logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A görög sophistika

Favorinus. Miletusi Dionysius. Polemon. Herodes Atticus és más sophisták.




A második évszázadbeli sophistika a hellen szellemnek figyelemre méltó felpezsdülését mutatja. Sok ingadozás után egészen a Justinianus koráig fennmaradt, és az új-platonismus, a platói eszme-világ újjászületésének a terméke, a keresztyénséggel való visszavonásában oldala mellett maradt s vele együtt ki is múlt.
A római nemzeti szellemnek a költők és próza-írók aranykorszaka utáni kimerülésével a görögök tényleg hézagot pótoltak a világ-irodalomban; mert a birodalomnak folyton folyvást a görög és latin genius között ingadozó serpenyője ismét javukra billent. A görög rokonszenvek a császári udvarnál Claudius és Nero óta magas fokra emelkedtek. Még egy Domitianus is lelkesült mindenért, a mi görög. Ö volt az, a ki a capitoliumi versenyeket az olympiai játékok mintájára rendezte s maga ült görög ruházatban és arany koszorúval a fején az elnöki székben. Nerva uralkodása alatt azután Dió Chrysostomus, Dio Cassius történetírónak a nagyatyja, már a görög szónoklat újra ébredését hirdette. Győzelmét a görög-barát Hadrianus döntötte el.
A sophistika új korszakát köszönheti neki. S a régi irodalommal való foglalkozás folytán a görög szónoki művészet másodvirágzása következett be. S ez, ha a rendkívüli tárgyakban és eszmékben szegény korszak minden hiábavalóságának alá volt is vetve, a forma és előadásmód mesteri kezelésével mégis oly szellemes választékosságra tett szert, a mellyel elbűvölte az akkori világot. Nekünk manapság hétköznapias színben tűnhetik fel a hellen múlt történelmi eseményeinek és a mitológiai dolgoknak ilyetén szavalgatása, de a sophistáskodó irodalom mindenha tükre lesz a római birodalom világpolgárias műveltségének, a melyben a nemzetek szellemi tulajdonságainak a határai meg voltak semmisítve. Annyira jelentősnek tartották már a saját korában is, hogy Philostratusban történetírójára is talált.

Mivel a görög sophista-iskola volt a latin rhetorika példányképe, erre vonatkozólag is ugyanaz áll, a mit amarról mondottunk. Mert ennek is Pisistratus, Solon és Perikies, Fülöp és Demosthenes, Homerus és a többi görög költők, de mindenek felett az attikai szónokok szolgáltatták az anyagot. A fődolog az előadásnak drámai tökéletességig vitt kiképezése volt, s a legnagyobb, a mire ezek a görög szónokok képesek voltak, a szellemes pillanatnyi rögtönzés volt. Ezért kutatták szorgalmatosán nemcsak a régieket, hanem a természetet is. Herodes Atticus, mondja Philostratus, abbeli művészetét, hogy a szíveket megindítsa, nem csak a tragédiaíróktól. hanem a természettől is tanulta.
A bizánci Marcus a sophistika sokoldalúságát a szivárvány színeihez hasonlította, s ennek a nehéz voltát Philostratus nem tudta jobban jellemezni, mint azzal, hogy Polemonnak élete 56. évében bekövetkezett halálához azt a megjegyzést fűzte, hogy más tudományszakot űzőknél ebben a korban már az öregség kezdődik, de a sophista akkor még csak ifjú, mert minél tovább él, annál nagyobb tökéletességre tesz szert.

