Az első olyan retorikai kézikönyv, amely már módszeresen vizsgálja az előadásmódot. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Cornificius munkájában azt a tanítást éljük tetten, amely a hellenisztikus korszakban alakult ki. Szerzőnk azonban nem volt megelégedve a korábbi szakírók tárgyalási módjával, ezért feltételezhetjük, hogy saját elképzelése szerint alakított a hagyományos tananyagon. így kezdi ugyanis témáját:

Sokan vallják, hogy a szónok számára az előadásmód a legfontosabb, és a meggyőzésben is ennek van a legnagyobb szerepe. Én bizony nem egykönnyen állítanám, hogy az öt képesség közül az egyik a legfontosabb, és azt sem merném vakmerően kijelenteni, hogy az előadásmód egyedülálló jelentőséggel bír. Mert a megfelelő anyaggyűjtés, az ékes stílus, a beszéd részeinek művészi elrendezése és mindezek gondos emlékezetbe vésése előadásmód nélkül nem képes többre, mint az előadásmód egyedül, a többi nélkül. Ezért, és mivel még senki sem írt erről a témáról megbízhatóan mindenkinek az volt ugyanis a véleménye, hogy nemigen lehet világosan írni a hangszínről, az arckifejezésről, a gesztusról, hiszen mindez érzék dolga -. és mivel az előadói készség megszerzése nagyon is kívánatos a beszédhez, az egész kérdést igen gondosan meg kell vizsgálnunk. (3.11,19) Ezután megállapítja, hogy az előadásmód legfontosabb két eleme a hanghordozás és a testmozgás. Itt feltehetőleg Theophrasztosz tanításáról van szó. mert Cicero is e kettőt említi az Oratorban (55). A hanghordozásra vonatkozó tudnivalókat így összegezi:

A hanghordozás sajátos jellegét az elmélet és a gyakorlás alakítja ki. Három eleme van. A hangmagasság, a hangerő és a hanghajlékonyság. A hangmagasság legnagyobbrészt születési adottság; valamelyest növeli, de legfőképpen megőrzi az ápolás. A hangerő leginkább az ápolás eredménye; valamelyest növeli, de legfőképpen megőrzi az utánzó gyakorlás.
A hanghajlékonyságot, azazhogy a beszéd közben a hangunkat tetszés szerint tudjuk változtatni, leginkább a szónoki gyakorlás fejleszti. Ezért a hangmagasságról és részben a hangerőről is. mivel az egyik születési adottság, a másik ápolás eredménye, csak annyit érdemes mondani, hogy a hangápolás módját azoktól sajátítsuk el. akik e szakmában járatosak. (3. 11.19-20)

Ezeket a szakembereket, akik a szónok hangjára, torkára ügyeltek, azokat ápolták görög szóval phonaszcinak nevezték. A hangerővel és a hanghajlékonysággal kapcsolatban azt tartja fontosnak, hogy „A hangerőt úgy tudjuk a legjobban megőrizni a beszédben, ha a lehető legnyugodtabb és -visszafogottabb hangon mondjuk el a bevezetést. Mert megsérül a légcső, ha erős hanggal töltjük meg. mielőtt még lágy hanggal bejárattuk volna. És iktassunk be hosszabb szüneteket, a lélegzetvételtől ugyanis felfrissül a hang, és a hallgatástól megpihen a légcső.
Ne beszéljünk egyfolytában hangosan, hanem térjünk rá a társalgási hangnemre: e váltogatások ugyanis azt eredményezik, hogy minden hangfekvésben frissek maradunk, mert egyetlen hangnemben sem eresztettük szabadjára a hangunkat. Továbbá kerüljük az éles hangú felkiáltásokat, a magas és túlságosan éles felkiáltás ugyanis megüti és felsérti a légcsövet, és egyetlen felkiáltás tönkre teheti hangunk csengését. A beszéd vége felé egy lélegzetvételre, megszakítás nélkül kell hosszan beszélni, mert a torok felmelegszik, a légcső megtelik, és a hang, mellyel változatosan bántunk, egyenletes és állandó csengésbe csap át.” (3.12. 21) A továbbiakban szinte még egyszer megismétli a mondottakat a szónoki beszéd részeivel kapcsolatban (3.12. 22). majd rátér a hanghajlékonyságra:

Nos a hang hajlékonyságát gondosabban kell megvizsgálni, mivel teljes egészében a retorika szabályain alapul. A hang hajlékonysága alapján megkülönböztetünk társalgó, vitázó és fennkölt hangnemet. A társalgó hangnem nyugodt, és közel áll a hétköznapi beszédmódhoz. A vitázó hangnem éles, és bizonyításra meg cáfolásra szolgál. A fennkölt hangnem haragra gerjeszti vagy szánalomra indítja a hallgató lelkét.

A társalgó hangnem négyféle lehet: komoly, magyarázó, elbeszélő, tréfálkozó.

A komoly hangnem méltóságteljes és visszafogod. A magyarázó visszafogod hangon közli, mi hogyan történhetett vagy nem történheted. Az elbeszélő úgy adja elő a dolgokat, ahogyan azok végbementek vagy végbe mehetnek. A tréfálkozó valamely okból mértéktartó és jóindulatú nevetésre késztet.

A vitázó hangnem lehet folyamatos és szaggatott. A folyamatosan vitázó hangnem gyorsuló és hangos előadásmód. A szaggatod vitázó hangnem ismételten közbeiktatod rövid szünetekkel tagolt, éles hangú beszéd.

