(Kr. e. 87-57)
A nagyon nagy lírai költőknek nem kell hosszú életet élni, hogy halhatatlan életműveket hozzanak létre. Lermontov, Shelley, Petőfi húszas éveikben már befejezték földi életüket. Sorolhatnók még tovább a feledhetetlenek nevét. Ezt a lelkesítő s egyben gyászos névsort alighanem Catullusszal kellene kezdeni. Az eléggé bizonytalan ókori híradás szerint mindössze 30 évet élt. Az egy nemzedékkel későbbi Ovidus már úgy emlékszik rá, hogy „ifjú homlokán borostyánkoszorúval halt meg”.
A „római aranykor” örök példákat adó költészete Augustus császár évtizedeiben virágzott. De már az ezt megelőző korszakban, Julius Caesar hatalmának idején is olyan irodalmi előkészítése volt a legklasszikusabb latin költészetnek és prózairodalomnak, hogy nem tévedtek azok, akik innét keltezték az aranykort. Hiszen ekkor állt a kultúra középpontjában Cicero, ekkor élt és írt Lucretius, ekkor fokozta művészetté a konyhai tevékenységet Lucullus. Az ő kortársuk volt Catullus.
A család az észak-itáliai Verona előkelőségeihez tartozott, ott született a költő is. Ezen a tájon gallusok laktak, ezek azonban a Római Birodalomhoz kerülvén egy-két nemzedék alatt ellatinosodtak (úgy is mondják, hogy romanizálódtak). Lehetséges, hogy Catullusék elődei is gallusok voltak, de Gaius apja már fontos helyi szerepet játszott a városban, vendégbarátságban volt magával Julius Caesarral is, vagyis olykor vendégeskedtek is egymásnál.
Az okos és művelt családfő hamar felismerte fiának korán kibontakozó tehetségét, ezért Rómába küldte tanulni. Ott már sihederkorában ismert költő lett. Verseiből pedig megtudhatjuk, hogy gazdag műveltségre tett szert. Görögül - úgy tűnik - anyanyelvi szinten tudott. Nemcsak az akkor már klasszikusnak számító görög költészetben, irodalomban, mitológiában volt jártas, hanem a „modernnek” számító alexandriai kultúrában is, ihletőinek jó része éppen az alexandriai költők közül került ki, a divatos Kallimakhosz témái is, versformái is nyomot hagytak költészetén. De otthonos volt a klasszikus aiol líra jelentékenyebb költőinek - Szapphónak, Alkaiosznak, Aszklépiadésznak - a versformáiban is: ezek az ő költészetén át honosodtak meg a latin lírában.
Apja Caesar birodalomépítő politikájának a híve volt. A fiú egyáltalán nem volt elragadtatva a népre támaszkodó, ám valójában egyeduralmat előkészítő Caesartól, de ugyanúgy nem lelkesedett ellenfeleiért, a köztársasági forma nevében az arisztokrata múltat visszaállítani igyekvő senatusbeliekért sem. A szabad életért lelkesedő ifjú költők, írók között érezte otthon magát.
Egyik legjobb barátja volt Cornelius Nepos, aki valójában nem volt jelentékeny író, még kevésbé történettudós, de olyan kellemesen csevegő, híres emberekről szóló rövid - ma azt mondanók, novellisztikus - elbeszéléseket írt, hogy nemcsak a maga korában, hanem a későbbiekben is népszerű szerző maradt, akinek olvasmányos rövid műveit a latinos iskolákban mindmáig tananyagként adják a tanulóifjúság kezébe. Cornelius Nepos egyszerre volt kedves és hűséges jó barát és irodalmi szakértő. Catullus sok mindent vele beszélt meg, majd a költő korai halála után ő rendezte, csoportosította, s tette mindmáig közismertté a catullusi életművet.
Ami a költői életműben fennmaradt, körülbelül annyit tudhatunk viharos-szenvedélyes életéről. De ehhez az is tudnivaló, hogy a politikai élet iránti ellenszenve néha abban is megnyilvánult, hogy mérges, gúnyolódó, szitkozódó verseket írt Julius Caesarról. És Caesart is jól jellemzi, hogy egyszerűen csak nevetett barátja fiának a szabadszájúságán, afféle ifjonti lázongásnak tartotta, s az apával szívélyes viszonyt tartott fenn mindvégig.
Catullus költészete sokszínű, az ifjúság „aranyéleté”-nek változatos gyönyörűségeit, vágyait, bosszúságait tükrözi. A római módos ifjúság életmódját, ízlését, érzelmeit és kicsapongásait a Krisztus előtti első században sehonnan sem lehet jobban megismerni, mint Catullus költeményeiből.
