logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A hódító Róma (i. e. V-II. század)

I. e. 480-ban, az anyaországi görögöknek a perzsa nagykirály fölött aratott szalamiszi győzelme évében, a dél-itáliai görögök a szicíliai Himéránál megverték a karthágói haderőket. Győzelmüket néhány évvel később, 474-ben a küméi csatával tették teljessé, amelyben Karthágó mellett az etruszk városok hajói is vereséget szenvedtek. A század közepétől kezdve a kelta törzsek egymást követő hullámokban törtek be Itáliába, s elsőnek a Pó-síkság etruszk városait kerítették hatalmukba.

438-ban a samnis törzsek befejezték az etruszkok kiűzését Campaniából, elvágva Közép-Itáliát a görög városoktól. Az erőik egyesítésére képtelen etruszk városok terjeszkedése ezzel egyszer és mindenkorra véget ért, befolyásuk Toszkánára szűkült, görögországi kapcsolataik meggyengültek. Vége szakadt az etruszk művészet virágkorának is. A görög klasszikus stílus különben is idegen volt számukra, s mint társadalmi rendjükben, úgy művészetükben is még jó ideig az archaizmus fokán maradtak.
Kézenfekvőnek látszik az a magyarázat, amely szerint a művészet stiláris jelenségeit ebben az esetben is a társadalmi viszonyok határozták meg. A görög művészet klasszikus stílusa a Periklész-kori Athén demokratikus államrendjének kifejezése volt. Az etruszkoknál s így Rómában is a monarchiát oligarchikus rendszer váltotta fel. Igazi demokrácia még a teljes jogú polgárok körében sem érvényesülhetett, ami kellően megmagyarázza a szó szoros értelmében vett görög klasszikus stílus iránti érzéketlenséget.

A görögségtől való elszigetelődés és az etruszk kultúra elerőtlenedése Rómát is érintette: kultúrájában visszaesés következett be, s egy évszázadig nem hallunk számottevő művészeti tevékenységről a Tiberis-parti városban. Annál nagyobb katonai teljesítményekre kényszerült Róma az etruszkok meggyengülését követő időkben. Róma keletkezését, növekedését és meggazdagodását elsősorban a kereskedelem szempontjából kulcsfontosságú, a kelet-nyugati és észak-déli útvonalak kereszteződésében levő földrajzi fekvésének köszönhette.
A nagyra nőtt városállam felkeltette közvetlen szomszédjainak féltékenységét, úgyhogy létét és növekvő földszükségletét csak ádáz harcok árán tudta biztosítani. Etruszk szomszédjaival, a latinokkal, aequusokkal, volscusokkal vívott szakadatlan háborúi közepette belső társadalmi válságait is meg kellett oldania, hogy a gazdag oligarcharéteg és a köznép kirobbanó ellentétein fokozatos reformokkal úrrá lehessen.


A hódítások ideje

I. e. 396-ban, Róma legközelebbi etruszk szomszédjának, Veiinek bevételével és elpusztításával köszöntött be. Ekkor történt meg első ízben a később számtalanszor megismétlődő esemény: a leigázott város istenszobrait Rómába telepítették át természetesen ekkor még vallási okokból, nem pedig művészi értékük miatt.

A 390-ben bekövetkezett gall katasztrófa mutatta meg igazán a város erejét. Róma nemcsak túlélte a vereséget és pusztítást, hanem erejét összeszedve változtatott arisztokratikus alkotmányán. A reform lényege a polgárok nagy többségének fokozottabb bevonása volt a politikai életbe és ezzel együtt a katonáskodásba. A teljes szabad polgárságra kiterjedt hadkötelezettség Rómát évszázadokra a legerősebb katonai hatalmak közé emelte. A város tekintélyes védőfallal biztosította magát.
Rómát természetesen korábban is védművek oltalmazták, ezek azonban csak árokból, földhányásból és a sáncon álló palánkból álltak. A feltehetően legkorábbi kőfal, amelyet a kutatás egyhangúan a gall katasztrófa utáni évtizedekre keltez, mind méreteivel, mind építésének technikájával egész Itáliában a legjelentősebb ilyen alkotásnak számít. Bizonyos, hogy jóval nagyobb területet vett körül, mint a ténylegesen beépített város lehetett, amit nemcsak az előrelátás és a stratégia szempontjai, hanem az idegenekre gyakorolt lenyűgöző hatás is indokoltak. Mint ahogy a királykori főtemplom esetében, úgy a köztársaság egyik legelső és legjelentősebb építkezésénél is szemünkbe tűnik az állam tekintélyének kifejezésére és fokozására irányuló szándék ereje.

A római hódítás évszázadokon át nem egy összefüggő határvonal bővítésére, hanem a város hegemóniájának kiterjesztésére, a saját polgáraiból telepített és földterülettel ellátott városok (coloniák) létesítésére, továbbá a legkülönbözőbb szövetségi és függőségi kapcsolatok megteremtésére és végül többnyire a tengerentúli országok gyarmattá (provincia) tételére irányult. Ezért a köztársaság birodalmának politikai térképe rendkívül bonyolult volt.

A római fennhatóság bővülése nagyjából először Itáliára, majd a Mediterráneum nyugati területeire s utoljára a keleti hellenisztikus államokra terjedt ki. Ezt a folyamatot a rómaiak nagy háborúinak sorozata mutatja: a latin városok szövetségével viselt harcok után Latium (i. e. 338), a samnis háborúk után Campania (i. e. 290), a pürrhoszi háború után Dél-Itália (i. e. 275), a három pun háború után Szicília, Észak-Afrika, Hispania (i. e. 146), a makedón háborúk után, ezzel egyidőben Makedónia és Görögország, i., e. 133-ban a pergamoni királyság, i. e. 121-ben Gallia déli része, végül a köztársaság utolsó századában egész Kisázsia, Cyrenaica, Syria, Gallia és Egyiptom került Róma hatalmába. Ezzel a kör bezárult: a Földközi-tenger mellett fekvő valamennyi földrész fölött Róma uralkodott.

Itália romanizálása volt a legbonyolultabb folyamat, mert itt Rómának minden város és nép vonatkozásában külön eljárást kellett alkalmaznia, s az itáliai népek, nemigen tűrve a hátrányos megkülönböztetéseket, még akkor is felkeléseket szerveztek, midőn a hellenisztikus világ már szinte önként vetette alá magát a hódítónak.

I. e. 89-ben végül a Pó folyótól délre fekvő összes itáliai város megkapta a római polgárjogot, úgyhogy a korábban megindult kulturális összeolvadás révén az egész félsziget most már végképpen rómaivá vált. Midőn Róma hadai először nyomultak be Itálián kívüli területekre, még friss volt az emléke annak, hogy Nagy Sándor a makedónok élén leigázta a hatalmas perzsa birodalmat. Amikor a nyugati városból elindult kis nép igájába hajtotta a hajdan legyőzhetetlennek hitt hódítókat, az ókori világ megdermedt a rémülettől.


Az i. e. IV. század

A latiumi és az etruszk városok Rómához csatolása nemcsak a politikai történetben jelentett lényeges fordulatot, hanem Róma kultúrájának és művészetének fejlődésében is új távlatokat nyitott. Midőn a köztársaság egész Közép-Itália és Campania vezető hatalmává és urává vált, kiszabadult korábbi elszigeteltségéből és az etruszk-közép-itáliai kulturális miliőbe zárt állapotából.
Habár továbbra is e terület városainak kézművesei és művészei elégítették ki művészeti igényeit, Róma már nem a függvénye, hanem az ura volt a közép-itáliai kultúrának, külpolitikája és hadvezetése révén pedig közvetlen és aktív kapcsolatba. került Itália más vidékeivel és népeivel. Különösen fontos volt a görög városokkal létesített közvetlen kapcsolata, amely az i. e. IV. sz. második felétől kezdve a római művészet felésének egyik meghatározó tényezőjévé vált.

Komoly változást idézett elő az i. e. IV század utolsó harmadának gyors expanziója a végképp meghódított Latiumon át Campania és a samnis területek felé. A város érdeklődésének délre fordulását jelzi az első nagy római út, a Via Appia építése, amely a más építkezéseket is (vízvezeték és Bellona-templom) kezdeményező Appius Claudius energiájának gyümölcse volt. Ebben az időben állítottak először lovas szobrot a sikeres hadvezéreknek.

E korszak nevezetes emléke az ún. „Ficoroni cista", az ez idő tájt divatos bronzládikák egyik legszebb és legrégibb példánya, melyet felirata szerint Novios Plautios Rómában készített. A cista formája, a fedél fogójául szolgáló kis szoborcsoport stílusa és a fémművesség kiváló technikája az etruszk művészet öröksége volt, a felvirágzó praenestei (latiumi város) bronzipar mesterének Rómába költözése és művének díszítése viszont már az új művészeti orientációt mutatja. A cista falát ugyanis az Argonauta-monda egyik jelenetét ábrázoló görög festmény rajzának rendkívül finom és pontos másolata borítja.


Forrás: Castiglione László Római művészet