Nem lehet rossz néven venni a sophistáknak azt, hogy a szónoklatot, mint az emberi szellem legszebb virágát dicsőítették, mert hiszen ők ennek a gyümölcseiből éltek; de a müveit világ jó része is minden szellemi tökélesség netovábbjának tekintette. S ha már egy római szónok is képes volt hallgatóságát magával ragadni, mily lelkesedést kelthetett egy görög a görögök között, valahányszor csak nyelvének a zenéjét hallatta, a mely még mindig világnyelv volt s maga Róma felett is uralkodott.
Az a mesteri ügyesség, hogy valaki a beszédből műremeket alkosson, egész tökéletességében bizonyára csak a görögöknél volt meg, a mint hogy azt élvezni is csak ők voltak képesek. Az ő finom hallásuk kellett ahhoz, hogy a szótagok időmértékét zeneileg fogják fel, mint a lant és fuvola hangjait. Polemon hosszabb körmondatok után mosolyogni szokott, ezzel akarván megmutatni, hogy mily kevéssé erőlteti meg őt az ilyesmi. Mesterkéltség volt ezeknél minden; de így is művészet számba ment.

A sophistika csodálása annyira magával ragadta az egész világot, hogy ennek a birtoklását többre becsülték a legnagyobb kitüntetéseknél is. Sőt a sophista nevet és azt az élvezetet, hogy szavalatokat tarthassanak, még drága pénzen is megvásárolták. Philostratns említést tesz egy gazdag fiatal emberről, a ki tányérnyalóival szónok gyanánt ünnepeltette magát és adósaival a kamatot előadásainak látogatásával egyenlíttette ki. Polemon is vett fel pénzt tőle kölcsön, azonban csupa megvetésből csak nagy ritkán ment el meghallgatni, s midőn a fiatal szónok őt bepereléssel fenyegette, elhatározta, hogy ezt kívánsága teljesítésével kiengeszteli, de üres fecsegéseit nem bírta végig hallgatni s így kiáltott fel: „Varus, hozd csak inkább keresetleveledet!“

A sophisták rendelkeztek oly emberekkel hallgatóik között, a kik beszédjüket tetszésnyilvánításokkal kisérték, s Aristides Marcus Aureliustól, a ki őt hallani óhajtotta, határozottan megkívánta, hogy engedje meg azt, hogy barátai tapsolhassanak neki. A beszéd művészei vándorszínészekként jártak vendég-szerepelni ide s oda. Ha volt már hírük, akkor fellépésüket a városok valósággal megünnepelték. Nem ritkán polgárjogot adományoztak, szobrokat állítottak nekik, befolyást engedtek legfontosabb ügyeikre s követekül is alkalmazták a császárhoz. így nyerte meg Marcus rhetor, mint a bizánciak küldötte, a Hadrianus kegyét.
Smyrna és Pergamum egyenesen a sophistáknak köszönhették újabb fényüket. A sophisták hír után való vágya és hiúsága elég táplálékot talált az akkoriak, különösen a hellen világnak a színészies iránt való érzékében és tettekben, eseményekben való szegénységében, a melyek folytán ez emlék-oszlopokat szokott állítani még a középszerűségnek is, sőt mindennek, a mi szemkápráztató, észbontó és kérkedő volt. A beszéd művészeinek a hatalma azonban épen a görögöknél magyarázható a hazaszeretetből is. Mert azok nekik a görög név dicsőségét, az ősök tetteit s irodalmuk kincseit idézték újra emlékezetűkbe, s egyszersmind annak a látszatát is idézték elő, mintha az antik irodalom új termékek által felfedeznék tovább. S ha túlzásnak tűnik is fel az, a mit Philostratus Apolloniusnak Vespasiánra gyakorolt befolyásáról mond, azt a tényt nem dönti meg semmi, hogy a sophistikát a római császárok is elismerték hatalom gyanánt.
Hódolatukat nem tagadhatták meg tőle, mert az a kellenek szellemi életét tükrözte vissza, a mellyel maguknak is szerződésre kellett lépniük, ha csak meg akartak állni koruk színvonalán. Mert nekik mindig azon sarkallott a dolog, hogy a keleten a görögök is Nagy Sándor utódaiként ismerjék el őket. A sophisták olympiai harsonáikkal nagyban is hirdették az ő dicsőségüket. Még egy Plinius sem magasztalta Róma világra szóló dicsőségét oly lelkesültséggel, mint a görög szónokok az Antoninusok korában?

