Az epigramma úgyszólván már keletkezésekor, mint görög sírfelirat, majd egy gondolatot s egy érzelmet velős rövidséggel kifejező lírai költemény, az elégiái disztichon alakját öltötte magára. Ez az alak annyira megfelelt az epigramma lényegének s annyira összeforrt vele, hogy mind mai napig ez maradt legjellemzőbb, sajátos versformája.
Martialis a görögöket és római elődeit követve szintén ebben az alakban írta másfél ezret meghaladó epigrammáinak legnagyobb részét. S ez lett csaknem egyedüli formája a magyar epigrammának is. Nincs tehát semmi okunk arra, hogy ezt a hagyományos és jellemző alakot más modem, esetleg rímes versalakkal cseréljük fel, mint egy újabb német fordító, Sternbach Hermann teszi, mikor „Nachdichtung”-jában (1922) jórészt lemond a tulajdonképpeni fordításról, s a római színeket igen gyakran eltörölve olyan modern alakba önti Martialis epigrammáit, melyben azok már alig tekinthetők fordításoknak.

Tagadhatatlan, hogy ezekben az önkényesen választott formákban nem kevés ügyesség, ötletesség, sőt zsenialitás is mutatkozik. Ő azoknak a német szakembereknek, akik Martialis fordítását megoldhatatlan feladatnak nyilvánították, meg akarta mutatni, hogy ez a feladat megoldható, de csak akkor, ha az alaki hűség korlátain áttörünk. Nálunk szerencsére már az eddigi Martialis-fordítások is bebizonyították, hogy Martialist az eredetinek alakjában sikeresen fordítani nem lehetetlen.
Köszönjük ezt nyelvünk páratlan képességének és készségének, mellyel az antik versalakokat alkalmazni tudja a nélkül, hogy mesterkéltté, erőltetetté kellene válnia, s köszönjük azoknak a lelkes férfiaknak, akik Baróti-Szabó Dávid kezdeményezése óta nyelvünknek ezt a képességét fáradhatatlan buzgalommal fejlesztették.
Kétségtelen, hogy Martialis epigrammáinak velős rövidsége, frázis-nélküli egyszerűsége, csattanós fordulata kemény próbára teszi a fordítót. Az „azt és úgy”, a „sem több, sem kevesebb1 szigorú szabálya ritkán érezteti magát oly mértékben, mint Martialis meghódításakor: éppen ez a szó fejezi ki legjobban a feladat nehézségét. Minden követelménynek minden egyes esetben eleget tenni, az eredetivel teljesen egyenlő értékű fordítást nyújtani valóban lehetetlen. Mégsem szabad lemondanunk arról, hogy a szellemes költő jellemző sajátságainak lehetőleg hű tolmácsai legyünk.

A disztichon helyett egypár esetben a puszta hexametert használja Martialis, s védi is bár nem nagy szerencsével a használat jogos-voltát: VI, 65. A fordítás itt is megtartja az eredetinek alakját.

Martialis eredetiségének és tehetségének bizonyítéka, hogy nem elégedett meg az epigramma hagyományos alakjával, a disztichonnal, hanem a hangok és színek változatosságára törekedve más versalakokat is használt. Ilyen mindenekelőtt Catullus kedves versalakja, a phalaecius hendecasyllabus.
Maga Martialis a disztichonok és hendecasyllabusok költőjének nevezi magát (X, 9.). Rokon a kisebb sapphói verssorral; szintén ötlábú, ereszkedő ritmusú sor, csakhogy nem harmadik lába daktylus, mint a sapphóinak, hanem a második; aztán a lassúbb spondeus nem a második lábat tölti ki, hanem mindjárt az elsőt.
Lírai természetű, a disztichonnál lágyabb hangzású vers, de azért egynéhány esetben már Catullusnál epigrammái él, váratlan fordulat van benne. Viszont Martialis phalaeciusai néha kevésbbé élesek, mint a disztichonok, sőt itt-ott érzelmesek, líraiak vagy idillikus jellegűek. így már tartalmukkal és hangjukkal is változatosságot idéznek elő.

A magyar költészetben a phalaecius igen kis szerepet játszik, nyilván azért, mert Horatiusnál nem fordul elő. Mindössze csak néhány darabot találunk Rajnisnál, Virág Benedeknél, Kazinczynál és Vitkovicsnál. Pedig magyaros lejtése, ereszkedő ritmusa is ajánlatossá tehette volna. De a fő mintakép Horatius volt, ezért Berzsenyi sem írt phalaecius-verset.

Martialisnak sikerült a phalaeciust a disztichon elsőségének meghagyása mellett az epigramma kifejezésére alkalmas versalakká tenni annyira, hogy az ily alakban írt epigrammák nem is kívánhatnak más versmértéket. Megvan tehát bennük a tartalom és a forma összhangja, ami nélkül nincs klasszicizmus. Kétszázat meghaladó számuk is jelentősebbekké teszi őket, semhogy más alakkal való fölcserélésüket a fordító megokolhatná. Ennélfogva valamennyi phalaeciust az eredeti alakban fordítottam, habár ez sokszor nem kis nehézséggel járt, s bizonyos engedmények, licenciák nélkül nem is lett volna lehetséges. Minthogy ugyanis az értelmi hűség fontosabb a formainál, ott, ahol a kettő összeütközik, az értelmi hűséget illeti az elsőség, s a formának nincs oka panaszra, ha sérelme elviselhető. Hiszen már Catullusnál találkozunk olyan phalaecius-sorokkal, amelyekben az első láb nem spondeus, hanem trochaeus, sőt ennek ellenkezője: jambus.
Az ilyen jambus-szal kezdődő phalaeciusról mondták, hogy „kemény bázisa van”. Catullus azt is megengedte magának, hogy mellőzze a második lábban a csaknem elengedhetetlen daktylust. Idáig nem követtem, de az első lábban, ha szükséges volt, bátran alkalmaztam Catullus trochaeusát vagy jambusát abban a hitben, hogy Martialis, aki Catullusnál magát kisebbnek vallotta, nem fog érte megharagudni. Minthogy így a phalaecius-vers kevésbbé szigorú szabályokat állít fel a sapphóinál, az értelem elsőségének kedvéért egypár helyen egy második daktylus becsúszását is eltűrtem, mert hiszen evvel az ötlábú, ereszkedő verssor jellege, ritmusa nem változott.

Kevésbé gyakran, mint a disztichont meg a phalaeciust, egy harmadik versalakot is használ Martialis. Ez az ú. n. sánta jambus (choliambus) vagy skázon. Különös metrikus forma; a görög Hipponax (Kr. e. 540) találta ezt alkalmasnak arra, hogy szenvedélyes keserűségét benne kiöntse. Mintha csak az lett volna a célja, hogy a metrum elrontásával, a ritmus váratlan csökkentésével bizarr hatást idézzen elő, a hatlábú j ambus (trimeter iambicus) utolsó lábát, melynek törvénye az, hogy jambus legyen, trochaeusszal vagy azt pótló spondeusszal cserélte föl, s így az emelkedő ritmusú verset a végén ereszkedővé változtatta: a jambus megsántul, a vers lezuhan, a költői dikció prózaivá lapul. Az ötödik láb arzisába beleütközik a hatodik láb arzisa. Ritmikai és zenei képtelenség.
Azok közt, akik ezt a korcs versmértéket használták, legnevezetesebb a Krisztus előtti 3. században élt alexandriai Herondas, akinek valószerű életképei, mimusai ezzel a mértékkel is kifejezői akarnak lenni az alantasabb életrétegnek, amelyben mozognak. Feltűnő különben, hogy a skázont még a tudós Kallimachos sem találta méltatlannak arra, hogy meséiben alkalmazza, s ezzel példát adjon a Krisztus utáni 3. században élt Babriosnak. Kallimachos hatásának tulajdoníthatjuk, hogy az alexandriai költészet buzgó híve, Catullus sem átallotta versmértékei közé fogadni a skázont.
Az a hét vers, amelyet ebben írt, nagyobbrészt támadó, gúnyos vagy tréfás jellegű, de van köztük egy (Cat. 8.), amely e mértékben is egyik legszebb gyöngyszeme Catullus költeményeinek: a meghibbanó ritmus mintha csak a költő lelkének visszás bomlottságát, minden reményének megtorpanását jelképezné.

Valószínűnek tartom, hogy azt a 72 skázon-verset, amelyet Martialísnál találunk, Catullus hatásának kell tulajdonítanunk. Hogy ezt a korcs versalakot, melyet Rajnisnak és Virág Benedeknek nem sikerült költészetünkben meghonosítani, nem lehetetlen utánoznunk, azt avval mutattam meg, hogy tizenkét darabot ebben a mértékben ültettem át; a többiben helyreállítottam a meghibbant jambust, s hol az ötös, hol a hatos jambust alkalmaztam, vegyítve hatod és hetedfeles sorokkal, hogy így a verssorok egy részének trochaeusi vagy spondeusi végződése emlékeztessen a skázonra. A skázon még a göröglatin költészetben sem vert gyökeret, annál kevésbbé a magyarban: nem is kívánatos, hogy szokott versalakjaink közé iktassuk.
Az említett versalakokon kívül találkozunk Martialisnál egypár esetben a trimeter iambicusszal, melyet a rómaiak senáriusnak neveztek el, négy ízben epódos-szerűleg hozzá csatlakozó jambikus dimeterrel. Egyszer (I, 61.) a trimeter helyét choliambus foglalja el. Az ú. n. versus Sotadeusnak csak egy példája van: III, 29. Mindezekben nem volt okom eltérni az eredeti versmértéktől, kivéve az I, 61. skázonjait.

Még egy dolgot kívánok e helyen szóba hozni. A Martialis-fordítónak nem kis nehézséget okoznak a latin tulajdonnevek. Ezek t. i. igen sokszor nem fémek bele a magyar versbe. Nem ritkán a latin versbe sem fémének bele, ha nem volna vocativusi alakjuk, mely megkönnyíti használatukat. Sajnos, a magyar fordító nem használhatja a magyar szövegben teljesen szokatlan vocativust, és csak úgy segíthet magán, hogy a latin tulajdonnevet szükség esetén, a nyugateurópai nyelvek példájára csonkított alakban használja.
Nem vagyok barátja a latin nevek ilyen megcsonkításának, s prózában nem írnék Vergilt, Horácot, Catulit, de mikor a versben nincs hely a teljes alak számára, kénytelen vagyok engedni a vers kényszerének s igénybe venni a nyugateurópai nyelvek bátran gyakorolt, sőt állandóvá lett szabadságát. így vagyunk egyes népfajoknak a nevével is. Ki tudná beleilleszteni a pentameterbe ezeket: ,,kappa dókiaiak, kilikiaiak, arkadiai, ausoniai, hiberiai” stb.?

Egy másik nehézséget a latin tulajdonnevek kiejtése okoz, olyankor, mikor a megszokott magyaros kiejtés eltér a latintól. Mi t. i. Vénust, Ámort, Cátót, Nérót mondunk Venus, Amor, Cato, Nero helyett. A szokás-szentesítette magyaros alakokat használni kétségkívül jogos és helyes. Mivel azonban előfordulnak olyan esetek, melyekben ezek a nevek csak latinos kiejtéssel férnek bele a versbe, nem tekinthető túlzó licenciának, ha a fordító latin kiejtésük szerint kívánja őket olvastatni. Így aztán megeshetik, hogy a homerosi példájára egyazon versben egyazon névnek kétféle prozódiájával is találkozunk: „Juppiter” mellett „Jupiterrel”, Venus mellett Vénusszal.
A mérték kényszere okozza, hogy a magyaros Pénelopé helyett kénytelenek vagyunk az eredeti prozódia szerint Pénelopé-i írni, Mithridátes-nek, epigrammának mind a két első szótagját rövidnek venni, mert ha a magyar prozódiát alkalmazzuk rájuk, akkor teljességgel használhatatlanokká válnak a versben.

Végül megemlítem, hogy fordításomban főleg W. Heraeus latin szövegkiadását (Teubner, 1925) követtem, de folytonos tekintettel voltam egyebeken kívül L. Friedlander ma is becses, nagy kiadásának latin szövegére és magyarázataira (Leipzig. Hirzel. 1886). Hasznát vettem A. Berg lelkiismeretes, bár költői szempontból fogyatékos fordításának és alapos jegyzeteinek. (Classiker-Bibliothek, Stuttgart). Az eddigi magyar fordításokkal szemben függetlenségemet mindenütt megőriztem, csak két esetben használtam fel boldog emlékezetű mesteremnek, P. Thewrewk Emilnek kitűnő fordítását (VII, 92 és XII, 70).



Csengery János