logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az építészet (i. e. V-II. század)

A római építészet legkorábban kialakult két jellegzetes szerkezeti vonása a boltozás kiterjedt használata és a cementfalazás volt. A boltíves áthidalást és tetőszerkezetet a rómaiaknál jóval régebben is használták már. Az ókori Keleten évezredek óta ismerték, bár elsősorban a téglaépítészetben alkalmazták. Az etruszkok nemcsak álboltozatot, hanem kváderkövekből szerkesztett íveket is építettek, a hellenizmus korában pedig a görög építészetben is kezdték alkalmazni épületek rejtettebb részeinél, gyakorlati rendeltetésű terek (pl. ciszternák, lépcsők, pincehelyiségek) fedésére.
A boltíves szerkezetet tehát nem a rómaiak találták fel, de kiterjedt és monumentális célra való alkalmazását ők kezdeményezték. Az i. e. I. század előtt még nem annyira belső terek fedésére, mint inkább kapuknál, homlokzatoknál és árkádos tetőszerkezeteknél alkalmazták.

A boltív a klasszikus görög építészet szerkezetével éles ellentétben állt. A vízszintesen fekvő gerendázatot támasztó függőleges tartóelem ellentétével és egymásrautaltságával szemben a boltív a terhet fokozatos átmenettel olvasztja össze hordozójával. Az ellentétes erők nem ütköznek össze a merőlegesek találkozásának pontjában, hanem a súly az ív hajlásától vezetve egyenletesen nehezedik az egész tartóépítményre.
A boltív nagyobb távolságok áthidalását teszi lehetővé, s jóval gyengébb és könnyebb építőanyagokból is elkészíthető, mint a gerendázatos szerkezet. A rómaiak elsősorban ezzel az előnnyel kívántak élni, hiszen nélküle aligha tudták volna biztosítani praktikus építményeik megkívánt nagyságát és tartósságát.

A boltíves szerkezet szoros összefüggésben állt a római építészet másik nagy horderejű technikai újításával, a cementfallal (opus caementicium). Ez a falazási módszer szakítást jelentett a korábban általános faragottkő-építkezéssel. Lényege, hogy a fal tartóanyagát a cementhez hasonló, nagy szilárdságú malterba ágyazott kőtörmelék alkotja, amelyet kívülről különböző alakú és rendszerű kő-, majd égetett téglaréteggel burkoltak. A cementfalnak nemcsak készítési módja volt egészen más, mint a faragottkő-technikának, hanem statikai tulajdonságai és formálási lehetőségei is. Ereje és ellenálló képessége nem maradt el a rakott kőfalaké mögött, de azoknál olcsóbban és gyorsabban készült.
A két falhéj közé öntött mag sokkal rugalmasabb és könnyebb volt a rakott kőnél (amelyet kizárólag a nehézkedési erő tartott össze), így nemcsak több és nagyobb nyílást bírt el, hanem a függőlegestől elhajló, görbülő síkokban is formálhatták. Ideális anyaga volt nemcsak a boltívnek, hanem a boltozatos és kupolás tetőzetnek is, tehát a jövő építészetének.

Az i. e. III. században még csak előfutárát, a falhéjak közé rakott törmelékkövet használták, de a II. századtól kezdve egyre gyakrabban és változatosabb formában készültek a valóságos cementfalak.

Az i. e. IV. század végén meginduló élénk építészeti tevékenység elsősorban a közvetlen gyakorlati és katonai célokat szolgálta (Via Appia, Aqua Appia, az új coloniák városfalai). Az építmények külseje és művészi felfogása kezdetben még az etruszk-közép-itáliai hagyományokhoz kapcsolódott, mint ahogy ezt a Scipiók kőbe vágott sírboltjának félköríves bejáratú, archaikus párkányzatú homlokzata mutatja.
A római mérnöki technika próbakövét a vízvezetékek jelentették, amelyek természetes lejtéssel hozták be a városokba gyakran távoli források vizét, s így nagy szakaszokon árkádos alépítményt igényeltek. Hasonló feladat volt az i. e. II. század közepétől kőből épülő hidak pilléreken nyugvó boltíves szerkezetének elkészítése. A nagyarányú gyakorlati célú építkezés a római építészek technikai tudását olyan magas szintre emelte, hogy munkájuk hamarosan világhírűvé vált. Ezt bizonyítja például M. Cossutius építész esete, akit IV. Antiokhosz, Szíria királya i. e. 175-ben az athéni Olümpieion kolosszális munkájának kivitelezésével bízott meg.

