logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A bölcsészet. A Stoa

Epictetus és az Encheiridion.
Stoicismus és cinizmus.
Az athéni Demonax.




A régi bölcsészeti iskolák még ebben a korban is fennállottak. Sőt Rómában, Ázsiában és Görögországban még ünnepelt neveket is mutathattak fel, mint például Rusticust és Severust, a Marcus Aurelius tanítóit; továbbá Taurust, Favorinust, Secundust, Tlieont, Timokratest, Alkinoust és másokat. A Plato követői, a peripatetikusok, a pythagoraeusok és a stoikusok megőrizték a régi eszmerendszereket, s ha a bölcsészet a gondolat szabadságát hasznára fordíthatta, akkor ezt a római birodalomban a legnagyobb mértékben tehette meg. Mert a tanés gondolat-szabadság teljesen korlátlan volt a birodalomban. Gadarai Oenomaus a Hadrianus idejében bátran letagadhatta az isteneket a nélkül, hogy e miatt méregpohárra ítélték volna. Az igaz, hogy a Flaviusok, még Vespasianus is kiűzették a bölcsészeket Rómából; de ezt csak politikai alapelveikböl kifolyólag tették. De azért a bölcsészet maga meddő volt; a kor kimerült és eszmékben szegény lett. A gondolkozásnak ezen a zátonyán aztán a keresztyénség minden megerőltetés nélkül lábolt át. Nem Plato és Aristoteles, hanem csak száraz formuláik álltak vele szemben, a melyek a szellemet többé nem elégíthették ki. Itt is ugyanaz a viszony állt elő, mint a régi vallásnál.
Ama kor igazi mély gondolkozóinak kis csoportja elvonja magát szemeink elől, mert irataik nincsenek a kezünkben; de Lucianus gondoskodik arról, hogy a bölcsészkedő proletárság egész koldus seregében gyönyörködhessünk. Hermotimusában kimutatta a syllogismusoknak, valamint a tucatbölcsészek hitének és nézetének semmiségét, s kifejtette azt, hogy a boldogság csak a gyakorlati életben keresendő. A „Szekták vásárában" és a „Halászban" ezeket az ábrándokat mind bele fulasztotta humorának hullámaiba. Günyja azonban csak ezekre a torz-alakokra vonatkozott, mert nem volt oly együgyű, hogy a gondolat hőseit is megvetette volna.

A bölcsészeti iskolák közt különben a császárok korában is akadt olyan, a melynek világtörténelmi jelentősége volt, s ez a stoikusok iskolája. Az új-platonismus ugyan már ennek a korszaknak a terméke, s a keresztyénséggel együtt a gnosisban nevekedett fel; de valóságos rendszerré csak a harmadik évszázadban Plotinus képezte ki. Mióta Quintus Sextius Rómában a stoikus iskolát megalapította, a stoicismus állandó hitvallása maradt Róma legnemesebb szellemeinek. Ez képezte az igazán arisztokrata jellemeket, a kik lelki nagyságukat a halálban sem tagadták meg.
Róma az ő bűneivel és rabszolgaságával, más részt világpolgáriasságával a stoikus morál természetének megfelelő talaj lett, míg a keleten Zeno és Chrysippus iskolái már régen összeomlottak. Magának az új-stoicismusnak a feje, Epictetus is, a ki görög származású volt, a phrygiai Hierapolisból, még mint a felszabadított Epaphroditos rabszolgája Nero alatt Rómában képezte ki magát, a hol Musonius Rufus és Euphrates tanítványa volt. Domitián alatt a többi összes bölcsészekkel együtt kiűzetvén, a epirusi Nikopolisban élt és oktatott. Halálának az éve ismeretlen; vagy Traianus uralkodásának a végén, vagy Hadrianus uralkodásának az elején hunyt el; mert Spartianusnak az az állítása, hogy még ezzel az uralkodóval is összeköttetésben állott, kétes ugyan, de nem cáfolliató meg. Nerva óta a stoa közhatalommá nőtte ki magát, tehát a Hadrianus figyelmét nem kerülhette ki.

