Az ókor legfényesebb színpadi csillaga, Parisz, Nero korában élt. Nemcsak a közönség rajongott érte, nemcsak könyökig dúskált az aranyban, nemcsak előkelő urak barátságát és előkelő hölgyek, sőt császári hercegnők kegyeit élvezte, hanem benső barátja, mulató cimborája volt magának a bolond császárnak is.
Neróval együtt főzte a terveket a császár anyjának, Agrippinának meggyilkolására, de mikor a dolog balul ütött ki, és Agrippina kieszközölte a császártól, hogy többi vádlóit példásan megbüntesse, a császár színből kénytelen volt kegyetlenül elbánni titkos cinkosaival; jellemző azonban, hogy Parisz büntetlenül úszta meg ezt az aljasságot, vele szemben Agrippina is tehetetlen volt. Együtt ivott, mulatott, dőzsölt a császárral, és emellett tanította a táncművészetre, mert Nerónak szent meggyőződése volt, hogy ő császárnak is kitűnő ugyan, de mégiscsak a világ egyik legtehetségesebb művésze, akinek nem szabad a tehetségét parlagon hevertetnie.
De ennek a nagy hatalomnak és dicsőségnek igen szomorú vége lett: mikor Nero maga is fellépett már a színpadon mint táncművész, egyre veszedelmesebb versenytársnak tartotta Pariszt, és egy szép napon valami ürüggyel kivégeztette. Ezzel természetesen megkaparintotta a dúsgazdag művész óriási vagyonát is.
Századokig fennmaradt a híre Apellész tragikus színésznek, aki fiatal éveiben dédelgetett kedvence volt az őrült Caligula császárnak. A császár valósággal imádta a gyönyörű hangú művészt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy őrült pillanatában kegyetlen tréfát ne űzzön vele.
Suetonius, a császárkori udvari pletykák szorgalmas gyűjtője, írja Caligula életrajzában, hogy egyszer a császár megállt Jupiter szobra előtt, és azt kérdezte Apellésztől, melyikük tetszik neki jobban. A színész egy pillanatig habozott a felelettel, mire a császár kegyetlenül megkorbácsoltatta; miközben a szerencsétlen művész kétségbeesetten rimánkodott kegyelemért, a császár egyre a hangját dicsérgette, s azt mondta, hogy jajgatásában is kellemes és művészi. Mikor később a Marcellus-színházat restaurálták, és nagy ünnepséggel felavatták, Vespasianus császár minden művészt aranykoszorúval és 40 000 sestertius díjjal jutalmazott; ez alkalommal Apellész ennek az összegnek tízszeresét kapta: 100 000 forintot.
Ugyancsak az őrült Caligula kedvence volt annak a kornak egyik leghíresebb táncművésze, Mnester is. Ezt annyira szerette, hogy ha valaki a színházban Mnester tánca közben nemtetszésének legkisebb jelét adta is, a császár azonnal páholyába hozatta, és sajátkezűleg korbácsolta meg. Egyszer egy római lovag Mnester tánca közben hangos megjegyzéseket tett; a császár azonnal odaüzent neki egy századossal, hogy rögtön induljon Ostiába, s a legközelebbi hajóval Mauretániába (a mai Marokkóba), és vigyen oda Ptolemaiosz királynak ilyen tartalmú levelet: ”Annak, akit ezennel hozzád küldök, semmi jót és semmi rosszat ne tégy.” A szerencsétlen lovag hamarosan éhen halt.
Híres színésznőkről sokkal kevesebb adatunk van; érdekes azonban az, hogy a VI. században, Justinianus uralkodása alatt is divatban voltak a táncos darabok és ezzel a sztárok is, mert éppen az ő korából maradt ránk két híres ókori művésznőnek a neve: Theodora volt az egyik, Chrysomallo a másik. Annyit tudunk róluk, hogy a színpadon is, a magánéletben is zajos sikereik voltak: Theodora császárné lett, mindketten fejedelmi vagyont szereztek, és villájuk kényelmét és keleti fényűzését akármelyik mai színpadi csillag megirigyelhette volna.
A balett népszerűségével és a sztárok kultuszával együtt járt, hogy a tánc valóságos járvánnyá vált Rómában; minden valamirevaló házban tartottak balettmestert, s öregje-fiatalja szenvedélyesen lejtette a ritmikus és egyéb táncokat. A modern táncőrületnek is megvan hát az antik előzménye. Ezzel azonban együtt járt a műkedvelősködés elharapódzása is. Előkelő magánházakban a háziasszony és házikisasszony sem szégyellte, hogy vendégei előtt fellépjen, sőt a nagy vacsoráknak és mulatságoknak ez volt a koronája.
Az ókori színpadi csillagokat túlélte nagy hírük; az a másik Parisz, akit Domitianus császár végeztetett ki a Via Flaminián, éppen olyan népszerű volt, mint Nero-korabeli elődje.