Az építészeti tevékenység fellendülését elsősorban az egyre nagyobb számú új városok alapítása és Róma lakosságának ugrásszerű megnövekedése idézte elő. Az utak, a hidak és a vízművek mellett sűrűn épültek lakóházak, középületek, s gyakori feladattá vált az új coloniák urbanisztikai tervezése is. Adataink vannak arra, hogy már az i. e. III. században épültek Rómában több emeletes bérházak, amelyek csak az új cementfal-technikával készülhettek.
A fővárosban azonban a várostervezés számára nem nyílt sok lehetőség, hiszen az ősi eredetű Rómát az ókor többi régi városához hasonlóan a természetes növekedés zűrzavara és zsúfoltsága jellemezte. Annál szabadabb lehetőséget nyújtottak a római tervező mérnökök számára az új városok, melyeknek ősi vallásos szertartással jelölték ki falvonalát, meghatározták úthálózatukat és középületeik helyét, felmérték és parcellázták mezőgazdasági földterületüket.

A városok egy részénél a falak vonalát a természetes terepviszonyokhoz igazodva, szabálytalan alakban, belső szerkezetüket azonban szabályos rendben határozták meg. Az egymást derékszögben metsző széles főútvonalak közeit osztó, mellékutcákkal határolt, téglalap alakú háztömbök rendszere az i. e. V. századtól kezdve görög kezdeményezésre az egész ókori világban, így Itáliában is minden új város tervezésének alapjául szolgált.
A rómaiak ennek a görög városrendszernek tökéletesített formáját használták fel új településeik építéséhez, de azt két lényeges vonással egészítették ki. Azokat a telepeket, amelyeket stratégiailag fontos pontokon alapítottak, a katonai táborok mintájára építették.

A castrum (katonai erődített tábor) típusú városok szerkezete annyiban tért el a többiekétől, hogy a külső falat szabályos négyszög alakban építették. A fal minden oldalának közepén egymással szemben kapuk helyezkedtek el, amelyeket széles főútvonalak kötöttek össze. A hosszanti belső főutca rendszerint annak a távolsági útnak a szakasza volt, amelynek az erődített város a védelmét és állomását képezte. A főutcákra merőlegesen húzódtak a mellékutak, s a falak belső kerületét is út szegélyezte.
A szabályos rendszerű katonai táborozás görög eredetű volt, és a nehézfegyverzetű gyalogos csapategységekre alapozott hadviselés szükségleteit szolgálta. Míg azonban a görögök csak ideiglenes katonai táborokat használtak, a rómaiak nemcsak nagyobb gondot fordítottak a táborok földfalakkal való erődítésére, hanem az i. e. IV. századtól kezdve áttértek a tábor alakú városépítésre is. Ennek az újításnak a gyökerét a gall katasztrófa utáni római katonai-politikai reformban találhatjuk meg.
Ekkor az egész római szabad polgárságot katonai alapon szervezték politikai egységekbe. Mivel a római hadsereg erejét a hódítás századaiban éppen ez a polgári népfölkelő szervezet biztosította, érthető, hogy az új coloniák polgárságát a sík terepen épült, katonailag fontos városoknál a tábori rendben telepítették le. Így épült már az i. e. IV. században Ostia, a Róma számára létfontosságú tengeri kikötőváros.

A castrum típusú városok az ókori urbanisztika szabályos tervezésének csúcspontját jelentették. A rómaiak következetes rendező akarata azonban az ennél kevésbé szabályszerű hellenisztikus típusú városok alakulásába is beleszólt. Minden római és romanizált város elmaradhatatlan ismérve a középpontban fekvő forum szabályszerű építészeti együttese. Mint ahogy ezt Itália legépebben fennmaradt forumának, Pompeii főterének példáján láthatjuk, a hossznégyszög formájú térséget egyik keskeny oldalán az államvallás hivatalos szentélye, a capitoliumi triász temploma zárja le.
A többi három oldalon húzódó oszlopcsarnok mögött sorakoznak az állami, a városi, a bírósági és a gazdasági középületek. A piacterek a görög városállamok fejlődése során váltak a közösségi élet minden megnyilvánulásának színterévé. A politikai élet összpontosulása a főtérre a városállamok demokratikus intézményei nélkül elképzelhetetlen lett volna. Az itáliai városok tehát ebben is a görögség tanítványai voltak, sőt azt sem lehet tagadni, hogy a köztér reprezentatív építészeti megoldásában is a hellenisztikus városépítészet tette meg az első lépéseket.

A görög építészet azonban még a hellenisztikus korszakban sem szakított azzal a szokásával, hogy a táj adottságait tiszteletben tartva, az épületeket önmagukban megálló egységekként kezelje, és nem törekedett, sőt tartózkodott attól, hogy egymáshoz viszonyítva teljesen szabályos rendbe állítsa őket.
A rómaiak ezzel szemben, midőn megismerkedtek a hellenisztikus építészet reprezentatív térhatároló módszereivel, az oszlopcsarnokokkal és a középületek ünnepélyes homlokzataival, a régi piacterek átformálásánál és az újak létesítésénél következetes szimmetriára és axialitásra törekedtek.

Az axialitás egy épület vagy épületcsoport egyetlen főtengelyre való szerkesztésének módszere, amelynél a szimmetriát a tér egyik pontjának hangsúlyos szerepe egészíti ki. A római forumok szerkezetének fő jellemzője, a tér egyik keskeny oldalán álló és vele szembeforduló templom, archaikus hagyományra vezethető vissza. Az etruszkoktól kölcsönzött római rítus szerint épített és orientált templomok szigorú egynézetű és homlokfeljárójú szerkezete már magában is megszabta a szentély elhelyezését.
Már az etruszk sírépítészetben is találkozunk a belső helyiségek axiális elrendezésével, ami a római korban is tovább élt. Ezek az archaikus hagyományok azonban nem lettek volna elegendőek a jellegzetes térszerkesztés kialakításához, ha azt nem támogatja a római közélet állandó rendje és a katonai szervezet formaságaival rokon gyakorlata. Az államhatalmat képviselő választott hivatalnokok és a népgyűlések szónokai a szervezeti egységenként felsorakozó polgárokkal szemben foglaltak helyet egy kiemelkedő emelvényen.

A vallásos szertartások szigorúan kötött rendje is állandóan azonos, pontosan meghatározott helyen és irányban végrehajtott cselekményeket követelt meg. Mindez a tekintélyelv (auctoritas) és a következetes rend szellemét alakította ki, amelynek egyenes következménye és kifejezése volt az axiális súlypontot képező építészeti szerkesztés.

Ugyanezt az elvet látjuk érvényesülni az egyik legjellegzetesebb római középületnél, a basilicánál. Ennek elődje a görög sztoa, a tér egyik oldalán húzódó hosszú, fedett oszlopcsarnok volt, amely a nap és a rossz idő ellen nyújtott védelmet a piaci sokadalomnak. Míg azonban a görög csarnokok lazán és többnyire aszimmetrikusan illeszkedtek az agorához, a római basilicák hosszú vagy keskeny oldalukkal a tér szabályos határoló vonalában feküdtek.
Kezdetben a tér felé néző oldaluk nyitott volt, de ezt hamarosan felváltotta a díszbejárattal ellátott, teljesen zárt épületegység, amelynek világítása a középütt magasabbra emelt tetőzet ablaknyílásain át történt. Ilyen módon a görög mintakép teljesen átalakult: a féltetős oszlopcsarnok zárt épületté vált, amelynek belső tere a forum rendjét ismételte meg. A legkorábbi római basilica (Basilica Porcia, i. e. 184) eltűnéséért kárpótoló, i. e. II. század végi pompeii basilica példáján láthatjuk, hogy a csarnok egyik keskeny oldalán (máskor a hosszú oldal középpontjában) emelkedő tribunal, a hivatalnokok helye képezi a térség súlypontját.

A köztársaság kori főváros reprezentatív épületegyütteseinek elpusztulása miatt csak Róma ókori térképéből alkothatunk fogalmat az egyik leghíresebb alkotásról, amelyet Q. Caecilius Metellus Macedonicus, az i. e. II. század egyik legkitűnőbb hadvezére és politikusa építtetett (i. e. 146).
A kettős oszlopsorral jelzett, hossznégyszög alakú Porticus Metelli dísz-kapuja előtt diadalív (fornix) emelkedett. A porticus által szegélyezett téren Iuppiter Stator és Iuno Regina templomai álltak, lépcsőzetük előtt egy-egy nagy oltárral. Tökéletes szimmetria és axialitás, amit megháromszoroz a porticus tengelyét közrefogó két párhuzamos templom tengelye. A képzeletbeli rekonstrukcióhoz tudnunk kell, hogy ezek a templomok voltak Róma első márványból épült szentélyei, és az oszlopcsarnokokat az alapító görögországi hadjárataiból származó szobrok díszítették.

A téralakítás nem volt ilyen tökéletes szimmetriájú a köztársasági Róma egyik, romjaiban fennmaradt szentélykörletében, amely a mai Largo Argentinár került feltárásra. Itt már az i. e. V. századtól kezdve szentély állt, s fokozatos kibővítés és újjáépítés során alakult ki a ránk maradt négytemplomos térség. Annál tanulságosabb, hogy még az évszázadokon át alakuló együttesben is megvalósult a templomok szabályosan párhuzamos és a térrel szembeforduló elrendezése. Bár a különböző korú templomok nem egyformák, mindegyikükben érvényesülnek a római templomépítészet jellegzetes vonásai, amelyeket még több itáliai köztársaság kori szentélyen is megfigyelhetünk.
Megmaradt az etruszk művészet örökségeként a magas podium, a homlokzat uralkodó szerepe, a mély előcsarnok és az épület hátoldalának zártsága. A görög építészet hellenisztikus formáinak átvétele a felépítmény kőből való építésében, az épület magasságának fokozásában, a korábban túltengő tetőzet arányos kicsinyítésében, valamint a görög oszloprendek alkalmazásában állt. Látható, hogy a templomnál mint a legkevésbé gyakorlati rendeltetésű épületnél fogadták el leginkább a rómaiak a hellén architektúra klasszikus rendjét és harmonikus arányainak kötöttségeit. Nem voltak azonban hajlandók szakítani az archaikus korból örökölt főhomlokzati hangsúllyal, ami továbbra is megfelelt építészeti alapeszméjüknek.
Még fokozták is a podium magasságát, a homlokzati lépcsőfeljáró ünnepélyességét, és csak féloszlopok formájában adtak helyet a görög peripterosz-szerkezet utánzásának. Nemcsak a vallásos konzervativizmus jutott ebben kifejezésre, hanem főként az a felfogás, amely a templomot nem autonóm és önmagában teljes egységnek, hanem a köréje épített térség részének tekintette.

A köztársaság kori módos lakóházak hagyományos alakját Pompeii legrégibb házainak alapján képzelhetjük el. Mivel az etruszk sírok kamráinak hasonló elrendezésük van, és az ókori szerzők is ezzel megegyezően írják le a szokásos római háztípust, joggal láthatjuk bennük az ősi itáliai lakóháznak azt a formáját, amely az i. e. IV-III. században a római városokban általánosan elterjedt.
Középpontjában, az atriumban egy felül nyitott, tágas helyiségben eredetileg a családi tűzhely foglalt helyet, ezért a tető nyílása füstvezetésre szolgált, bár az alatta levő vízgyűjtő az atriumot kis udvarhoz teszi hasonlóvá. Az atriumból a ház bejáratával szemben nyílt a fogadóterem (tablinum), a családfő tartózkodási helye, oldalt pedig a kisebb lakószobák helyezkedtek el.

A ház mögött kis kertbe lehetett lépni. A római lakóháznak ez az alapszerkezete az eddig megismert építészeti típusokkal azonos elvet testesít meg szimmetriát és axialitást, a reprezentatív központ szembefordulását a többi lakrésszel, a pater familias korlátlan tekintélyét és szigorú felügyeletét az egész család fölött.
Meglehet, hogy éppen a családi lakóház szolgált a középületek és épületegyüttesek rendszerének kiindulópontjául, hiszen a római állam és társadalom sokáig megőrizte a patriarchális család felnagyított másának vonásait. Szembetűnő eltérés ez a görög lakóháztól, mely egy tágasabb udvar körül aszimmetrikusan elrendezett helyiségekből állt. Bizonyos azonban, hogy ez az egyszerű típus vagy igen régi, vagy pedig csak ideális alapforma volt, mert a köztársaság középső századaiból fennmaradt és a római építészet köréhez tartozó házak kivétel nélkül bővített és gazdagabb kivitelűek.

Az i. e. II. század folyamán az építészet többi ágához hasonló fejlődés figyelhető meg: a hellenisztikus görög lakóház és palotaépítkezés elemeinek átvétele és átformálása. A tekintélyes nagyságúra növő atrium a család tartózkodási helyéből reprezentatív teremmé vált, mögéje tágas, oszlopos udvar került: a görög peristylium, amely a belőle nyíló helyiségekkel a család tagjainak tartózkodási helyét képezte. Így a hagyományos római és a görög ház szerkezetét egyesítve, kettős központú, tekintélyes nagyságú lakóépület jött létre, amelyet a hellenisztikus építészet és dekoratív művészet eszközeivel tettek egyre fényűzőbbé.
Az atrium tetőzetét gyakran oszlopok tartották, néha pedig emeletnyivel magasodott a földszinti helyiségek fölé, hogy ablakaival több világosságot juttasson a házba. Megjelent a márvány és a mozaikpadozat, a reprezentatív termekbe díszbútorok kerültek, a falakat pedig a hellenisztikus világban általánosan elterjedt reliefes és színes stukkó-dísz vonta be, amely a kőfalazást és a márvány falborítást utánozta.

A hellenisztikus korszak római lakóházairól alkotott képünket kissé megszépíti az a körülmény, hogy a Campaniában régtől közvetlen görög hatás alatt álló, jómódú városokban fennmaradt házakból vonjuk le következtetéseinket. De ha a nagy átlagot szerényebbnek kell is elképzelnünk, Rómában pedig gondolnunk kell a több emeletes bérházakban lakók szűkös viszonyaira, akkor is fennmarad az a megállapítás, hogy a társadalom felső rétegei magánéletükben is olyan építészeti környezettel vették körül magukat, amely a középületeknél megfigyelt architekturális stílus megfelelője volt, mind a hellenisztikus pompa átvétele, mind pedig a római szemlélet fokozott érvényesülése terén.
A görög művészethez való viszony jellegzetes tünete az a körülmény, hogy a magánház hagyományosan római részének, a komoran ünnepélyes atriumnak megőrzésével, a hellenisztikus peristyliumot a ház hátsó részébe rejtett magánélet kellemes színteréül választották.


Forrás: Castiglione László Római művészet