logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Színészek és színjátszás a Plautus-korabeli Rómában

A római színjátszás kezdeteire vonatkozó egykorú forrás nem áll rendelkezésünkre, így a különböző későbbi auctoroktól származó információkra, elejtett hivatkozásokra vagyunk utalva. A történetíró Livius a színészeknek Rómába való bekerülését i. e. 364-re datálja. Közlése szerint a színészek behívásának oka egy pestisjárvány volt, amely C. Sulpicius Peticus és C. Licinius Stolo consuli évében pusztított Rómában.
A járvány megfékezése, valamint az istenek kiengesztelése érdekében a színjátszás bevezetésével is megpróbálkoztak. Az újonnan bevezetett színjátszás akkor még igen kezdetleges volt, továbbá a harcias, katonás szellemű, a művészetekhez kevéssé vonzódó római nép számára nem kis mértékben idegennek is hatott.

1. Az első színészek az ugyancsak Liviustól származó híradás szerint Etruriából jöttek Rómába, és ludio volt a nevük. Ezek a színészek Livius közlése szerint: sine ullo carmine, sine imitandorum carminum actu ... ad tibicinis modus saltantes haud indecoros motus more Tusco dabant. (VII,2) tehát a fuvolás által megadott ütemre táncoltak, versszöveget nem mondtak. Később a római ifjúság körében is akadtak követőik, utánzóik, ezeket az előbbiektől megkülönböztetendő (vernaculi) historiones névvel illették, ők már szabályos versmértékben íródott satura-kát adtak elő, tánc kíséretében.
Valószínűleg ezekre a színészekre utal Plautusnál a ludii barbari elnevezés. Magának a színpadi művészetnek az elnevezése, az ars ludicra, amit először nem drámai előadásokra értettek, hanem olyan zenés előadásokat jelentett, amelyben a tánc dominált. Ebben az értelemben elsőként Plautusnál tűnik fel a kifejezés.
Aulularia 626-C27:

Continuo meum cor coepit artem facere ludicram
Atque in pectus emicare.

A színpadi művészethez való viszonyulás Rómában nem volt éppenséggel pozitív, ami kiderül Cicero következő nyilatkozatából is: cum artem ludicram scaenamque totam in probro ducerent, maga a kifejezés az ars ludicra többféle értelemben is használatos. Rómában nem túlzottan rokonszenveztek az Etruriából jött színészekkel, gyanakvással nézték őket, egyrészt idegen voltuk miatt, másrészt abból az okból következően, hogy Rómában a művészetek, így a költészet sem örvendtek olyan megbecsülésnek mint Etruriában vagy Görögországban.
A színpadi művészetnek ez a fajta szemlélete ill. a színészeknek a negatív értelemben való megkülönböztetett helyzete, összefüggésben lehet egyrészről annak idegen eredetével, másrészről pedig azzal a ténnyel, hogy a színpadi mesterség képviselői Rómában idegenek, rabszolgák, libertinusok voltak, szabad római polgár csak kivételesen akadt köztük; így tehát a színészek általában a legalsóbb társadalmi rétegekhez tartozó elemek voltak. Ez a különös helyzet ill. szemlélet nem kedvezett Rómában a színpadi művészet fejlődésének.

A színház helyzete a köztársaság egész időszakában eléggé bizonytalan, ill. a hozzá való viszonyulás meglehetősen sajátos volt. Egyrészt ugyanis a magistrátusok szorgalmazták a különböző játékok rendezését, ill. ilyen alkalmakkor a drámai előadások bemutatását, ugyanis a nép kegyeinek elnyerésében ez is egyfajta módszer volt; másrészt viszont a censorok következetesen ellenezték, hogy Rómában állandó színház építésére sor kerülhessen.
T. Frank ezt a különös helyzetet főleg gazdasági okokkal magyarázza, véleménye szerint ugyanis köztársaság idején nem volt előnyös az állami szükségletek, valamint a vallási kultusz költségein túlmenően extra kiadásokat eszközölni, ill. anyagi befektetést áldozni.
Közismert tény viszont az, hogy Görögországban a színház a kultusz része volt, így a színész-foglalkozás köztiszteletben állott, amíg ez Rómában egyáltalán nem volt így. A rómaiak egészen másként vélekedtek a színészekről és a színészetről, jellemző pl. a konzervatív felfogású arisztokrata, Cato véleménye: «Descendit de cantherio, inde staticulos dare, ridicularia fundere», egy másik beszéd fragmentumában a következő olvasható: praeterea cantat, ubi collibuit, interdum Graecos versus agit, iocos dicit, voces demutat, staticulos dat.

A rómaiak felfogása szerint ezek a mesterségek pusztán a szórakoztatást célozzák, egyébként haszontalanok, sőt ezenfelül még tisztességtelenek is, amint ezt a következő töredék példázza: vidi ... in his (pueris) unum . . . puerum bullatum, petitoris filium non minorem annis duodecim, cum crotalis saltare, quam saltationem impudicus servulus honeste saltare non posset.

Rómából az első névszerint ismert színész, aki egy személyben szerző is, Livius Andronicus. Görög származású, Tarentumból került Rómába, ahol gazdája felszabadította: qui ob ingenii meritum a Livio Salinatore, cuius liberos erudiebat, libertate donatus est (Hier, ad Euseb. chron. II 125).
Livius, a történetíró a következőket írja róla: Livius post aliquot annis, qui ab saturis ausus primus argumento fabulam serere, idem scilicet, id quod omnes tum erant, suorum carminum actor. Íróként azzal kezdte működését Livius, hogy a homérosi eposokat, ill. görög darabokat fordított latinra.
Ugyancsak neki köszönhetőek az első drámai előadások is, valószínűleg ő gondoskodott ezek bemutatásáról, mégpedig Syracusából való színészek segítségével. Eutropius híradása szerint maga Hierón is ellátogatott Rómába a látványosságok megtekintésére: Hiero Romam venit ad ludos spectandos.

A görög tradíció kezdetben igen sokat segített a római színpad formálásában, ezt bizonyítja az a tény is, hogy a színészeknek és a költőknek volt egy egyesülete Rómában, ennek székhelye az Aventinuson álló Minerva templom volt. Az egyesület alapítója maga Livius Andronicus volt, aki i. e. 240 körül lépett fel először színészként, de később is szoros kapcsolatban maradt a színészekkel, ezt tanúsítja az említett szervezet létrehozása, amely később megtiszteltetésből testületi jogot nyert.
Festus a következőket írja ezzel a collegiummal kapcsolatban: publice adtributa ei (Livio) in Avenito aedis Minervae in qua liceret scribis histrionibusque consistere ac dona ponere, in honorem Livi, quia is et scribebat fabulas et agebat. A «Collegium histrionum et poetarum» egyesületből később a színészeket kizárták, Valerius Maximus (3,7,11) i. e. 90-ből már csak a poétákat említi. Egyébként az irodalmároknak az efféle társulása megtalálható volt Alexandriában is, és valószínűleg Svracusában is, ahol az alexandriai divatot követték.

A korai időszakban igen kicsi a drámai előadások száma, hosszú ideig évenként csupán két napot szántak rá. Ebből következően a színészek száma is csekély, ezért előfordult, hogy a szerzők maguk is felléptek darabjaikban. Még negyven évvel később is csak évi hat napot jelöltek ki a drámai előadások bemutatására.
Ilyen feltételek mellett színésznek lenni nem számított a megélhetést biztosító foglalkozások közé, sőt már eleve pénzbe került a színész kiképzése is. Így tehát egyrészt a drámaírók maguk is felléptek darabjaikban színészként, másrészt amatőröket is kiképeztek, ill. alkalmaztak idegeneket is (oscus, faliscus, praenestinus), akik olyan városokban éltek, ahol a dráma sokkal inkább virágzott, mint Rómában. Az ebből az időből ismert színészek latin neveket viselnek.
Tudunk arról is, hogy alkalmaztak görög társulatokat is görög darabok bemutatására. Feltehetően azok közül, akik így Rómába kerültek, néhányan ott is maradhattak és dolgozhattak színészként, a 2. században ugyanis már nagyobb volt a drámai előadások száma. Valószínű, hogy Livius Andronicus-szal együtt szabad emberek is felléptek, de sokkal inkább valószínű, hogy ezek Livius által kiképzett rabszolgák voltak. Ilyen kiképzett rabszolga-színészek létéről Rómában már i. e. 200 körül van tudomásunk.

Livius Andronicus költőtársai Naevius, Ennius és Plautus már szabadszületésűek, egyikük esetében sincs egyértelmű forrásadatunk arra vonatkozóan, hogy ők is működtek színészként. Közülük Plautus az, akivel kapcsolatban vitatható ez a tény, ugyanis az életrajzában található egy idevágó közlés: «Plautus in operis artificum scaenicorum peperat in mercatibus perdita» - tehát a híradás szerint valamilyen színházi munkával szerzett jövedelmet, amit később kereskedelmi vállalkozásba fektetve elveszített. Vitatott az in operis artificum scaenicorum kifejezés jelentése. Mit is jelenthet valójában? Színházi alkalmazottnak, ill. vállalkozónak szokás értelmezni, de lehetne színész vagy statiszta (operarius) is.
A Plautus nevében szereplő Macciusmaccus színészre vonatkozik. Az ilyen névazonosság az Atellanában gyakori. A Plautus cognomen a Plotus-planípes összefüggéssel mimus-színészre utalhat. Szerény anyagi lehetőségeit ismerve nem valószínű, hogy színházi vállalkozó lett volna, esetleg később ; másrészt kizárt, hogy Plautus abban az időben, mint Atellana-színész nagyobb pénzösszeget keresett volna, ugyanis az Atellana előadói abban az időben dilettánsok voltak.

2. A Plautus darabokban számos helyen olvasható a színészekkel kapcsolatos utalás.
Asinaria prologus 1-3:
Hoc agite suitis, spectatores, nunciam:
Quaequidem mihi atque vobis res vortat bene Gregique huic et dominis atque conductoribus.

A prológusban szokásos bevezető formulában a sikeres előadás óhaja fogalmazódik meg, vagyis az lenne kívánatos, hogy a darab bemutatása sikert hozzon magának a társulatnak (grex) a társulat tulajdonosának (dominus), ill. hasznos legyen a vállalkozó (conductor) számára is.
A dominus-grex kifejezések egymás mellett rabszolgatartó-rabszolgaállomány értelemben használatosak Plautusnál. A grex mellett olykor a caterva elnevezés olvasható Plautusnál. A grex kifejezés használata utalhat egyben a színészek rabszolga voltára is. A következő részletben arról esik szó, hogy a színészeket testi fenyítéssel büntetik hibáikért.
Cistellaria 782 - 785:

Ne exspectetis, spectatores, dum illi huc ad vos exeant Nemo exibit, omnes intus conficient negotium, Ubi id erit factum, ornamenta ponent: postidea loci Qui delinquit vapulabit, qui non delinquit bibet

A testi fenyítéssel való büntetés szintén a színészek rabszolga voltára utalhat, ugyanis szabad római polgárnak a testi fenyítéssel való büntetése maga is bűntettnek számított. Fontos a színészek vonatkozásában az Amphitruo c. darab prológusa, amely több adalékot tartalmaz velük kapcsolatosan.

Amphitruo 64-74:
Nunc hoc me orare a vobis iussit Iuppiter,
Ut conquistores singula in subsellia
Eant per totam caveam spectatoribus:
Si quoi favitores delegatos viderint,
Ut iis in cavea pignus capiantur togae.
Sive qui ambissent palmam histrionibus
Seu quoiquam artif ici - seu per scriptas litteras
Sive qui ipse ambisset seu per internuntium - ;
Sive adeo aediles perfidiose quoi duint:
Similem rem ipse in legem iussit esse Iuppiter,
Quasi magistratum sibi alterive ambiverint.

Az a tény, hogy ilyen intelem egy darab prológusában elhangzott, arra enged következtetni, hogy az bevett gyakorlat lehetett, amitől óv, tehát előfordulhattak esetek, hogy a játékot rendező magistratus, vagy a dominus gregis az egész darab sikere érdekében, ill. hogy egyes színészek a saját sikerük érdekében megvesztegetéssel próbálkoztak. A prológus szerint erénnyel kell, hogy éljenek és győzzenek a színészek, miért lennének rájuk más törvények érvényesek mint a többi derék polgárra: Eadem histrioni sit lex quae summo viro? (77).
A siker elérésében ne az ambitio a perfidia és a felbérelt tapsolok segítsenek, hanem tisztességgel, becsületes módon próbáljanak győzni: Virtute ambire oportet, non favitoribus (78). A tapsoncok és pisszegők felbéreléséért szigorú büntetés jár, amint ezt a következő részlet is tanúsítja.

Ampitruo 82 -85:
Ut conquis(i)tores fierent histrionibus:
Qui sibi mandasset delegati ut plauderent
Quive quo placeret alter fecisset minus,
Eius ornamenta et corium uti conciderent.

A színészek már a köztársaság korában is igyekeztek befolyásos pártfogókat ill. bértapsolókat szerezni a siker biztosítása érdekében. Érdeke volt a játékot rendező magistratusnak, a dominus gregis-nek és magának a szerzőnek is, hogy a darab sikert arasson, és ugyancsak ők azok, akiknek anyagi eszközeik is voltak a megvesztegetéshez.
Az egyes színész szempontjából a saját egyéni sikere volt a fontos, mivel ilyenkor ajándékokat kaptak. A császárkorban ádáz versengések folytak a színészek között a különböző díjak elnyeréséért, ennek kapcsán szinte napirenden voltak a színész-zavargások, a színházi rendbontások.

A felbérelt tapsoncokat és pisszegőket nagyon komolyan vették, és ezeket szigorúan megbüntették, ugyanis a valódi győzelemért a színészek szerény jutalmakat kaptak a játékrendezőktől, ellenben ha lepisszegték vagy kifütyülték őket, korbács volt a büntetés. Az utóbbi valószínűleg gyakran előfordulhatott, ugyanis Cicero közléséből tudjuk, hogy a közönség nagyon igényes volt, a legkisebb hibát, hamis hangot, mozgás vagy ritmusbeli tévedést kifütyüléssel, pisszegéssel helytelenítette, avagy éppenséggel tömeges felkiáltással juttatta kifejezésre nemtetszését, az ilyen esetekben viszont még a kedvenceit sem kímélte. Az idézett Amphitruo c. darabban, amely tartalmát illetően eléggé sajátos, Iuppiter és Mercurius is pártfogolják a színészeket, hiszen most amint mondják ők maguk is «színészkednek».

A Trinummus c. darab egyik részletében szintén a színészek testi fenyítéséről esik szó.

Enim vero serio: quoniam advenis,
Vapulabis meo arbitratu et novorum aedilium.

Komikus a részletben amint a Sycophanta úgy beszél mint egy színészdirektor, kilátásba helyezi a verést a hibát elkövető színésztársa számára, sőt azt is hozzáteszi, hogy a döntése egyezik az új aedilisek akaratával.

A színészek jogi értelemben infames-nak minősültek, így a magistratusoknak voltak alávetve büntetés miatt. Az infamia az alacsony társadalmi helyzettel velejáró hátrányos jogi megkülönböztetést jelenti. Bizonyos foglalkozásoknak automatikus velejárója volt így pl. prostituált, színész, gladiátor stb.: «Praetori verba dicunt: Infamia notatur . . . qui artis ludicrae pronuntiandive causa in scaenam prodierit.
Aki magát Rómában a színpadi tevékenységnek szentelte, annak a társadalmi helyzete meg nem becsült, lenézett volt, ugyanabba a kategóriába sorolták, mint egy szégyenletes körülmények között elbocsájtott katonát, a tolvajt, a kerítőt, a rágalmazót vagy egy csalót.
Cicero szerint is megvetett, lenézett foglalkozás a színészi, pedig ő maga nagy színházbarát volt (sőt közismert a barátsága a színész Roscius-szal), a következőképpen nyilatkozik: cum artem ludicram scaenamque totam in probro ducerent ( Romani), genus id hominum non modo honore civium reliquorum carere sed etiam tribu moveri notatione censoria voluerunt,

A tribusból való kizárás csak a hivatásos színészekre vonatkozott, kivételt jelentettek ezek közül az Atellana-színészek, akikről Livius közli, hogy őket nem kellett a tribusból kizárni, és katonai szolgálatot is teljesíthettek, ugyanis ezek nem hivatásos színészek, hanem dilettánsok voltak, csak jóval később, a császárkorban lettek hivatásosak.
A tribusból való kizárás csak teljes jogú polgár esetében lehetett büntetés, úgyszintén a katonai szolgálattól való megfosztás is. A színészek zöme a korai időszakban rabszolga vagy libertinus volt, de nyilván előfordulhattak esetek arra is, hogy szabad polgár a színészi foglalatosságra adta magát, különben a törvénynek nem lenne értelme. Egyébként pedig a római joggyakorlattól idegen, hogy olyan dolgot tiltsanak törvénnyel, ami nem szokott előfordulni.

A színészeket, ha hibáztak a darabban, nem az illetékes magistratus, hanem a dominus gregis, a társulat direktora büntette meg, aki a darab bemutatásánál mindenért felelős volt. Minden színész-társulatnak (grex) volt egy vezetője a dominus gregis. Terentius is említi a dominus gregis-t, a Heautontimorumenos c. darabja prológusában, amit Ambivius Turpio mondott el, és ebből kiderül, hogy ő volt a társulat igazgatója (44-45), a játék producere (5), sőt ő maga is játszott (35 - 46). A társulat versenyben állott más hasonló társulatokkal (44-45). A Phormio prológusa szerint a darab már egy ízben megbukott, a másodszori színrevitelét a színész, ti. Ambivius Turpio virtus-a tette lehetővé (30-34).

A következő részletben a dominus gregis-nek egy sajátos plautusi megnevezésével találkozhatunk, ez az imperator histricus.
Poenulus 4: Audire iubet vos imperator - histricus.
44: Haec quae imperata sunt pro imperio histrico.

A dominus gregis egyben színészként is dolgozott, általában ő játszotta a darabok főszerepeit, kivételes esetekben ő mondta a prológust is.

A továbbiakban néhány olyan körülményt említünk, amelyek arra utalnak, hogy a színész-mesterséget zömmel rabszolgák folytatták. Plautus a társulatot grex-nek nevezi, ugyanezzel az elnevezéssel találkozunk Térén tiusnál is. Plautus ezt a kifejezést egyébként csak rabszolgákra alkalmazza,a dominus, aki ez esetben a társulat igazgatója, Plautusnál rabszolgatartó értelemben használatos.

A szabad színészek i. e. 200 körül évenként 20-25 napot dolgozhattak, ami nem lehetett elég a megélhetéshez. Ebből következik, hogy a színész-rabszolgatartás nem volt mindig rentábilis a gazda számára, mivel az színészként évente legkevesebb 130-140 denariust kereshetett, és ebben az időben egy rabszolga vásárlási ára átlagosan 625 denarius volt. Nagyon valószínűnek látszik, hogy ebben az időben a színész-rabszolgák a dominus gregis rabszolgái voltak, akikkel a gazdájuk úgy kalkulált, hogy a költségei mellett hasznot is hozzanak. A színházi előadások mellett valószínűleg egyéb szórakoztatási feladatokra is felhasználták a színész-rabszolga-társulatot.
A létminimum ebben az időben T. Frank számításai szerint kb. évi 150-200 denarius volt, így nem valószínű, hogy szabad polgár színészi keresetből fedezni tudta volna a megélhetési költségeit, így sokkal valószínűbb, hogy zömmel rabszolgák folytatták ezt a mesterséget, akiket a színházi előadásokon túlmenően más alkalmakra is felhasználtak. B. Warnecke elképzelhetetlennek tartja, hogy egy római polgár ugyanazt a foglalkozást űzze mint az egyik rabszolgája, ráadásul az egy megvetett foglalkozás, és pénzért űzik.

Bár a császárkorban sokkal jobb volt a színészek helyzete mint a köztársaságkorban, több alkalom nyílott a fellépésre, számos színházbarát akadt a császárok között, mégis igen jellemző Seneca közlése: Ille qui in scaena latus incedit et haec resupinus dicit - servus est, quinque modios accepit et quinque denarios. Ille diurnum accepit, in centunculo dormit.

Általában a színház ügyével kapcsolatosan megnyilvánuló érdektelenség nem akadályozhatta meg, hogy egyes tehetséges színészek a közönség kedvenceivé válhassanak, és ennek révén ragyogó pozíciókba kerülhessenek, mint pl. Roscius vagy Aesopus. A színészek keresetére vonatkozóan rendkívül kevés adat áll rendelkezésünkre, különösképpen a köztársaság korából.
Azt bizonyosan tudjuk, hogy a dominus gregis kapott fizetést az államkincstárból, ezenkívül egy-egy darab sikeres bemutatása is jelentett némi anyagi előnyt. Ha a darab sikert aratott, akkor a színészek is kaptak valami csekély juttatást, ellenkező esetben, tehát ha megbukott a darab, szigorúan megbüntették a színészeket. Ilyenkor maga a darab szerzője is megbukott, ugyanis az ókorban szoros kapcsolat volt a szerző, a rendező és a színészek között.

A fizetésük mellett a színészek különböző ajándékokat is kaptak a játékok rendezőitől. Cicero Verres ellen mondott második beszédében a következő olvasható: Iussit Timarchidem aestimare argentum, quo modo qui unquam tenuissime in donationem histrionum aestimavit,

A színészek ha sikert arattak kezdetben koszorúkat kaptak jutalmul, először ezek a koszorúk természetesen virágból készültek, később ezüsttel vagy arannyal bevont fémlapok lettek az ajándékok, esetenként azonban ezeket tiszta fémből készítették. Nyilvánvaló a túlzásba vitt ajándékosztogatás, ill. az ebben való versengés volt az oka annak, hogy törvényben maximálták a színészeknek adható ajándékok értékét.
Természetesen voltak esetek ennek a törvénynek a kijátszására is, amint ezt az idézett Cicero részlet is tanúsítja, ugyanis a törvényszabta maximumot úgy próbálták megkerülni, hogy az ajándékok értékét szándékosan alacsonyabbra becsültették. Egyéb, a féktelen pazarlás megszüntetését célzó intézkedésről is tudunk a köztársaság idejéből, így pl. a lex Fannia, amely a játékokra és látványosságokra is vonatkozott, és megszabta, hogy ezekre mennyi pénzt lehet költeni.
G. Fannius Strabo az i. e. 161. év consula volt, aki törvényével az esztelen pazarlásnak próbált meg gátat vetni. Törvényéről Gellius a következőket írja: Sed post id senatus consultum lex Fannia lata est, quae ludis Romanis, item ludis plebeis et Saturnalibus et aliis quibusdam diebus, in singulos dies centenos aeris insumi concessit decemque aliis diebus in singulis mensibus tricenos, ceteris autem diebus omnibus denos (2,14,3). Hasonló tartalmú törvény volt később a lex Licinia is.

A játékrendezők, különösen a császárkorban egymással versengve igyekeztek bőkezűek és pompakedvelőnek mutatkozni. A féktelen pazarlásban megmutatkozó ádáz versengésük oda vezetett, hogy Marcus Aurelius pénzben maximálta az ilyen alkalmakkor adható ajándékok értékét, de kísérlete vajmi kevés sikerrel járt. A császárok közül Nero volt a színészekkel szemben különösen kegyes és adakozó, talán ezért is kerülhetett sor esetenként az ajándékok visszakövetelésére, éppen Nero utódainál. A színész-rabszolga az ajándékok révén növelhette peculium-ot illetőleg azokkal az adományokkal is, amelyek a felszabadított színészektől származtak. A színész-rabszolga szabadságának megváltási ára általában nem volt magas.

Terentius Andria és Hecyra c. darabjainak didascaliáiban két színészdirektor neve is van említve, ennek kapcsán felmerült, hogy esetleg előfordulhatott olyan eset is, hogy egy társulatnak két igazgatója volt. A darabokhoz írott didascaliák ugyanakkor színész neveket is tartalmaznak. Így ismerjük például a Plautus-korabeli T. Publilius Pellio nevét, továbbá L. Ambivius Turpio, L. Minucius Prothymus, L. Atilius Praenestinus és Cincius Faliscus nevét. A felsorolt nevek viselői valószínűleg dominus gregis-ek lehettek, akik gyakran a darabok főszereplői, máskor játékvezetők, vagy rendezők is voltak.
Az a tény, hogy ezeknek rabszolga-színész társulatuk volt, arra enged következtetni, hogy előkelő származásúak lehettek, vagy Magna Graeciából származó idegenek, esetlen libertinusok. A feliratokon már i. e. 100 körül különböző mellékneveket viselnek, mégpedig előkelő római nemzetségek cognomen-]eit. Egyébként a melléknevek viselése valószínűleg művészkörökben is divatos volt. A libertinusok melléknevei többnyire a korábbi rabszolga neveik voltak, ezek alapján valószínű, hogy ezek színész-rabszolgák.

A Prothymiis és Praenestinus ismert rabszolganevek, egyébként az utóbbi, valamint a Faliscus egyszerűen a származási helyeikre is utalhatnak. A korai időszakból az említett neveken túl, és eltekintve attól az ismert ténytől, hogy L. Anicius i. e. 167-ben Görögországból színészeket, táncosokat és fuvolásokat hozatott Rómába a diadalünnepségekre, nincsenek adataink.
Plautus és Terentius idejében még a női szerepeket is férfiak alakították. Rómában voltak speciálisan női szerepekre kiképzett férfi-színészek, így Demetrius, Haemon és Carpophoros. Ezekre a szerepekre különleges módon és módszerekkel kellett előkészíteni a férfiakat. Donatus viszont arról tesz említést, hogy a női szerepeket nők játszották. A színészek kiválasztása az egyes szerepekre többféle szempont alapján történt, mindenesetre a választás nem egyezett mindig a szerző óhajával, amint ez Plautus egyik megjegyzéséből kiderül.

Bacchides 214 - 215:
Etiam Epidicum, quam ego fabulam aeque ac me ipsum amo
Nullam aeque invitus specto, si agit Pellio.

Pelliót később a híres római színészek sorában tartották számon, Ambivius Turpio, Roscius és Aesopus mellett. Az idézett Plautus-részlet viszont azt bizonyítja, hogy Plautus az egyébként igen kedvelt darabját sem látta szívesen, ha annak címszerepét Ambivius alakította. Ha viszont a színész játéka a szerző óhajának megfelelt, akkor az elégedett volt. Terentius például igen szívesen vette, hogy a Phormio-ját Ambivius alakította. A darabokban a színészeken kívül statiszták (operarii) is szerepeltek. Plautus és Terentius nem említi az operarius statiszta értelemben, de nyilvánvalóan kellett, hogy az ő darabjaikban is szerepeljenek statiszták. Cicero ill. később Horatius közléséből tudjuk, hogy a köztársaságkor végén a tehetségtelen játékrendezők igen nagyszámú statisztát alkalmaztak.

A szerepek jellege illetőleg nehézsége szerint a színészeket kategóriákba osztották, ily módon voltak: actores primarum, secundarum, etc. partium, ilyen minősítésekkel a császárkori feliratokon gyakran találkozunk. Arra vonatkozóan nincsenek forrásadataink, hogy hogyan függött össze egy színész fizetése a besorolásával.
A színészek jövedelmére vonatkozóan általában gyérek az adataink, viszont valószínű, hogy a tehetséges színészek keresete volt jobb. Biztosan tudjuk például Rosciusról és Aesopusról, akik mindketten igen tehetséges és népszerű színészek voltak, hogy művészetükkel jelentős pénzösszeget kerestek, és tekintélyes vagyont gyűjtöttek.

A római vígjátékoknak több részlete utal arra, hogy a színészek gazdag mimikát alkalmaztak, az álarc viselésének a bevezetése viszont vitatott. A színpadon olykor a mindennapi élet figuráitól eltérő extra alakok is megjelentek, mint pl. a jellegzetes plautusi figura, a futkosó rabszolga.
Az adatok vizsgálata alapján olyan konklúziót vonhatunk le, hogy a színészek Rómába való bekerülésük után rendkívül lebecsült, megvetett helyzetben voltak, a legalsóbb társadalmi rétegekhez tartoztak. A színpadi tevékenység folytatása rendkívül hátrányos jogi megkülönböztetéseket vont maga után, így a tribusból való kizárást (ez esetenként azt is jelenthette, hogy az illető polgárt az előkelő vidéki tribusból a megvetett városi tribusba osztották be), a katonai szolgálatból való kirekesztést, továbbá velejárt az infamia is.

A korai időben a római társadalom eléggé érdektelen a színházzal szemben, viszont később sem a művészetek megbecsülése vagy ezek iránt megnyilvánuló fokozottabb igény az, ami valamelyest fellendíti a színház és a színpadi művészet fejlődését, hanem elsődleges szempont a tömegek szórakoztatása. Jellemző, hogy milyen hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Rómában sor kerüljön az első kőszínház megépítésére.

A római arisztokratikus szemlélet szerint lebecsült dolog a pénzért folytatott munka, így ez fokozottan áll a színészekre, akik kifejezetten a szórakoztatás célzatával léptek a színpadra: ludicrae artes sunt quae ad voluptatem oculorum atque aurium tendunt. A színészek megbecsülését nem emelte túlságosan, hogy közülük kerültek ki zömmel a prostituáltak is.

A színészek Rómában zömmel rabszolgák, libertinusok és idegenek voltak, részben ebből ered az irányukban megnyilvánuló megvetés, másrészt magából a foglalkozás jellegéből táplálkozik az irántuk való ellenszenv és lenézés, egyszerűen tisztességtelen foglalkozásnak tartják.
A színész-mesterség lebecsülésébe belejátszott az is, hogy igen kevéssé volt jövedelmező, a színészek ki voltak szolgáltatva a darab sikerének, a játékot rendező magistratusnak, továbbá a dominus gregis-nek, ily módon színésznek lenni nem tartozhatott a megélhetést biztosító foglalkozások közé.


Hoffmann Zsuzsanna


© www.romaikor.hu 2008-2024