A sophistika főfészkei Smyrna és Athén, Ephesus és Pergamum, azután Antiochia, Berytus és más phoenicia! városok voltak. A bithyniai Prusából származott ennek az új iskolának a feje, Dió Chrysostomus, a ki az első évszázad közepe táján született s még Traianus alatt fénykorát élte. A sophistika tetőpontját az Antoninusok alatt érte el. Hozzájok lehet számítani magát Hadrianust is, kinek a beszédjeit és értekezéseit összegyűjtötték. Ezek olvasókra, sőt Photiusban mérsékelt dicsőítőre is találtak. Belőlük azonban nem maradt fenn semmi.
Különös figyelemre méltó az, hogy e kor egyik leghírnevesebb görög sophistája galliai volt, névszerint Favorinus, Arelateből. Philostratus legalább a sophisták közé sorozza őt s tanítványa, Gellius mindig csak ilyennek említi, noha tulajdonképen a Plato követője volt. S ha ez mesterét nem a szeretet elfogultságával nézte, akkor Favorinus nagy tapasztalattal s józan ítélő tehetséggel bíró férfiú volt. Philostratus állítása szerint ennuch lett volna, szakáll nélkül, kappan hanggal s a mellett oly asszonyok után bolonduló, hogy egy consularis házasságtörésért perelte be. Görög műveltsége Hadrianusban különös rokon érzést gerjeszthetett iránta, mert Spartianus a császár udvari tudósainak karában őt az elsők között említi. Hogy kifogástalan udvaronc volt, azt a következő adoma is mutatja. Hadrianus egy ízben valamely tudományos kérdésben helyre igazította őt. Favorinus nyomban engedett, s midőn barátai e miatt csipkedni kezdők, így felelt: „Mi gondotok ti nektek azzal, ha nekem az a hitem, hogy a ki harminc legio felett parancsnokol, egyszersmind a legokosabb ember is a világon?“

Alig lehet több mesénél az, hogy a Favorinus dicsősége a Hadrianus féltékenységét annyira felgerjesztette, hogy ellenfeleinek ellentételével igyekezett helyéből kiszorítani. Azonban úgy látszik, hogy tényleg elvesztette a Hadrianus kegyét, de a nélkül, hogy ennek folytán tönkre ment volna. De sőt három következő dolgot jegyezhetett fel élete legnagyobb nevezetességei gyanánt: hogy gallus létére hellenista volt, hogy eunuch létére házasságtöréssel vádolták és végül, hogy bár ellenfele a császár volt, mégis életben maradt.
Az athéniek épen abban a hitben, hogy Hadrianus Favorinusnak engesztelhetetlen ellensége, a neki emelt emlék-zobrot is ledöntötték. de a mi felett ő szintén meg tudott vigasztalódni. Bár tudományos törekvései a császáréval összhangzottak, mindamellett ennek sem az ósdiaskodó irodalom iránt való előszeretetét, sem pedig misztikus irányát nem helyeselte. Igazolja ezt az a beszéde, a melyet Rómában a csillag-jósok ellen tartott. Ez felbosszantotta a császárt, a ki a Favorinus merészsége által különben is sértve érezte magát. De ha még oly nevetséges volt is ezeknek a sophistáknak a hiúsága, az az egy tagadhatatlan, hogy ők, ép úgy, mint a cvnikusok. a szellem egyenlő rangúságát meg tudták védelmezni a trón előtt is.

