Martialis az őt követő vagy utánzó költőkön kívül hosszú sorára talált azoknak, akik őt hazánk talajába átültetni vagy legalább egyes darabjait magyarul megszólaltatni iparkodtak. A magyar fordítók sorát Baróti-Szabó Dávid nyitja meg mintegy 15 költeménynek még bizony eléggé kezdetleges, tapogatódzó fordításával. Kőszegi Rajnis Józsefnek, valamint Virág Benedeknek egypár darabja már inkább átdolgozás és túlmegy a fordítás határvonalán.
A Martialistól erősen függő Édes Gergely „Iramatai” közt (1813) körülbelül negyven olyan epigrammát találunk, amely Martialisból való fordításnak mondható, mindamellett, hogy a fordító a latin tulajdonneveket e célra kitalált magyar nevekkel cseréli fel, s a gondolatoknak még sokszor gyámoltalan kifejezésében meglehetős szabadsággal jár el. Ponori Thewrewk József mesterkélt verselményei („szikélyei”) közt is találunk egypár martialisi darabot, de ezek haladás helyett a hanyatlás elképesztő példái.

Martialis két nagy költőnkben is kedvet ébresztett a fordításra. Az egyik Vörösmarty, aki már hatodik-osztályos tanuló-korában kezdett epigrammákat írni, s görögös epigrammáin kívül számra nézve aligha kevesebb epigrammája („Pályalombok”) a martialisi epigramma hatását mutatja. Két darabját fordította le Martialisnak, az I. könyv13. és 47. epigrammáját. A másik költő Petőfi, akinek zsengéi közt két martialisi darabbal (V, 74. és I, 56.) találkozunk: fordításoknak is meglehetős zsengék.
Figyelemre méltóbbak az eredeti epigrammák írásában is jeleskedő Greguss Ágostnak Martialisból fordított darabjai a „Villanykák” c. kötetben (Lipcse, 1847.). Előszavában ő maga 33 darabról beszél, azonban ezek között részint rímes, részint klasszikus formában inkább átdolgozás vagy „utánköltés egy pár darab. Így pl. a VIII. epigramma négy sorral fordítja az eredetinek hét verssorát, a XIX. négy sorral az eredeti hatot.
Martialis egyik versét (IV, 13.) nyilván eufemisztikus okból egészen átalakítja: „Pirulj egyért, hogy nem tudsz elpirulni”. („Hoc saltem pudeat, Thai, negare nihil”) A címek egy része (Lopácihoz, Gyulához, A fösvény Péter, stb.) kirí az antik világból, 6 a fordítás is nem ritkán kelleténél szabadabb és önkényesebb. Mindamellett a szellemesség s a talpraesett kifejezések éreztetik az eredetinek hatását és zamatát.

Ami P. Thewrewk József „szikély”-eiből hiányzik, azért fiában, Ponori Thewrewk Emilben kapott kárpótlást az epigramma géniusza. Kiváló műfordítói tehetsége és nyelvművészete éppen az epigrammában jutott teljes kifej lésre, és csak sajnálhatjuk, hogy nem nyújthatott többet abból a költőből, akivel az ő korában senki sem tudott nála jobban megbirkózni.
Már 1864-ben közöl egy martialisi darabot (IX, 97.) Riedl Kalauza; majd a Hunfalvy albumban (1891) találkozunk ötven, s az Egyetemes Philologiai Közlöny III., VI., VII., XII. és XIV. évfolyamában 16 darabbal. Kéziratban, naplójában szintén van egy csomó. Tervbe vette ő egy nagyobb Martialis-kötet kiadását; szándékának megvalósítását nyilván az Ilias átültetése szakította félbe, amely szintén csak töredék maradt.

Kellő filológiai tudással, de kevesebb poétái vénával látott Martialis fordításához. Reményi Ede. A Philologiai Közlöny VII., VIII., IX. és X. évfolyamában 42 epigrammának eléggé sikerült fordítása jelent meg tőle. Költői szempontból azonban jobban megüti a mértéket az a 9 darab, amelyet Havas Adolf rímes formában közölt a Philologiai Közlöny IV. évfolyamában, valamint Sebestyén Károly fordításai a Magyar Szalonban (1890-1.).
Egy-egy vagy egynéhány epigramma fordítóit (Kovács József, Szabó Endre, Sztrókay Antal, Rónai Pál) már csak névleg említem, hogy arra az örvendetes jelenségre mutassak rá, amely Martialis napjának a magyar glóbusz fölött való újabb feltűnését hirdeti. Ez Balogh Károlynak, Madách életírójának Martialisról írt monográfiája: korrajz a római császári kor első századáról, amelyhez Martialis beékelt epigrammái szolgáltatják az illusztrációt (Budapest, Studium, 1937).
Kétszeres öröm a humánus műveltség minden barátjára nézve, egyrészt, mert nemcsak Martialisnak 530 darabját, tehát az egésznek egy harmadát szólaltatja meg élvezhető, költői nyelven, hanem egyúttal tartalmas és érdekes korképet fest a császári Róma első századáról.

A Magyar Tudományos Akadémia szintén 1937-ben, még májusban fogadta el kiadásra az én átültetésemben Martialis epigrammáinak válogatott gyűjteményét, amelyből már 1934-ben bemutattam egy részletet a Kisfaludy Társaságban. Az Akadémia klasszikus filológiai bizottságának korlátolt költségvetése azonban a kiadás elhalasztását tette szükségessé; mikor pedig 1938 júniusában a dolog ismét napirendre került, arra kért fel a bizottság, hogy tekintettel Martialisnak a császárkori Róma megismerése szempontjából jelentős erkölcstörténeti fontosságára, 1060 darabból álló gyűjteményemet a hiányzó 495 epigrammával teljes Martialis-korpusszá egészítsem ki. Hivatkozás történt Arany Jánosra, aki Aristophanest az elkerülhetetlen eufémizmusok alkalmazásával szintén hiánytalanul tolmácsolta.

Az elvállalt új feladat teljesítésére fordított munka közben magam is beláttam, hogy az a kép, amelyet Martialisról és koráról alkotunk magunknak, nem volna teljes és nem volna hű, ha a kényes-tárgyú epigrammákat nem lenne módunk megismerni és számba venni. Valamint Pompeiben nem mellőzhetjük a mai ízlésbe vagy szemérembe ütköző dolgokat, ha ama kor erkölcstörténete iránt érdeklődünk, úgy a császári Róma korát sem öltöztethetjük önámítás nélkül ízlésünknek és etikánknak megfelelőbb színekbe.
Ha valaki azt vetné ez ellen, hogy a régi korokkal foglalkozó számára ott van az eredeti szöveg, annak azt felelném, hogy mai latin tudásunk mellett Martialis megértése sokkal nagyobb nehézségeket támaszt, semhogy feltehetnők, hogy mindazok, akik Róma múltja iránt érdeklődnek és talán latin klasszikusokat is olvasnak, teljes megértéssel olvashatják ezeknek az epigrammáknak körmönfont, tömör stílusát. Jól mondja Th. Heyse, Catullus fordítója, hogy egy klasszikus költő teljes megértéséhez az szükséges, hogy versenyre keljünk és megküzdjünk vele.

Mindamellett az erkölcsi és kivált pedagógiai szempont nem engedi, hogy a teljes Martialist a nagy közönség és az ifjúság kezébe juttassuk. Mert avval a reverendával, amellyel Juvenalis szerint a gyermekit jaknak tartozunk, tartozunk a közönségnek is. Ezért abból a kiadásból, amely könyvárusi forgalomba kerül, hiányozni fog az a körülbelül 260 epigramma, amelyek nélkül hölgyközönségünk és ifjúságunk tisztább és zavartalanabb élvezettel forgathatja a nélkül is eléggé szabad szájú poétánkat, aki, mint az epigramma műfajának világirodalmi mestere, mindig méltó tárgya lesz a megismerésnek.



Csengery János