Témavilága azonban mindenekelőtt a szerelem. A szerelem minden öröme és minden bánata, lélekbeli hevülete és testi valósága válik változatos, dallamos körképpé Catullus költészetében. Ennek középpontjában a szeretett nő, Lesbia áll. Szó sincs róla, a költő szereti és éli a változatos életet. És nyilván az asszonyok és leányok is kedvelték a minden bizonnyal igen vonzó költőt. Mégis az ő számára a megtestesült nőiesség Lesbia volt. Catullus üdvözítője és kárhozatba vivője. Valódi asszony volt.
Római irodalmi szokás szerint álnéven szól róla, de az álnévnek a valódi névvel azonos lejtésűnek kellett lennie, hogy ha társaságban felolvassák, az igazi nevet bele lehessen skandálni a versszövegbe. Ezt a Lesbiát - tudjuk és tudták a társaságbeliek - Clodiának hívták. Igen előkelő családból származó és eléggé rossz hírű asszony volt. Valószínűleg azonos azzal a Clodiával, aki egy ideig Lucullus felesége, míg a híres hadvezér és még híresebb ínyenc el. nem unja csapodárságát, s el nem vált tőle.
A hírek szerint Clodia-Lesbia a szerelemben olyan kielégíthetetlen volt, mint a mitológiabeli nimfák. (A nők szerelembeli kielégíthetetlenségét mindmáig nimfomániának nevezik.) Az ilyen asszony mennyei boldogságot tud adni és porba sújtó bánat okozója is lehet. Az ilyen nőt egyszerre lehet szeretni és gyűlölni. Catullusnak talán legismertebb verse így kezdődik: „Odi et amo” azaz „Gyűlölök és szeretek”. Ez a kettős érzés, kettős élmény - a költő vallomása szerint - szétfeszíti az embert. Catullus költészetének java ezt a szakadatlan feszültséget fogalmazza meg. Pedig a Lesbia-szerelem szükségszerűen múlandó volt. A szakítás is egyszerre volt öröm és bánat. Amikor pedig néhány év múlva a szerelem újrakezdődött, ez már főleg bosszúság volt. De a bosszúság megéneklésének is Catullus az egyik legnagyobb mestere.
A Lesbia név egyébként a múlhatatlan példaképre, a költőnők leghíresebbikére, Szapphóra utal. Szapphó Leszbosz szigetén élt, tehát „leszboszi nő” latinul Lesbia volt. A Lesbia-versek között nem is egy a nagy előd versformáját követő, szapphói versszakban íródott. Ez Catullusnak ugyanolyan könnyen ment, mint a többi aiol lírai forma: az alkaioszi, az aszklepiadészi versszak, a pindaroszi daktilus vagy a glükoni verssor. De ugyanilyen könnyedén formált hexametert, disztichont, anakreóni verset.
Jöttek utána az aranykorban kitűnő lírai költők: Tibullus, Propertius és főleg Ovidius. Mégis elmondhatjuk, Róma irodalmában Catullus volt a leglíraibb lírikus. Tanult több hagyományból is: a görög klasszikusoktól, az alexandriaiaktól, saját latin elődjeitől is. Tanult, de nem utánzott, máig is érezhetjük valamennyi versében az összehasonlíthatatlan eredetiséget. Érezték ezt a kortársak, érezzük mi is.
Ez az alapvetően lírai hevületű költő azonban az epikában is remeket tudott alkotni. Alexandriában volt divatos az „epüllion”, a szerelemről szóló elbeszélő költemény. Ennek is megvolt az előzménye a pásztorköltészetben, az „idill”-ben. Az idillt ma verses novellának neveznénk, az „epüllion”-t pedig verses regénynek. Ebbe a műfajba tartozik Catullusnál a „Péleus és Thetis lakodalma”. Mitológiai történet: Péleusz és Thetisz szerelméből született Akhileusz, a legnagyobb hős. Péleusz földi, halandó férfi, Thetisz istennő, a tenger mélyének úrnője. - Ezt az istennőt Catullus Lesbiáról mintázta, Péleuszt pedig önmagáról. Érdekes elbeszélés, ugyanakkor lírai vallomás a költő szerelmi élményéről.
Harminc év alatt gazdag életművet tudott alkotni. Híres és népszerű volt a maga korában is. Híre és értékelése két évezred folyamán se lankadt. Még Reviczkynek és később Adynak is szeretett példaképe volt.