Polemonnal Favorinus vitába elegyedett. Ephesus mellette, Smyrna ellenfele mellett foglalt állást. Az irodalmi viszálykodások lángja akkor sem lobogott csekélyebb hévvel, mint a scholastikus középkorban, és a Poggio és Valla idejében, a midőn az ókor irodalmi működésének utánzása volt divatban. Philostratus ebből a vitából azt következtette, hogy Favorinus sophista volt, mert féltékenykedés csak hasonló foglalkozási körben szokott előfordulni. Jobban összefért tanítványával, Herodes Atticussal, a kinek örökségül hagyta könyveit, római házát és indiai fekete rabszolgáját. Baráti viszonyban állt Plutarchus-szal is, a ki a hideg okáról irt értekezését neki ajánlotta, s a hírneves Dió Chrysostomust mestere gyanánt tisztelte.
Favorinus irodalmi működése nagy termékenységről tesz tanúbizonyságot. A saját kora egyik legegyetemesebb tehetsége volt, s ebben Plutarchushoz hasonló. Iratai közül azonban csak néhány töredék maradt fenn. Legjobb művének a Pyrrhon-féle trópusok 10 könyvét tartották. Gellius nem győzi eléggé dicsérni választékosságát a görögben, a melynek a varázsa a latinban utolérhetetlen, úgyszintén Philostratus sem az ő elragadó kiej-tését, beszédes szemeit, előadásának dallamosságát, „a melyet gyönyörködéssel hallgattak még azok is, a kik görögül nem tudtak, mert nem szabadulhattak hangja csengésének a varázsa alól, a mely éneknek tűnt fel előttük.

Az ékesszólás mesterei között kiváló volt a miletusi Dionysius is, az assyriai Isaeus egyik tanítványa. Hadrianus egy alexandriai museumi állásba ültette be, ezenkívül lovaggá avatta, s reá ruházta egyik provincia helytartói méltóságát is. Azért nagyon kétségesnek tűnik fel az az állítás, hogy Hadrianus irigységből ennek a sophistának is a megrontására tört. Dionysius egy ízben nagy önteltséggel ekképp szólt Heliodorushoz, a Hadrianus magán titkárához: „A császár gazdaggá tehet tégedet, de sophistává nem".
Látogatásával több várost megtisztelt, s Lesbosbon szónoki iskolát tartott. A halál Ephesusban érte utói, s ennek a városnak a legszebbik terén temették el s emlékét szoborral örökítették meg. Mivel Polemonnál idősebb volt, ennek az ifjú szónoknak a lángesze gondot okozott neki. Egy alkalommal meghallgatta Sardesben, a hová ez egy per vitele végett ment el Smyrnából. De a felajánlott versenyben elég okos volt hírnevét nem kockáztatni. Leginkább előadásának természetességével tűnt ki. Ritka emlékező tehetségét, a memonika segítségével közölte tanítványaival is; azért irigyei azt állították róla, hogy ezeket az eredményeket chaldaeai varázseszközökkel érte el. Philostratus ehhez azt a megjegyzést fűzi: „Mesterséges eszközök az emlékező tehetség fokozására nem voltak s nem is lesznek. Mert igaz ugyan, hogy az emlékező tehetség tanítja ugyan a tudományokat, de maga semmi tudománnyal meg nem tanulható, mert ez a természet ajándéka s része a halhatatlan léleknek". Ez Sophokles szerint a dolgok fejedelme.

Hírneves sophistái ennek a kornak még a következők voltak: Troasi Sándor, Skopelianus, Sabinus, a byblosi Asklepios, az ephesusi Lollianus és bizánci Marcus. Lollianust Athén tartotta dicsőségének, a hol első ízben foglalta el a szónoklat székét. Philostratus becsületes, igaz érzelmű embernek mondja őt. A szónoklatot elméletben és gyakorlatban egyaránt tanította, s ezen az úton gazdagságra tett szert. Athén tanácsa emlékszobrot állított neki. Azonban e korszak összes sophistáit túlragyogta Polemon és Herodes Atticus, mert ők nem csak elismert mesterei voltak művészetüknek, hanem fejedelmi bőségben is éltek s koruk félistenekként imádta őket.

A cariai Laodiceából, consularis családból származó Polemon volt a ióniai iskola feje és Smyma büszkesége. Mivel a tanítványok egész légióját vonzotta oda, oly tekintélynek örvendett, hogy úgy szólván uralkodott a város felett. Ő békét eszközölt a pártok között, felügyelt a közigazgatásra, a fényűzést mérsékelni igyekezett, úgyszintén törekedett a polgároknak az önállóság érzetét visszaadni akképp, hogy viszálykodásaikat nem engedte a proconsul elé vinni, hanem odahaza egyenlítette ki. Ez a polgári tevékenység a legszebb oldala a hírneves sophisták életének. Városaik béke-birái, Maecenásai és intézői gyanánt szerepelhettek az uralkodó előtt.
Polemon a Hadrianus kegyét oly mértékben ki tudta vívni Smyrna részére, hogy ez a városnak egyszerre 10 milliót (drachmát) ajándékozott, a mely összegből raktárakat, egy templomot és az egész Ázsia legpompásabb gymnasiumát építette. Nem csoda, ha a sophistát a legnagyobb kitüntetésekkel jutalmazták meg. A többek közt neki és utódainak az olympiai játékoknál az elnökséget s Dionysos szent hajójának a kormányzását biztosították.

Traianus, Hadrianus és az Antoninusok Polemont minden módon kitüntették. Több ízben jött Smyrna követeként Rómába. Hadrianus őt bízta meg az athéni Olympieion felavatása alkalmával az ünnepi beszéd megtartásával. Kinálkozhatott-e ennél különb alkalom a szónoklásra egy sophista részére? Sajnos, hogy ez a szónoklati műremek elveszett, pedig Philostratus szerint Polemon ez alkalommal csodálatra méltóan beszélt. Polemon igen urasan élt. Utazásaiban drága bútorneműeket, paripákat, ebeket és rabszolgákat vitt magával, és mint egy Marcus Antonius, gazdagon díszített kocsiban trónolt. A repraesentatiónak óriási divatja lehetett akkor, ha egy magános sophista is így léphetett fel.
Ugyanezt mondja Philostratus a tyrusi Hadrianusról és Herodes Atticusról is. „Polemon", mondja ez „oly magasra emelkedett fel, hogy váro-sokkal, mint fejedelmük, s a fejedelmekkel és istenekkel, mint magával egyenlőkkel beszélt". Midőn egy ízben Ázsia proconsula, a későbbi Antoninus Pius császár, a távol levő sophista házába minden teketória nélkül beszállásolta magát s a házi gazda éjjel haza tért, ez a hívatlan vendégnek ajtót mutatott, a ki szó nélkül engedelmeskedett. Ennyire tudta magát a tehetség egy fokon állónak tartani a hatalommal, még az önkénynek ebben a korszakában is.
A Polemon kötekedő természetéről már fentebb volt szó. De azért ő nem kötött ki mindazokkal a sophistákkal a kik vele egyenlő rangúak voltak, s legkevésbbé Skopelianus-szal és Herodes Atticussal. Ez utóbbi őszinte bámulói közé tartozott s midőn a nép egy ízben azt kiáltotta feléje, hogy második Demosthenes, szerényen így válaszolt: „Én csak a második phrygiai (Polemon) vagyok". Philostratus ennek a nagyra becsülésnek tulajdonítja, hogy Herodes éjjel titkon elutazott Smyrnából, csak hogy vele versenyre ne kényszeríthessék.

Polemon leginkább rögtönzéseivel tűnt ki. Előadását akképpen jellemezték, hogy tüzes, erővel teljes és hatalmasan zeng, mint a tárogató. Ezért nevezték az Olympus harsonájának. Gondolatai kortársai előtt demosthenesi fenségben ragyogtak, akár csak a delphibeli háromláb jósigéi. Úgy látszik, hogy a jóniai iskola velős mondásokban gazdag pompájával az ő modora nem egyezett. Philostratusnak őt még azok ellen is védelmébe kell-e vennie, a kik megtagadták tőle a kellemet és hasonlatokban való gazdagságot.
Marcus Aurelius egyik levelében így ír Frontóhoz: „Három nap hallottam Polemont szónokolni. Ha azt kérded, mi a véleményem felőle, megmondom őszintén, hogy olyannak tűnt fel előttem, mint egy oly nagyon munkás és komoly földműves, a ki nagy kiterjedésű földbirtokát csupán csak szőlővel ülteti és életneművel veti be, s ez neki nagyon szép és igen bő hasznot is hajt. De ezen a területen nem látsz sehol pompeii-beli fügét, sem ariciai főzelék-féléket, sem Tarentumi rózsákat, sem illatos berkeket, erdők sűrűjét és platánok árnyékos lombjait. Itt minden inkább a haszonra, mint az élvezetre van számítva, minden inkább dicsérni, mint szeretni való. De vájjon nem fogok-e bátor szókimondásommal elhamarkodottnak s elbizakodottnak tünni fel, a midőn egy ily hírneves emberről véleményt nyilvánítok?“
Részünkről ezt a bírálatot megdönthetetlennek kell tartanunk, mivel Polemontól egyéb nem maradt reánk, mint két gyászbeszéd, a melyet Marathonnál elesett két hős, Cynegirus és Antimachus felett tartott. Marcus Aurelius uralkodása alatt halt meg a 153. év körül, életének 56. évében, még pedig önkéntes éhhalállal, mivel gyógyíthatatlan betegsége kétségbe ejtette, hogy kedvelt művészetét nem gyakorolhatja többé.
Ennél még vonzóbb és a műveit életre vonatkozólag tanulságosabb Herodes Atticus, Athén hírneves jótevőjének az alakja, a ki ezt a várost egymaga majdnem annyi fénynyel árasztotta el, mint hatalmas pártfogója a Caesarok trónusán. Ez a szerencse fia, a mi oly ritkán szokott előfordulni, croesusi vagyonával Attica múzsáinak oly gazdag adományait egyesítette, a mennyit az ő kora még elbírt.

A híres Marathonban született a második század kezdetén. Magáról azt állította, hogy Aeacus utódaitól származik. Polemon, Favorinus, Scopelianus és az athéni sophista, Secundus voltak mesterei, a tyrusi Taurus pedig a Plato bölcsészeiébe vezette be. Herodes csakhamar elhomályosította valamennyi híres kortársát. Emléke tovább is fennmaradt, mint azoké; ezt az előnyét azonban nem annyira lángeszének, mint inkább annak köszönhette, hogy roppant vagyonát nagy bőkezűséggel közcélokra használta fel. Atyja, Atticus egyik athéni házában a színház mellett kincsre bukkant, a melyet Nero nagylelkűleg neki ajándékozott. Ez a véletlen s anyjának a vagyona dúsgazdaggá tették őt. De értett is aranyainak nagyszerű módon való forgalomba hozásához.

Még ifjú volt, midőn magát Hadrianusnak Pannóniában bemutatta; beszédébe azonban, a melyet hozzá intézett, bélésűit. Csak a 125. évről a 126.-ra forduló télen lépett a császárral Athénben közelebbi viszonyba, s ettől fogva kezd hírnevessé válni. Ebben az időben tette őt Hadrianus Ázsia szabad városainak correctorává, a melyekről aztán Herodes bőkezűleg gondoskodott. Az utókor előtti hírnévre áhítozott mindenek felett, mert építkezéseire aligha vállalkozott csak puszta jótékonyságból vagy lelkesedésből. Leghőbb vágya a corinthusi földszoros átvágása volt.
Annak a szüksége, hogy Görögország két tengere egy hajózható csatornával legyen összekötve, már régóta érezhető volt, s midőn Nero Corinthusban volt, akkor nem csak ennek a terve fogalmazott meg nála, hanem a tervet foganatba is vette. Még ma is látható a földszoros legkeskenyebb részén, ott, a hol a régi Diolkos feküdt, a Nero-féle átmetszésnek a nyoma, a melyet a mai mérnökök is követtek. Nem annyira az akkori tudományos világnak a vállalat kivihetőségére vonatkozó aggodalmai, sem nem az emberek babonás félelme attól, hogy a természet lenyügözésére vállalkozzék, - mondom, nem annyira ezek indították Nérót arra, hogy ezzel a vállalattal hagyjon fel, mint inkább szeszélyes természete s Rómába való hirtelen visszatérése. Utána egy császár sem vette újra kezébe a dolgot. Csak a Herodes lelkében kelt ismét életre az eszme, a mi a sophista magas röptű szellemének nem kis dicséretére válik.
Amit Philostratus erről beszél, az kétszeres jelentőségű ma (1884-ben), a midőn hosszú évszázadok után a földszoros átmetszésének a munkája folyamatban van. Midőn Herodes egy napon az athéni Ktesidemussal Corinthusba átázott és az Isthmushoz ért, ezt mondta: „Már rég óta fáradozom azon, hogy az utókornak egy oly emléket állítsak, a mely mindennél meggyőzőbben hirdesse azt, hogy igazi férfiú voltam; de kétlem, hogy ezt a dicsőséget elérhessem valaha Kísérője azzal vigasztalta, hogy azt a dicsőséget, a melyet beszédjei és építményei által nyert el, nem fogja elnyerni senki sem, de Herodes ezt felelte: „Az én műveim mulandók s kész martalékai az időnek; beszédeimben is most az egyik, majd a másik fog találni valami kivetni valót; de az Isthmus keresztülvágása halhatatlan s természeti okokból hihetetlen mű lenne ; s hogy az Isthmus mégis át legyen törve, ehhez, a mint én látom, inkább Poseidon, mint egy halandó ereje kívántatnék meg”.

Herodesnek ez a nézete azt igazolja, hogy a vállalat technikai nehézségeitől abban a korban még visszariadtak. Pausanias azt beszéli, hogy a Pythia lebeszélte a knidusiakat arról, hogy földszorosukat átvágják, s ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Nehéz dolog is embernek az istenekkel szemben erőszakot alkalmazni akarni”.Herodes Atticus pedig egészen az az ember lett volna, hogy a corinthusi Isthmus átmetszését Poseidon ellenére is keresztül vigye; csakhogy, mint Philostratus mondja, nem volt bátorsága ahhoz, hogy a császár engedélyét kikérje; mert attól félt, hogy merészséggel fogják vádolni, ha oly dologba kezd, a melyhez a Nero értelme is kevésnek bizonyult.

Hogy az olympiai felavató beszédet nem ö, hanem Polemon tartotta, ez sem sokkal kevésbbé bántotta őt, mint az, hogy az isthmusi dicsőségről le kellett mondania. Athénben különben a császár-kultusz életfogytig tartó főpapi méltóságát ő töltötte be. Ezenkívül archon eponymos is volt, Isteni önérzettel kellett egy magánember keblének eltelnie, a ki milliókat szórt szét, mint Hadrianus, Athénben épületeket emelt, egyszersmind szónoklatokat is tartott, mint Perikies; sok más várost pompás emlékművekkel ékesített s ezek őt oly hódolatnyilvánításokban részesítették, a melyek nem csak gazdagságának, hanem lángeszének is szóltak. E félisten fiának a fejébe azonban nem ment bele az ABC; az atyja vele együtt huszonnégy gyermeket neveltetett, a kik közül minden egyes egy-egy betűnek a nevét viselte, s ez sem használt semmit. Hogy gyászát neje, a dúsgazdag római nő, Appia Annia Regilla halála felett kimutassa, házát feketére mázoltatta és sötét színű lesbosi márvánnyal komor színbe öltöztette, a mivel, valamint azzal, hogy bánatának még némely más színpadias dologgal adott kifejezést, a Lucianus gúnyját vonta magára. S ha ez fantaszta eszelősség volt, akkor még nevetségesebb hóbort volt az athéniek abbeli hízelgése, hogy Panathenaisnak, Herodes egyik leányának a halála napját kitörölték a naptárból. De ezek a görögök annyira mentek a lángész imádásában, hogy egy elhalt sophistájuknak a hangját, járását, öltözködését utánozták, nevezetesen a tyrusi Hadrianusét.

Herodes különben nejével, a kit oly nagy pompával gyászolt meg, nem élt jó viszonyban. Ellenségei még azzal is vádolták, hogy nejét egy rabszolgával meggyilkoltatta. Ezt a szemrehányást Philostratus visszautasítja, valamint azt is, hogy Herodes, midőn Ázsia szabad városainak a correctora volt, az akkori proconsullal, Antoninus-szal, a későbbi császárral szemben tettlegességre vetemedett; de azért ez adomákból mindig kitetszik az, hogy mily nagy volt ennek az embernek a gőgje, kötekedési hajlama és szenvedélyessége.
E kor sophistái nem voltak messze attól, hogy a városok felett a zsarnok-uralmat elnyerjék. Más körülmények között egy oly polgár, mint a minő volt Herodes is, a ki a pénz-piac felett annyira uralkodott, az athéni köztársaságban magához rántja a hatalmat és dynastiát alapít, amint ez később Firenzében sikerült Medici Cosmusnak, a bankárnak. Rabszolgáinak, cselédjeinek, hivatalnokainak és clienseinek tömege egész kis hadsereggé alakulhatott volna, s felszabadított rabszolgái rakoncátlankodásaikkal sértegették az athéni népet, a melyben még mindig élt bizonyos demokratikus érzelem. Végre aztán az athéniek is jól laktak jóltevőjük szertelen gőgjével.

Mint egykor Pisistratus ellen, ő ellene is párt alakult, a mely a két Quintiliusra, Görögország helytartóira támaszkodott. Ez a két testvér, Condianus és Maximus Quintilius, származásra nézve iliumi volt, s szelleme, gazdagsága és egymás iránt táplált szeretete által lett híressé; mert magas állásukat a legszebb egyetértésben töltötték be. Marcus Aurelius előtt a legnagyobb tekintélyük volt. (Commodus aztán mindkettejöket megölette.)
Az athéniek ezeket kérték fel. hogy Herodes elleni ügyökben járjanak közbe Marcus Aureliusnál. Ezek aztán a 160. évben két pert indítottak Herodes ellen, az egyiket hatalmaskodásai miatt a városi ügyekben, a másikat felszabadított rabszolgáinak kihágásai miatt. Tehát Herodes és ellenfelei, a kik között Theodotus sophista is ott volt, Sirmiumban a császári itélőszék elé járultak.
A per tényleg oda fejlődött, hogy a sophista Athénben elfoglalt hatalmi polcáról lebukott, de a vádlottra nézve oly hátrányosan még sem végződött, hogy a császár kegyét is megvonta volna tőle. Az öreg Herodes, miután ekképp Athénnel meghasonlott, elkeseredésében kephisiai és marathoni villáiba vonult vissza. Ez utóbbi helyen halt meg a 177. év körül. Holttestét az athéni ifjak erőszakkal elvitték és a panathenai stádiumban, a melynek pazar fénnyel való felépítését ő fejezte be, nagy ünnepélyességgel eltemették. Gyászbeszédet tanítványa, a tyrusi Hadrianus tartott felette. Sir-emlékére az athéniek ezt vésték: „Itt nyugszik az Atticus fia. a marathoni Herodes, a ki mindezt alkotta s az egész világ tiszteletét élvezte.

A Herodes iratai elvesztek. Ephemerisének derék munkának kellett lenni. Előadási modora felől Philostratus azt jegyezte meg, hogy Kritiast utánozta. Beszédjei inkább meglepő fordulatokkal, mint nyomatékosságukkal hatottak; könnyedén és minden megerőltetés nélkül sikamlottak tova, mint egy ezüst patak, a melyből aranyszemecskék ragyognak elő.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza