logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Abonoteichosi Sándor

Lucianus őszinteségét kétségbe vonhatjuk Peregrinusra vonatkozólag; azonban nála azok a rikító színek, a melyekkel abonoteichosi Sándorban a vallásos szédelgő jellemképét rajzolja meg, általában megfelelnek a valóságnak. Mi sem mutatja az antik vallásnak a hóbortban és a papi csalásban való feloszlását annyira, mint a második évszázad ezen Caghostrójának az élettörténete. Lucianus, ennek a Voltairje, elég szerencsés volt, hogy ezzel a kalandorral is személyes ütközésbe juthatott. Arcátlan üzelmeinek a közelből lévén tanúja, a vallási őrjöngés e bohózatának a szereplőit megfigyelhette s így kimutathatta, hogy a vak hit áradata minő hatalommá nőhet, ha az együgyű tömeg fogékonysága a papi ravaszságnak kezére játszik.
Ennek a divina comediának a hőse a paphlagoniai Abonoteichosból származó görög származású Sándor volt, egy fejedelmi megjelenésű szép férfiú, az értelemnek és okosságnak bő adományával megáldva. Tanulmányait a tömeg bárgyúságának roppant területén, azok közé a nekromantok (halott-idézők) közé tartozó embernél szerezte, a kik homályos, de jól jövedelmező mesterségüket az orvosi tudomány cégére alatt űzték. Mesterének halála után Sándor egy bizánci írástudóval lépett összeköttetésbe. Ezeket a világban szerte kóborló fickókat a véletlen vezette arra a gondolatra, hogy mint csodatevők, ha nem is mint vallás-alapítók nagy stílusban lépjenek fel s egy roppant jóslat-gyár révén meggazdagodjanak. Chalcedonba egy kígyóval állítottak be, a melyet a macedóniai Pellában szereztek s céljaikra begyakoroltak.

Az Apollo-templomban elástak két érctáblát, a melyekre az volt írva, hogy az isteni Asklepios atyjával, Apollóval Pontusba jő s Abonoteichosban fog letelepedni. E táblák feltalálása megtette a remélt zajos hatást és előkészítette a Sándor fogadtatását szülő-városa részéről, a melyet arra szemelt ki, hogy boldogítsa, mivel Aeskulap kilátásba helyezett megjelenésének a hüére a városi tanács elhatározta, hogy az istennek templomot emel. A szédelgő ezzel csúffá tette azt a példabeszédet, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában", mert jól ismerte a maga fészkét. Miután először a babonás Macedóniában űzte a játékait, tervének, a mint Lucianus mondja, nem találhatott megfelelőbb színteret, mint Paphlagonia egyik városát, „a hol az együgyű népség minden jövendő-mondót a rostájával, ha flótás és cimbalmos kíséretében jő, az ég küldötte gyanánt fogad és csodál".
Míg társa hátra maradt Macedóniában, a hol nemsokára meg is halt, Sándor bevonult szülő városába. Megjelenésekor bíborköntöst és fehér köpönyeget viselt; hosszan lelogó fürtöket, jobbjában görbe kardot, a milyennel Perseust szokás ábrázolni; mert váltig azt erősítgette, hogy ettől a hőstől származik. Isteni eredetét a következő versekben hirdette:

Ez nézd, itt Perseus-ivadék s kedvence Apollnak. Sándor, a ki egyenest Podalirius isteni sarja.

A szemfényvesztő mindenekelőtt bűvészi mutatványokkal készítette elő földiéit a nagy eseményre úgy, hogy oly szerepben mutogatta magát, mintha istentől volna megszállva. Ebben az időben épen a templom építésén dolgoztak Abonoteichosban; tehát az alapzat egyik árkában egy tojást ásott el, a melybe előbb egy parányi kígyót rejtett. Más napra virradóra, csoda módra feldíszítve, a lelkesültségtől mintegy őrjöngve, megjelent a piacon. Rászökken egy oltárra, s mialatt a népségtérdre borulva imát rebeg, közhírré teszi, hogy Aeskulap közeledőben van. Jóslatát clialdeai és héber szólásformák a kellő magusi színbe burkolták. Erre berohant a gödörbe; rágyújtott egy Apollóhoz és Aeskulaphoz intézett hymnusra s az isten kegyes megjelenéséért rimánkodott. Egy csészével kimerítette a tojást, aztán széttörte, s a paphlagonok a kis kígyó képében megjelenő isten láttára örömrivalgásban törtek ki. Erre Abonoteichost csak-hamar elárasztották a kíváncsiak és csodára lesők rajai, a kik a közelből és távolból oda özönlöttek. Ez a színjáték különben úgy hasonlított egy másikhoz, mint egyik tojás a másikhoz, nevezetesen ahhoz, a mely egy nagy országnak hirtelen hírre kapott helyén napjainkban egész nyilvánosan játszódott le, azzal a különbséggel, hogy a paphlagoniai Abonoteichosban Asklepios, itt pedig Szűz Mária jelent meg.

Néhány nap múlva a prófétát pamlagon gubbaszkodva egy házikóban lehetett találni. Köréje tekergődzött a kígyó, a mely ekkorra már megnőtt, az t. i., a melyet Bellából hozott magával s betanított. Feje emberi főt mutatott, száját nyitogatta s fekete nyelvét öltögette. A szoba elhomályosítása, a nép tolongása s lázas izgatottsága megtették a kívánt hatást.
E közben valóságos búcsújárások özönlöttek Abonoteichosba Bithyniából, Galatiából és Thraciából. Művészek rézből és ezüstből, agyag és márványból formálták meg az új istent és temérdek sokat adtak el ezekből a jelképekből, mint ez manapság búcsújáró-helyeken a szent alakokkal történik. Sándor ennek az istennek Glykon nevet adott:

Glykon vagyok én, Zeus unokája, az emberiségnek fénye.

Lehet-e csodálkoznunk azon, hogy ennek a bűvésznek tényleg sikerült istene számára kultuszt teremteni? Az asszony-nép mind az ő részén állt; ő valósággal szép férfi volt. Lucianus kétségkívül csak tényeket sorol elő, midőn arról értesít, hogy nem egy nő dicsekedett azzal, hogy Sándortól teherbe esett, s hogy ezt az állítást még a boldog férjek is megerősítették. Az Asklepios templomában tehát valóságos jós-helyi szolgálatot rendeztek be. Kérdésekkel ostromolták a próféta jóshelyét, a melyeket egy lepecsételt táblára jegyeztek s a melyeket a bűvész oly ügyesen fel tudott bontani, hogy nem vette észre senki.
Mértékes versekben adta válaszait, mert a csalásnak meg kellett adni a tetszetős bélyeget. Elképzelhető, hogy Sándornak bő alkalma nyílt, mint valami gyóntatónak, azoknak a kedélyét hatalmába keríteni, a kik tanácsért hozzá fordultak, és sok olyat, a kik arra a meggondatlanságra vetemedtek, hogy veszélyes politikai érzelmeiket előtte feltárják, hallgatagságától függővé tenni. E mellett elég okos volt lekenyerezni más, akkoriban látogatott jós-helyeknek, így a klarosi, didymosi és amphilochosi Apollo-templomoknak a papságát azzal, hogy a kérdezősködőt gyakran azokhoz a prófétai forrásokhoz utasította s felelet helyett így szólt:

„Csak Klarosba eredj s halld meg, mit mond az atyám ott“.

Lucianus a csaló ravaszságának jellemzésére néhány példát említ, hogy ez miképpen készítette jóslatait. Azok a fényes sikerek azonban, a melyeket elért, végre annyira merésszé tették, hogy elhanyagolta a dolgát, s elmés emberekkel, a kik bele láttak a kártyáiba, rá hagyták magát szedetni. „Én egy pergamen lapon, mondja Lucianus, azt kérdeztem tőle, hogy vájjon kopasz volt-e Nagy Sándor? S mivel a lapot úgy zártam le, hogy gyanú támasztása nélkül nem volt könnyen felbontható, álom-jóslatot adott rá, a mely így szólt: „Sabardalachis Malach Attis más volt”. Egy másik alkalommal két különböző lapon azt kérdeztem tőle: hol született Homerus? Az egyikre, mivel szolgám besúgta neki, hogy csípőfájdalmak enyhítéséről van szó, ezt írta:

„Kytmis balzsama és még Létó harmata lesz jól"

A másikra, a melyről a szolga azt állította, hogy tudni szeretném, vájjon tengeren menjek-e Itáliába, vagy szárazon, a következő feleletet adta, a melynek semmi köze Homerushoz:

„Tengeri út félős, csak a száraz biztos egészen"

Ezek a baklövések azonban nem akadályozták meg azt, hogy a Sándor jóslatai közelben és távolban híresekké ne legyenek. Még Severianus, Cappadocia helytartója is, a midőn II. Vologeses, a parthusok királya ellen harcba indult, szintén szerzett tőle jósigét, a mely azonban reá nézve rosszul ütött ki. Ez a Marcus Aurelius uralkodása kezdetén történt. A próféta, hogy hírnevének propagandát csináljon, ügynökeivel bejáratta a birodalom minden tartományát.
Még Itáliában is szilárdul megvetette a lábát, a hol, a min nem is lehetett megütközni, követőkre és hívőkre talált még az arisztokrácia legmagasabb köreiben, sőt még a császár udvarában is. Egyik legelőkelőbb rómait, Rutilianust, azzal kötelezte le, hogy a maga saját leányát, a kit neki állítólag Selene szült, Asklepios határozott parancsára nőül adta hozzá. Rutilianus még a császárt is rábeszélte arra, hogy két oroszlánt dobasson a Dunába, mivel Sándor ezt az áldozatot szükségesnek tartotta, hogy a rómaiak győzelme a markomana cédulákat párnája alá tette, s az isten álomban tette kijelentéseit.