Található egy Altercatio Hadriani Aug. et Epicteti Phil, egy nem minden élez nélküli játék kérdésekben és feleletekben, de sophistás természete nem engedte meg neki azt, hogy valamely bölcseleti rendszer adeptusa legyen. Tisztelte Epictetust, de stoikussá nem lett. Az utókorra Arrianus származtatta át az erény e nemes oktatójának az emlékét, a ki bátran elmondhatta magáról, hogy bár rabszolgának és sántának született s koldus-szegény volt, mint Iros, de még így is a halhatatlanok kegyeltje volt. A mi volt Plató és Xenophon Socratesnek, az volt Hadrianusnak az államférfia, Arrianus Epictetusnak.
Az „Encheiridion“ a második évszázad stoikusainak ez az evangéliuma, útmutató a gyakorlati élet minden viszonyai között. Mert a stoicismusnak a morál a magva, s midőn legfőbb feladatának azt tekinti, hogy a kötelességekre tanítson, le kellett mondania a szemlélődésről. Az áhítatosságnak ez a könyve az evangéliumi erkölcscsel anynyira összhangzásban van, hogy szerzőségét keresztyén embernek tulajdonították. Ez a harmonia azonban Seneca irataiban is annyira szembe szökő, hogy azt hitték, hogy benne titkos keresztyén lappang.

Marcus Aureliusnál szintén felötlik ez, s valóban az a morál, a mely a stoikust is arra kényszeríti, hogy a felebaráti szeretetet az ellenségre is terjessze ki, annyira magasztos, az isteni akarat előtt való megalázkodása oly nagy, hogy ez a pogány világ szellemeinél mutatkozó erkölcsi áramlat a keresztyénség történelmi szükségszerűségét látszik igazolni, sőt többet, mert annak a kérdésnek a felvetésére kényszerít bennünket, hogy vájjon magából a stoicismusból, csodák, dogmák és papi hierarchia nélkül, teszem fel bizonyos emberbaráti szövetség alakjában nem képződhetett volna-e a keresztyénséghez hasonló világ-vallás, ha a názáreti Jézus nem jelenik meg?
Egyébként nagyon kevésre becsülték a stoikusok a keresztyéneket, s maga ez a tény is eléggé igazolja tanuknak az új vallástól való függetlenségét. Ámulattal szemlélték a vértanuk halál megvetését, de nem csodálták. Inkább csak a fanatizmus dacoskodásának tűnt fel előttük, vagy a járvány bizonyos fajtájának, de nem ama bölcsészeti meggyőződés megnyilatkozásának, a mely Cremutius Cordust, Thraseát és Helvidius Priscust hősökké avatta.

Az Encheiridion azzal kezdődik, hogy az ember csak tetteinek ura; ezek szabadok; minden egyéb, a mi ezeken kívül áll, mint p. o. a szerencse által teremtett állapot, külső helyzet, stb., nem szabad s ezek felett nem rendelkezhetik. Épen ezért nem szabad az ily dolgok hiánya vagy elvesztése miatt panaszkodnunk; csupán olyat kívánjunk, a mi a mienk, az az a mi hatalmunk-ban áll, s mindaz, a mi ellenkező, vessük meg. Ennélfogva a stoicismus ebbe a két szóba foglalható: tűrj és mondj le!
A fő dolog annak helyes megkülönböztetése, hogy mit nyerhetünk el, mit nem. Itt minden a képzelő tehetség mértékétől függ. A tárgyilagosság, a mely vágyakozásunkra rá kényszeríti magát, nem más, mint „képzelet“; más szóval, bizonyos jelenség, a melyet sok nem egyeztek a keresztyénekkel. Náluk a lélek valami testszerű volt, habár a legfinomabb anyagból.

Ne hagyjuk tehát magunkat a vágytól a képzelődés terére ragadtatni. Minthogy pedig a megformált képzet, azaz a tisztán szubjektív gondolat a princípiuma és kritériuma minden dolog valódiságának, ez által megszűnik minden valódiság és a stoikusnak a világa csupa formaságból és elvont (abstract) dolgokból álló világ. Nem a dolgok azok, a melyek bennünket mozgásba hoznak, hanem a képek, a melyek nekünk vannak róluk. Epictetus ezt gyakorlatilag így fejezte ki: a sértések nem a sértőtől származnak, hanem a saját nézetünktől, hogy mennyire érintenek azok bennünket. Az átmenet ilyen formán a skepticismushoz és pyrrhonismushoz magától jő.
A stoikus ebbe az „Én“-jébe menekszik, hogy szabadságát megvédje. Ez a szabadság azonban ép ügy csak képzeleti, mert hiszen másik oldala, a reális világ, hiányzik. Az ember testből, lélekből és értelemből áll. A testhez tartoznak az érzékek, a lélekhez a vágyak, az értelemhez a vélemények. Az aesthesis állatias. Jelenségeket vesz fel; a hormesis azonban épp úgy állatias, mint a hogy férfival, nővel közös és Phalarisnak is, Nérónak is sajátja. Az igazi bölcs az, a ki a belső daemonnak megfelelőleg él, s a jelenségek nagy tömegétől nem engedi magát káprázatokba csábíttatni, hanem alá veti magát a sorsnak." Ugyanis mivel az értelem közös azokkal is, a kik istentelenek és titokban ocsmányságokát visznek véghez, a jó ember részére csak kell lenni még valami különösnek is, a mi amazoknak nincs meg. Ez pedig nem más, mint az egykedvűség, a megnyugvás és a belső genius távol tartása mindattól, a mi őt megzavarhatja. Amely logikában a szubjektiv gondolkodás kiinduló pontul van véve, ugyanabból emelkedik fel a gyakorlati erkölcs-bölcsészet, épülete is.
A fő gondolatot már előadtuk: a bölcs ne ragadtassa el magát a dolgoktól, hanem nyomozza ki, miből állnak s éljen a józan ész parancsai szerint. Mivel pedig a dolgok csak mint jelenségek, képzetek és puszta gondolatok léteznek, ebből származik a stoikus lelki erő, de egyszersmind az élet-cél felé való munkás törekvés is. Mindenekelőtt tehát vedd szemügyre, hogy minő természetű az az alkalom, a mely előtted áll, azután vedd fontolóra, hogy rendelkezel-e hozzá megfelelő erővel. Ezzel elejét veszed magad túlságos becsülésének, a dicsvágynak és az uralomvágynak, s ebből ered még az is, hogy azt a feladatot, a melyre természettől hivatása van, mindenkinek nyugodtan kell megoldania. Így magyarázták Zeno és Chrysippus az erényt, a mely szerintük a természetünk-kel megegyezőleg élésben, vagy más szóval, az észszerű önmegtartóztatásban áll. A stoikus a világot úgy veszi, amint van, s neki a világ igazságossága a kötelességek hű betöltésében áll. Ez az alapelv áthidalóul szolgál a stoicismus és a végzet-hivés (fatalismus) között.

Plutarchus szerint a világ lelke a végzet (fatum), ez pedig kör-alak, mert mindaz, a mi az égben és a földön történik, a körforgást követi. Ez a végzet azonban egyetemes, s úgy viszonylik az egyeshez, mint a polgári törvény közhatalma a polgárokhoz. A nélkül, hogy ez reájuk névszerint és egyénileg vonatkoznék, mégis egyformán alája vannak vetve. Plutarchus nagyon helyesen vette észre azt, hogy az egyes épen csak az egyetemes által létezik. Különbséget tesz fatalis és confatalis dolgok között. Amazok általában benne vannak a fatumban, ez utóbbiak csak a fatum meghatározott következményei. így sok minden, a mit a törvény magában foglal, mint pl. házasságtörés, gyilkosság, nem törvényes; más egyéb azonban, a mi határozottan a törvényből következik, törvényes. így tehát, mondja ő, a fatumban benne van minden, az egyest azonban nem lehet jogosan neki tulajdonítani; azért történik minden a maga természetének megfelelőleg.

A természetben a lehetőség az eseményeknek előtte jár. A lehetséges vagy olyan, a mi tényleg megtörténik, s ekkor szükségszerű, mint pl. a csillagok felkelése és a leszállása, vagy pedig olyan, a mit a megtörténésben meg lehetne akadályozni, s ez a véletlen. A szerencse az okoknak az összefüggése; hozzájárulásunkkal áll ugyan elő, de akaratunktól függetlenül; mint midőn valaki növényt akar kiásni és aranyat talál. A véletlen tágasabb fogalom a szerencsénél, a mely csak az emberre vonatkozik. Továbbá azt mondja Plutarchus: A legelső és legfőbb gondviselés a legelső isten értelmisége, az ő jó akarata minden iránt, a mi isteni, s ennek a szép rendje.
A második (gondviselés) a másodrendű istenek értelmisége, a mely szerint alakulnak a halandók körülményei, s végre a harmadik a geniusoké, a kik a föld körül mozognak és az ember tetteit irányítják. A végzet tehát a legelső gondviseléstől, az az istentől függ, a ki mindent jól és szépen alkotott, a lelkeket elosztotta s mindegyik mellé egy-egy csillagot rendelt.
A sors Plutarchus szerint teljesen egy a világ leikével, vagy a termékenyítő természeti erővel. A kiinduló pontok a monotheismus felé itt vannak, de azért ez nem fejlődhetik ki; mert a hitregei istenek sokaságához még ragaszkodik és a sok istenről szóló tan közéje van ékelve a platói daemonokról szóló tan gyanánt a legfőbb isten és az emberi lélek közé. Justinus, a ki a stoikusokkal a legnagyobb igazságszeretettel bánik, kimutatja az ellenmondást, a mely abban áll, hogy a szabadságot tagadják s mégis állítanak fel erkölcsi törvényeket.
A stoikusok világról való lemondása teljesen összhangzásban áll az aszkéta keresztyénséggel. Másoknál, mint pl. a Seneca, Epictetus és Marcus Aurelius irataiban is találhatók egészen keresztyén gondolatok, a minő az, hogy az embernek magát isten egy részének, sőt „isten fiának" kell tartania, s ezért neki, mint a föld polgárának, erkölcsi méltóságát meg kell őriznie, s embertársait, még a rabszolgákat is, szeretni tartozik, mert mindnyájan istentől származnak. Ez az irány az új-platonismussal is rokon, a mely szerint abban áll az élet tökéletessége, ha az istenség szemléletéig felemelkedhetünk.

A stoának egyik ágaként a cinikusok szintén nem csekély számú gyülekezetét képeztek a római birodalomban. Ha tanukat durva burkából kihámozzuk, a mag, a melyre bukkanunk, tiszteletre gerjeszt. Dogmailag a cynismus ellentéte a sok istent imádó pogányságnak s általában az isten-imádásnak. Ez Oenomaus bölcsészben, mint nihilismus, tetőpontját érte el. Erkölcsileg a cinikus világnézlet, tagadása a kényuraságnak, annak a tudata folytán, hogy a lélek bensőleg szabad.
Midőn a keresztyének még nem kockáztathatták meg azt, hogy a pogány állam zsarnokuralmát nyíltan megostromolják, ezt a szolgálatot az erényhősök önhittségével megtették neki Diogenes és Antisthenes késői utódai. Férfias büszkeségük a fejedelmi trónus előtt nem ritkán az elzüllött emberek arcátlanságává fajult, s épen e miatt Vespasianus minden bölcsészt kifizetett Rómából, az egyetlen finom műveltségű Musonius Rufus kivételével.

Maga Lucianus nem a cynismus, hanem ezen iskola égjük patriarchája iránt csodálattal volt eltelve s ezt az erénjpéldányképe gyanánt tüntette fel. Ez a patriarcha a cyprusi Demonax volt, a ki Hadrianus és az Antoninusok uralkodása alatt Athénben a legnagyobb tiszteletben részesült. Úgy élt, mint egy új Diogenes, a nélkül, hogy különcnek akart volna feltűnni. Egyénisége, amint Lucianus mondja, csupa-tiszta attikai kellem volt. Sohasem volt hallható ajkáról durva megjegjzés, soha egy becsmérlő célzás. Ő a hibát ostorozta, nem pedig a hibást. Életcélja az látszott lenni, hogy békét hintsen. Mindenkit hozzátartozójának tekintett, mert ember volt. Az isteneknek nem áldozott soha, s méltóságán alulinak tartotta azt, hogy magát a mysteriumokba beavattassa. Midőn e miatt istentagadással vádolták, a népgyűlés elé lépett, és így szólt: „Athéniek, koszorúsán állok itt előttetek; végezzetek ki engemet is, mert első áldozatotoknál nem voltak szerencsés jeleitek“,
A nép annyira szerette, hogy előtte minden ajtó tárva volt s mindenki boldognak tartotta magát, ha éjjeli szállásra Demonax a házába tért. Aranymondásai közül szájról szájra járt nem egy, a melyekkel az emberek, különösen a nagyok hiúságát ostorozta. Midőn érezni kezdte, hogy vége közel van, barátai előtt azokat a szavakat mondta el, a melyeket a versenyküzdelmek befejezésekor a herold mond:

Végződik a harc, mely a legszebb
Versenydíjat oszt s már itt az idő,
Hogy tova menjünk.

Ettől fogva aztán nem nyúlt táplálékhoz. Miután Demonax, csaknem 100 év súlyával a vállain, életét ezen a módon befejezte, az athéniek őt, mint egy hőst, közköltségen temették el. így mutatta meg a nép, hogy a bölcsészi jellem-nagyságot ép oly nagyra becsüli, mint a legragyogóbb sophistás szónoki művészetet.
A stoicismus általában szelíditőleg hatott a római törvény-alkotásra s egészen különösen a Hadrianuséra is. A mindenkire egyaránt vonatkozó igazságosság bölcseleti szellemét terjesztette, egyszersmind jóval a keresztyén befolyás érvényesülése előtt az ártatlanul szenvedő emberek vigaszául szolgált." A Caesarok rémuralma alatt a köztársasági érzület a stoához menekülhetett, és Marcus Aureliusban meg tudta testesíteni a fejedelmek eszményét. Ez a császár önvizsgálódásaiban elismerte, hogy jellemét a szabadság hőseinek: Catonak és Brutusnak, Thraseának és Helvidiusnak a példáin képezte. Ezt a rokonszenvét Claudius Severus utasításainak köszönte, a ki arra tanította, hogy a legtökéletesebb állam az. a melyben a polgárokkal a jogegyenlőség alapelvei szerint bánnak, s fő dolog a kormányzottak szabadsága.
Végül a stoikus bölcsészet a keresztyénségtől teljesen függetlenül, az emberiség és az emberi jogok fogalmát, mint a művelődés legfőbb célját, a világ-egység felől táplált saját tantételéből állította fel. S ha nem maradt volna is fenn belőle semmi egyéb, mint a világpolgárság és az ember-társulás eszméje, ez maga is elég lett volna arra, hogy neki a bölcsészeti tanrendszerek között igen magas polcot biztosítson.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza