Martialis epigrammái tizennégy könyvben maradtak reánk. Megelőzi őket az amfiteátrumi látványosságokról írt könyve (Spectaculorum liber), amely hézagosán maradt fenn. Ebben még alig találkozunk az epigrammái éllel, fordulatossággal s a befejező csattanóval, de megvan az az érdeme, hogy jellemző, eleven képeket rajzol az amfiteátrumi küzdelmekről, amelyek az akkori embereket éppen úgy érdekelték, mint mai napság a futball s egyéb efféle sportmutatvány.
A tulajdonképpeni epigrammákat (1172 darab) az I-XII. könyvek foglalják magukban. Ezektől ismét elütnek a XIII. könyv Xenion-jai (Ajándékok) és a XIV. könyv Apophoreton-ja. (Nyeremények). Nem egyebek ezek, mint a decemberi, pajkos Saturnus ünnep alkalmával szokásos ajándékok (ételek) és kisorsolt nyeremények kísérő sorai.

A Xenionok a házigazdától küldött ajándékokat kísérték, az Apophore fonok pedig olyan nyeremény tárgyakról szólnak, amelyeket a lakomázó vendégek között kisorsoltak. Ilyen célra, talán Tryphon könyvkiadó megbízására írta Martialis ezt a két könyvet. Ezeket a költő halála után csatolták a teljes gyűjteményhez.
Mai napság nem mindenkit érdekelnek ezek a nem valami magasan szálló röppentyűk, de művelődéstörténeti szempontból nem jelentéktelenek, mert bepillantást engednek a római császári kor magán-életének apró-cseprő mozzanataiba, amelyekről máshonnan alig szerezhetnénk tudomást. De irodalmilag is jelentősekké teszi őket az, hogy alkalmat és ösztönzést adtak, persze már irodalmi és kritikai jellegű Xenionok létrejöttére, amelyeknek nálunk sem hiányzik a visszhangjuk Kazinczy Tövisek és Virágok c. epigrammáiban.

Mint igazi „martialisi” epigrammák, legjelentősebbek a I-XII. könyvek epigrammái. Ezek avatták Martialist az epigramma világirodalmi mesterévé. Az I. és II. könyv Kr. u. 86-ban jelent meg, a III-XL évenként egy 96-igf a XIL a 102. év elején. Ifjúkori versei, amelyeket Qu. Pollius Valerianus adott ki (I, 113.), elvesztek.
Schanz egy pár helyből (pl. VII, 11.) azt következteti, hogy az első hét könyvet némely hibák és kifogások miatt a költő át javította s így, második kiadásban küldte el Julius Martialisnak (VII, 17.). Csak ekkor kerülhetett az I. könyv élére a most ott olvasható hatsoros Prologus, amelyben a költő már világhírrel dicsekszik, míg pl. a I, 3-nak nagyon is szerény hangja egy csak most föllépő, tehát még nem hírneves költőre vall.

A költészetnek legkisebb műfaja, az elégiából fejlődött epigramma, már a görög irodalomban jelentős szerephez jutott. A több mint 4000 darabot magában foglaló Anthologia Graecá-t méltán nevezi Bernhardy a hellén gondolkodás hű tükrének s a legnemesebb humanizmus kincsének.
Az eredetileg sírokra, emlékművekre szánt epigrammából (= felirat) sokáig hiányzott a gúnyos elem és a váratlan fordulat, a csattanó (pointe). Feladata csak az volt, hogy valamely alkalomhoz, esethez vagy személyhez fűződő érzelmet vagy érzelmes gondolatot mentői lapidárisabb rövidséggel, mentői tartalmasabban, velősebben fejezzen ki. Martialisnak is vannak ilyen érzelmes epigrammái a gúny fulánkja nélkül. Vannak kedves, idillikus rajzai és színes genre-képei is, amelyek tisztán lírikus jellegűek. De legsajátosabb alkotásai s legszámosabbak is a tulajdonképpeni epigrammák, amelyeknek ő adott újszerűséget, új műfajú jelleget s végleges kánon-szerűséget.

Az alkalom, amely őket szüli, nem valami nyilvánvaló, közismert mozzanat vagy személy, hanem inkább csak a költő éles szemével meglátott vagy fölfedezett emberi tulajdonság, gyarlóság vagy érdekes életviszony. A költő mindenekelőtt másoknak a figyelmét is fel akarja hívni az őt érdeklő dologra, majd tovább megy és az érdekkeltést fokozva várakozást ébreszt a hallgatóban a fordulat és a vele járó kifejlet: a nem sejtett csattanó (pointe) iránt, amelynek váratlan, de nem veszedelmes kirobbanása rendesen a komikum derűjét sugározza.

Mint e műfaj megteremtője, egyike a legeredetibb és legzseniálisabb költőknek. ,,A római irodalomban mondja Boissier nem találunk nála elevenebb és őszintébb írót.” Sokat tanult ő is a görögöktől és római elődeitől. Vett is át számos kifejezésmódot eszményképétől, Catullustól, a hódoló tisztelettel emlegetett Vergiliustól s a verselés művészétől, Ovidiustól; de mindazt, amit átvett, olyan keresetlenül ható természetességgel alkalmazta, annyira egybeolvasztotta a maga kifejezésmódjával, hogy egyáltalában nem tekinthetők idegen sallangoknak.
A nyelvi kifejezésnek, verselésnek valódi művésze, noha előadásmódja olyan egyszerű, keresetlen, sőt itt-ott laza is, hogy versei rögtönzötteknek látszanak, habár e látszólagos rögtönzésben gondos művészet lappang. Ezért Schanz finoman csiszolt drágaköveknek nevezi epigrammáit. „Gemmen in Versen” mondja Ribbeck is.

Iktassuk még ide Teuffelnek talpraesett jellemzését: „Bizonyos, hogy nem érzi magában az erkölcsprédikáló hivatását, de embertársainak gyengeségeivel szemben nyitva tartja éles szemét és egészen kiváló tehetsége van arra, hogy kevés szóval, finoman csiszolt versekben olvasóját meglepje és a szeget a fején találja. Így, persze kis területen, valóban teremtő költő, aki a görögökkel való összehasonlítás által nem veszít, sőt szókészségben („Schlagfertigkeit”) és formaügyesség dolgában gyakran felül is múlja őket, és az epigrammának nemcsak a római, hanem a világirodalomban is egyetlen klasszikusa lett.” (Gesch. d. röm. Lit. 1910. II. p. 316.).

Martialist éppen keresetlen egyszerűsége teszi művésszé. Arany János azt mondja az ó-klasszikus költők legkiválóbb sajátságának, hogy éppen azt mondják, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. E követelménynek Martialis kiválóképpen megfelel. Az ő korában annyira elharapódzott költői dagály, szónokias sallang nála merőben hiányzik. A mitológia hőseit és szörnyeit nem kívánja meg Statiustól. A körülötte zajgó, hullámzó életbe markol bele. Nincs annak olyan zuga, ahová éles szeme be ne hatolna. Nincs olyan élettelen tárgy, amelybe életet ne lehelne.

Epigrammái megkapó, nem ritkán megdöbbentő pillanat fölvételek a római életből. A költészetnek egy faja sem felelt meg annyira a rómaiak praktikus esze járásának és ízlésének, mint az életbölcsességet humorral, szellemmel és szatírái éllel egyesítő epigramma. Martialis, ámbár sohasem szerénytelen, érezte a maga költői és emberi becsét, és önérzetesen vallja, hogy az akkori világ elismerése neki már életében megadta azt, ami sok költőnek csak halála után jut osztályrészül.
Nemcsak egész Róma dicsérte, szerette, dalolta az ő verseit: olvasták a távoli provinciákban s a táborban is. Voltak ugyan ellenségei, irígyei; akadtak olyanok is, akik neve alatt terjesztett gyalázkodó versekkel akartak hírének ártani (VII,12. X, 3. 33. XII, 63.); némelyek megrótták nem-ritkán obscenitásba csapó szókimondását. Védekezik is ezek ellen mindjárt első könyvének bevezető levelében, s arra hivatkozik, hogy a dévaj nyíltságra nem ő adott először példát, hanem Catullus, Marsus és mások, ő nem gyermekeknek s nem Catóknak ír mondja -, hanem azoknak, akik a pajzán Flóra ünnepét látogatják. Könyve lehet, dévaj, de élete tiszta (I, 4.).
Való, hogy sem az akkori római társaság, sem a fejedelmi udvar nem kívánt a költőtől eufemizmusokat. A költő nyelvét a tárgy határozta meg, amelyről írt, s a közönség, amelynek tetszését kereste. Martialis nem szépíti, hanem nevén nevezi a rút tárgyat is. Sok más nagy írót nevezhetnénk, régit és újat, akivel egy hajóban evez.

Semmisem mutat arra, hogy Martialis előkelő pártfogói, barátai megrótták volna a költő szókimondását, ellenben több hely bizonyítja, hogy szerették és becsülték. Olyan ember, mint Stertinius Avitus, még a költő életében saját könyvtárában helyezte el a mellszobrát. Pliniusnak sincs fenn idézett levelében egy rosszaló szava sem. Igaz, hogy kételkedett költészetének örökkévaló fennmaradásában, de ebben tévedett. Martialis népszerűsége halála után sem szűnt meg. Hadrianus fogadott fia, Aelius Verus „Vergilius”-ának nevezte őt.

A középkornak is kedvelt olvasmánya volt. Feltűnik mindjárt három családra oszló kéziratainak nagy száma. 1470-ben Rómában megjelent első nyomtatott kiadása után számtalanszor kiadták, magyarázták, fordították és utánozták. Richard Levy kimutatja,1 hogy a német epigrammaíróknak a XVI. században ő volt a fő mintaképük; a XVII-ben pedig negyvennél több költő utánozta.
A XVIII. században különösen Lessing foglalkozott vele: mesterének ismerte el s költeményeiből fejtette ki az epigramma lényegét. Szerinte egy költő sem írt az övéihez fogható „Sinngedicht”-et. Nálunk Bajza József írt 1828-ban egy „fiatalkori tanulmányt” „az epigramma theoriájáról”. Ebben mondja: „Az elmés epigrammák Martialisban hágtak a tökélynek azon fokára, melyet még senki felül nem haladott s kétlem lehet: ha valaki elérhet-e.”

Martialisnak a magyar irodalomra tett hatásáról Bakos József írt hosszabb tanulmányt. Kimutatja, hogy Janus Pannoniustól kezdve (aki magát Martialis majmának nevezi) nemcsak a deákos iskola követőinek, hanem Vitkovicsnak és kivált Kazinczynak is egyenesen Martialis volt a mestere az epigrammaírásban. Azután Martialis magyar fordítóiról szól, s nem kíséri tovább a későbbi epigrammaírókra való hatását, noha kétségtelen, hogy az nem szűnt meg Kazinczyval, hanem Vörösmarty és Arany János epigrammáinak egy részén is érezhető.




Csengery János