatja. Csak a következő századokban – a római polgárjog fokozatos kiterjesztésével párhuzamosan – válik majd teljessé az asszimiláció, amikor a görög bölcselők és történetírók fennen hangoztatják rómaiságukat, s amikor a graikosz (latinul: graecus) jelzővel a maradi, műveletlen, még később a pogány görögöket illetik.

Plutarkhosz múltszemlélete sem általános. A reálisabb látású görög írók jól érzékelik a romantikus büszkélkedés poros és önáltató időszerűtlenségét. A századvég és a századforduló híres vándorszónoka, Dión mondja egyik beszédében, rhodoszi hallgatói előtt:

„Őseiteknek számos lehetőségük volt arra, hogy bebizonyítsák erényüket – a másokon való uralkodásban, az elnyomottak támogatásában, szövetségesek szerzésében, városok alapításában, az ellenségen aratott győzelmekben. Ti már régen elvesztettétek ezeket a lehetőségeket. Nem maradt a számotokra más, mint az önmagatok fölötti uralkodás, a díjak meg ilyen-olyan tisztségek megfontolt kiosztása, a tanácsi meg a bírósági ülésezés, az istenek kultusza s az ünnepi szertartások ápolása…”

A következő nemzedékhez tartozó Lukianosz dühösebben fogalmaz: keményen megrója azokat a görögöket, akik csip-csup ügyekben is a helytartók kegyét keresik és alázatos vagy mézesmázos nyüzsgéssel bizonygatják feddhetetlenségüket. A szofisták frázispuffogtatását is – egyebek között ezért – bélyegzi meg gyilkos gúnnyal:

„Persze, Marathónnak meg a hős Künageriosznak mindig szerepelnie kell, ezeket egy szónoklat sem nélkülözheti. Úgy ügyeskedj beszéd közben, hogy varázsold oda a hajók átkelését az Athószon, meg hogy miképp keltek át száraz lábbal a Hellész pontoszon. Felhőzzék el a napot a perzsák nyilai, eredjen futásnak Xerxész, könnyezzék meg hallgatóid Leónidaszt, képzeljék maguk elé Othrüadész sírfeliratát! Nosza, elő Szalamisszal, Artemiszionnal, Plataiával – minél többször, minél sűrűbben!…” (A szónoklattan tanítómestere, 18. fej.)

Az I. századi zsidóság helyzete sokkal tragikusabb. Vespasianus és Titus véres hadjáratokat indít Judea ellen, végül megostromolják, beveszik és lerombolják Jeruzsálemet, s a zsidók tömegei kényszerülnek a menekülésre.
Az Egyiptomban élő – különösen Alexandriában nagy létszámú – zsidóság alattvalói helyzete már több évszázada rögződött, s ez a történeti különbség a kultúrában is kifejeződött, a hellenizálódás méreteitől s mélységétől függően. Az aktuálpolitikai helyzet sem azonos – más pozícióból keresheti Róma kegyeit az alexandriai Philón, mint Josephus Flavius. A szellemi asszimilációt nem erőltették Róma urai, megelégedtek a katonai, politikai és gazdasági elnyomással.

Akkor változik majd meg a helyzet, amikor a kereszténység elterjedését már nem lehet terrorral megakadályozni, s a régi világ kultúrája szellemi harcok megvívására is rákényszerül.


Forrás: Falus Róbert - Az antik világ irodalmai