A fennkölt hangnem lehet buzdító és megindító. A buzdító az a hangnem, amely valamely bűnt felnagyítva a hallgatót haragra gerjeszti. Megindító az a hangnem, amely a kellemetlenségek felnagyításával a hallgató lelkét szánalomra indítja. (3.13. 23-24)

Mivel tehát a hanghajlékonyság alapján háromféle hangnem van. s ez a három ismét nyolc alfajra oszlik, fontos tudni, milyen előadásmód felel meg mindegyiknek:
Komoly társalgó hangnem esetén teli torokból, de igen higgadt és visszafogott hangon kell beszélni: úgy azonban, hogy a szónoki beszédmódról ne térjünk át a tragikusra. Amikor pedig magyarázó a beszédünk, kissé emeltebb hangon, gyors megszakításokkal és tagolásokkal kell élnünk úgy. hogy magával az előadásmóddal oltsuk be és véssük bele a hallgató leikébe azt. amit bizonyítani akarunk.

Amikor elbeszélő hangnemben adunk elő. változatos hangnemre van szükségünk, hogy úgy tűnjék: mindent úgy beszélünk el. ahogy történt. Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy valami gyorsan történt, lendületesen mondjuk el, ha pedig azt, hogy vontatottan, mérsékeljük a tempót. Aztán hevesen, majd szelíden, szomorúan, vidáman beszéljünk, a szavak jelentése szerint váltogatva beszédünket.

Ha tréfálkozó a hangnemünk, finoman zendülő hangon, alig észrevehető mosollyal, a féktelen kacagásnak még a látszatát is kerülve, finom átmenettel térjünk át a komoly beszédről a tréfára.

Amikor pedig vitatkoznunk kell, ezt vagy folyamatosan, vagy szaggatottan kell termünk. Folyamatos előadás esetén mértéktartóan fokozzuk a hangerőt, és idomítsuk a folyamatos szófűzéshez, és váltogassuk a hangfekvést, és beszéljünk gyorsan, hangosan, hogy a hangos előadás követni hídja beszédünk energikus áradását. A szaggatott hangnemben teli torokból kell minél hangosabb felkiáltásokat hallatni, és szerintünk annyi ideig kell tartaniuk a szüneteknek, ameddig az egyes felkiáltások tartanak.

Fennkölt hangnemben, buzdítás esetén alkalmazzunk igen magas hangot, egyenletes hangzású, mértéktartó hangerővel, gyakori váltásokkal és a lehető legnagyobb gyorsasággal. Megindítás esetén használjunk visszafogott, mély fekvésű hangot, gyakori megszakításokkal, hosszú szünetekkel és feltűnő váltásokkal. (3. 14. 24-25)

A testmozgás tárgyalását meghatározással kezdi: „A testmozgás a taglejtés és az arckifejezés bizonyos irányítása; hihetőbbé teszi mondanivalónkat. Arcunk tükrözzön szemérmet és erélyt. taglejtéseinkben viszont ne legyen feltűnő kecsesség, de darabosság sem. nehogy színésznek vagy kézművesnek nézzenek bennünket."

Ezután a fentebb ismertetett nyolcféle hangnemnek megfelelő testmozgás leírása következik:

A testmozgás tárgyalását ugyanazon felosztás szerint végezzük, mint a hang esetében tettük: mert ha komoly társalgó a hangnemünk, álló helyzetben a jobb kéz enyhe mozgatásával kell beszélnünk, örömteli, szomorú vagy közömbös arckifejezéssel követve beszédünk gondolatmenetét.

Ha pedig magyarázó-társalgó a hangnemünk, fejünket kissé előre hajtjuk, mert úgy természetes, hogy minél közelebb vigyük arcunkat a hallgatóhoz, ha valamire tanítani vagy erősen ösztönözni akarjuk.

Ha viszont elbeszélő-társalgó a hangnemünk, ugyanaz a testtartás látszik helyénvalónak, amit a komoly hangnemmel kapcsolatban az imént leírtam.

Ha tréfálkozó a hangnemünk, arcunknak bizonyos vidámságot kell tükröznie, gesztikulálás nélkül.

Ha folyamatos, vitázó hangnemben beszélünk, karunkat gyorsan mozgassuk, arckifejezésünket váltogassuk, tekintetünk szigorú legyen. Ha viszont a vitázó hangnem szaggatod, hevesen nyújtsuk előre karunkat járkáljunk ide-oda. olykor dobbantsunk lábunkkal, tekintetünk zord és merev legyen.

Ha fennkölt hangnemben buzdítunk, alkalmazzunk valamivel lassúbb és megfontoltabb taglejtéseket; egyebekben ugyanúgy tegyünk, mint a folyamatos vitázó hangnemben. Ha fennkölt hangnemben szánalmat akarunk keltem, sírjunk, mint az asszonyok, vetjük fejünket, olykor öltsünk szomorú és zavart arckifejezést visszafogott, de határozott taglejtések kíséretében. (3. 15. 26-27)

Comificinus érzi, hogy úttörő és nehéz feladatra vállalkozott, amikor az előadásmódról módszeresen kívánt írni, ez az oka annak, hogy a következő mentegetéssel zárja le témáját:

Jól tudom, milyen terhet vállaltam magamra, amikor a testmozgást szavakkal, a hangot pedig leírással akartam utánozni. Ám ha nem bíztam is abban, hogy e kérdésről elég megfelelően lehet írni, és ha ez lehetetlen is. azt, amit leírtam, mégsem tartom haszontalannak, mert itt csak a legszükségesebbre akartam felhívni a figyelmet: a többit a gyakorlásra bízom. De tudnunk kell: a jó előadásmód lehetővé teszi, hogy úgy lássék, szívünkből beszélünk. (3.15. 27).