nők felett biztosítva legyen. Az áldozat azonban mit sem használt, mert a császári seregek rettentő vereséget szenvedtek. Nagy ügyességgel használta fel az álpróféta a kedélyek izgatottságát, a midőn ez a háború s aztán a 167. évben a dögvész sok tartomány lakosságát megtizedelte. Vándorló ügynökei mindenütt földrengéssel és ragadós nyavalyával rémítgették a népet; ellenök óvó szerekül a Sándor talizmánjait kínálgatták. A pestis dühöngése alatt, amint Lucianus állítja, majdnem minden kapu felett lehetett olvasni azt a dőre verset, a melyet minden tartományba szétküldözött, s a mely így szólt:

„Hagyd hosszúra hajad s Phoebus megment a veszélytől"

Úgy látszik, hogy a próféta jóslat-gyárában az ámítóknak egész részvénytársaságát foglalkoztatta. S mindezek a segédek, templomszolgák, lajstromozók, jóslatgyártók, pecsét-tartók és azoknak a kérdéseknek a tolmácsai, a melyeket különböző nyelveken hozzá intéztek, mindannyian bőséges jövedelemben részesültek. Hogy a tömeget színjátékokkal is magához édesgesse, egy, három ünnepnapra terjedő misztikus ünnepélyt is rendezett fáklyásmenetekkel és minden elképzelhető papi pompával. Ezeken drámai némajátékokat is adtak elő, a melyekben Latona lebetegedését. Asklepios és Glykon isten születését terjesztették elő.

Harminc álló esztendeig fenn tudta magát tartani ez az arcátlan komédia, a nélkül, hogy rendezője a börtönben végezte volna életét. Mert az értelmesebbeknek, akik kezdtek már a színfalak mögé kerülni, nem volt hatalmuk arra, hogy a szemfényvesztőt lerántsák, mert a nép hitében már erős gyökeret vert. Különösen a felvilágosult epikureusok és keresztyének voltak azok, a kik neki félelmet okoztak. Bárhol mutatkoztak is, arra ingerelte a tömeget, hogy kövezze meg őket. Lucianus is meglakolt volna vakmerőségéért, ha a véletlen meg nem menti. De a mit erről beszél, az bizony regényes színezettel bír.
Midőn meghallotta a próféta azt, hogy megérkezett, magához kérette. Lucianus megjelent, de egy pár katona kíséretében, a kiket Cappadocia helytartója a tengerig fedezetül adott melléje. Már régóta el volt keseredve Sándor amiatt, hogy a sophista elég vakmerő volt Rutilianust házasságáról lebeszélni; azért el akarta ezt veszteni; de mindamellett barátságosan fogadta, s bizalmas beszélgetésben ennek a figyelmét a saját előnyeire tudta irányítani.

Lucianus itt, lehet, hogy regényes utógondolattal, elismeri a maga világfias gyengeségét. Az intést hasznára fordította s ellenségétől nyíltan, mint jó barátjától vált meg, a ki, hogy Amastrisba vitorlázhasson, neki hajót is bocsátott a rendelkezésére; de a kormányosnak titokban meghagyta, hogy az utazót dobja a tengerbe. A hajósok azonban Aegialinál kitették a partra, a honnan őt arra evező bosporusiak aztán elvitték Amastrisba. Hogy mi igaz ebben az elbeszélésben, azt egyedül Lucianus tudhatja. Elbeszéli aztán, hogy hasztalan volt minden igyekezete arra nézve, hogy a csalóval büntetését elvétesse. „Avitus, Bithynia és Pontus helytartója, maga hiúsította meg tervemet; kérve kért, hogy álljak el tőle, mivel Sándor, még ha álarcát lerántanák is, Rutilianussal való összeköttetésénél fogva különben sem volna megbüntetve soha. Ebbe tehát bele kellett nyugodnom, mert őrültség lett volna ily elfogult bíró előtt panaszt emelni“.

Sándor tehát bántatlanúl maradt. Csalási rendszere hatalommá, sőt több, elismert vallássá nőtte ki magát, A császárnál kivitte még azt is, hogy Abonoteichos neve lonopolissal legyen felcserélve, s ez a város Ynebolu néven máig is fennáll. Az álpróféta minden isteni méltósága birtokában halt meg. Társai hajba kaptak egymással azon, hogy ki örökölje a prófétaságot, Rutilianus azonban nem döntött egyiknek a javára sem. De azért a Glykon jóshelye a bűvész halála után is fenntartotta magát még sokáig, s alapítóját szobrokkal, érmekkel feliratokkal, sőt valóságos isteni tisztelettel is dicsőítették. Ionopolisban Glykon tisztelete még a harmadik évszázad közepén is fennállott.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza